"A hívő nép anyjáról"
November 4-én, kedden mutatták be a Hittani Dikasztérium Mater Populi fidelis kezdetű új dokumentumát, amely a Szűzanya néhány, üdvtörténeti szerepére vonatkozó titulusáról szól. Az alábbiakban Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára kommentárjának első részét olvashatják a dokumentumról.
Bevezető gondolatok
Már az újonnan napvilágot látott szentszéki dokumentum kezdő szavai is mutatják: Máriáról, a Hívő Nép Anyjáról van szó, akinek istenszülői mivoltában megélt anyai szeretete nemcsak az Egyház Fejére, Krisztusra, hanem annak tagjaira, a megkereszteltekre is kiterjed (vö. n. 37/a). Fontos tehát, hogy szót ejtsünk Mária lelki anyaságáról a hívek viszonylatában, akik azt sokszor anyai közelségként (vö. 43–44) tapasztalják, mely Krisztushoz közelebb segít.
A dokumentumban több cím is szerepel. A most következő elemzésben elszórtan mindegyik előfordul, de most részletesen és tematikusan három titulust mutatunk be: a „Társmegváltó”, a „Minden kegyelmek közvetítője” és a „Kegyelem Anyja” címeket.
Mária együttműködésének témája – „Társmegváltó”?
A Szűzanya Jézussal való együttműködésének témája a patrisztikus időkre nyúlik vissza, amikor is többen előszeretettel vontak párhuzamot Ádám és Krisztus, az „Új Ádám”, valamint Éva és Mária, az „Új Éva” üdvtörténeti szerepe közt (vö. n. 9), hangsúlyozva: amit az ősszülőknek az Isten iránti engedetlenségben való kooperációja elrontott, azt Jézus és vele együttműködve Mária engedelmessége teszi jóvá. Míg Ádámnak Éva társa volt a bűnben, az Üdvözítőnek Édesanyja társa a megváltás művében. Mindegyikük persze a maga szintjén, hiszen
egy a Megváltó, Krisztus, és egy az Istenszülő, Mária. Róla már Szent Ágoston is mondja, hogy az üdvösség művében Fiával együttműködik (vö. n. 9). A társ tehát nem azt sejteti, hogy Krisztus és Anyja egymással egyenrangú, vagy egymást kiegészítő társak volnának.
Míg az üldözött őskeresztények az Istenszülő „oltalma alá futnak”, és az első századokban Máriát – az ő saját szavai nyomán – „az Úr szolgálalólányának” (Lk 1,38) alázatos kicsinységében szemlélik, addig a milánói ediktum (313) után világvallássá erősödő kereszténységben a Szűzanya már inkább hatalmat sugárzó uralkodónőként, királynőként, császárnőként jelenik meg egyes ábrázolásokon. Ez új dimenzió kétségtelenül utalhat Mária megdicsőült királynő mivoltára is, ám a már nem szorongatott Egyház evilági erősödésének és ezzel együtt járó elvilágiasodásának lenyomatát is mutatja, amikor az üdvtörténeti, biblikus alapoktól elrugaszkodva kezdik őt hatalmi címekkel, rangokkal teleaggatva, evilági hatalmat sugárzó módon tisztelni. Itt tehát már tetten érhető Mária üdvtörténeti szerepének bizonyos túldimenzionálása, még ha nem is veszélyes mértékben.
A monasztikus teológia a szerzetesi életeszmény támogatásához „veszi védelmébe”, túlzottan emberi módon is Mária szüzességét, nemegyszer azt gondolva, hogy Mária, bár József jegyeseként ismert, mégis mintegy a szerzetesi életre jellemző módon már eleve Istennek szentelte szüzességét (itt jegyezzük meg, hogy Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéseiben erre magyar vonatkozású nyomot is találunk). Szent Bonaventura eléggé bátran állítja, hogy minden kegyelem Mária kezei által ér el hozzánk. Sziénai Szent Bernardin szerint Mária Isten és népe kapcsolatában olyan megkerülhetetlen köztes „elem”, mint a nyak (vö. 37/b), mely funkcionálisan összeköti a Főt, Krisztust a Testtel, az Egyházzal. A késő középkor és a barokk kor is él túlzásokkal, melyek szélesebb körben nem terjednek el – tán nem olyan nagy baj, hiszen Máriát „Üdvözítőnőnek” (Salvatrix), „Megváltónőnek” (Redemptrix) vagy „Kiengesztelőnőnek” (Reconciliatrix) nevezni, finoman szólva is Krisztus szerepét kompromittálta volna. Ezek a címek egyébként már a 10. századtól előfordultak. A Redemptrix javító „finomításaként” terjedt el a Corredemptrix, azaz a „Társmegváltó” (vö. n. 17). Hogy ne is szóljunk egyes barokk-kori írások túlzásairól, mint például Niccolò Riccardi jelzői Máriára alkalmazva („teremtett isten”, „véges végtelenség”, „sántikáló, félbevágott isten”, „mindenható gyengeség”), melyek – Istennek hála – szintén nem terjedtek el széles körben. És ezt még megtetézhetnénk az Istenszülő papi ruhában való újkori ábrázolásaival is, mert egyesek felfogása szerint Máriának a szentségek hatásában részesülnie „kellett”, ezért az Örök Főpap Anyjaként őt papnőnek ábrázolni méltó lehet. Ehhez aztán a „Szűz Papnő, könyörögj értünk” fohász is járult a 20. század elején, nem egészen átgondoltan pápai engedéllyel, majd szentszéki visszavonással.
Nem sorolom tovább – tagadhatatlan, hogy fordultak elő túlzások, és nem feltétlenül rossz szándékkal. Egy szerelmes is hajlamos túlbecézni kedvesét, az irodalmi túlzás Isten népének életében is jelen van (lásd a loretói litánia egyes invokációit). Ettől még persze józan korrekcióra van szükség. A Tanítóhivatalt azonban az Igazság Lelke vezeti, ezért idővel kiforrja magát a helyes egyensúly.
A kora középkortól kezdve jelennek meg tehát Máriának olyan titulusai is, melyekben a hívő embereknek az Istenszülő iránti buzgó csodálata, gyermeki tisztelete és lángoló szeretete sokszor igen karakteres színezettel ölt formát.
Keleten tapasztaljuk ezt az Istenszülőhöz fordulást a Mária-ünnepek keletkezésével, valamint a máriás témákkal egyre gazdagodó ikonográfia, himnuszköltészet és népi jámborság világában, kiemelten pedig a liturgiában. Mindezek persze Nyugaton is hamar igen kedveltté lesznek (vö. n. 10–11). Ha a túl erőteljes, Krisztus-központúnak nem igazán nevezhető jelzők végül nem is voltak túlélők, az enyhébb árnyalatok, mint a „Társmegváltó” (Corredemptrix) vagy a „Minden kegyelmek közvetítője” (Mediatrix omnium gratiarum) viszont jobban megmaradtak. Minek köszönhető ez? Teológiai félműveltségnek, netán a Szentlélek által vezetett hitérzéknek?
Bár az elmúlt századokban számos szerzőnél – egyházi íróknál, pápáknál – találunk olyan kifejezéseket, melyek Mária „társmegváltóságára” vagy az üdvösség elérésében az ő nélkülözhetetlen szerepére utalnak, tekintsünk most csupán röviden az elmúlt két évszázadra. A Szűzanya szeplőtelen fogantatását Isten népe évszázadokon át egyre nagyobb buzgósággal hitte, vallotta, ünnepelte. Boldog IX. Piusz pápa 1854-ben látta alkalmasnak az időt arra, hogy tévedhetetlen, visszavonhatatlan tanítóhivatali aktussal ezt a hitigazságok dogmaként meghatározza. Nem új tanítást kreálva természetesen, hanem így is rámutatva: ez is a kinyilatkoztatott igazságok része. Ezt pedig kitörő lelkesedés kísérte világszerte, mellyel a katolikus hit még tovább erősödött.
Mária együttműködéséhez kulcsfontosságú az ő szeplőtelensége, hiszen ez teszi őt a megváltottak között a legelsővé, alkalmassá az istenanyaságra és a Lélek hordozójává, mely által megfelelően együtt tud működni Fiával az üdvösség művében (vö. n. 14).
Az egyensúly azonban könnyen megtörhet, ha Máriának ezt a privilégiumát annyira túlhangsúlyozzuk, hogy személyét és szerepét túlzottan felértékeljük, mintegy Krisztussal egy szintre. Hiányzott ugyanis még egy dogma, melyet XII. Piusz pápa fog kihirdetni 1950-ben: Mária megdicsőüléséét, még ha ez már akkor szintén már évszázadok óta hitt, vallott, ünnepelt igazság is volt. A szeplőtelen fogantatás dogmája a „kegyelemmel teljes” életének teljes szentségére, bűntelenségére mutat rá, élete első pillanatától – saját édesanyjában való természetes fogantatásától – fogva, és erősíti meg a Nyugaton és Keleten szilárdan vallott hitbeli meggyőződést: Mária egészen szent. A földi élet „végpontja”, vagyis Mária szent életének beteljesülése a testestül-lelkestül való mennybevételével azonban szintén fontos hitigazság, mondhatni: az előbbinek mintegy „párja”. Többek között azért is, mert ez fogja jobban kiegyensúlyozni azt a túlburjánzást, mely a 19. század második és a 20. század első felében a Mária-tisztelet terén tapasztalható volt, tudniillik, hogy a szeplőtelen személyének, valamint az üdvösség művében betöltött szerepének túlmagasztalása révén mintha kissé elhalványult volna a különbség Krisztus mint egyetlen Megváltó, és az Istenszülő mint megváltott személy között. Ennek is köszönhető, hogy ebben a korszakban egyes titulusok, mint a fentebb említett „Társmegváltó” és „Minden kegyelmek közvetítője”, különösen is virágozni kezdenek.
Szent X. Piusz pápa Máriát a „legfőbb kegyelemosztó szolgálóleány” címmel is illeti. A 20. században Jean Galot jezsuita professzor Máriáról írt szisztematikus könyvében a társmegváltói szerepet mint az Istenszülő privilégiumát húzza alá, de azt is állítja, hogy minden ember (keresztény) hivatott „társmegváltóvá” lenni. XII. Piusz pápa a szeplőtelen fogantatás dogmája kihirdetésének centenáriumára meghirdetett Mária-évre készülve, 1953-ban a Fulgens corona kezdetű körlevéllel fordul a világ katolikus híveihez. Ebben az enciklikában is nyomon követhető a már kihirdetett dogma további útja: a pápa tartalmilag újat nem mond e hitigazságról, de száz év után újabb teológiai dimenziókba helyezi azt. Szándékosan utalást tesz benne ugyanis Krisztus megváltói művére: „azt sem lehet komolyan állítani, hogy ebből az okból [ti. a szeplőtelen fogantatás miatt] Krisztus megváltói műve kevesebb lenne […], sőt mintha emiatt magának az isteni Megváltónak szolgálata és méltósága kisebbednék”. Nemcsak azért volt időszerű ennek megállapítása, mivel ortodox és protestáns részről is érték hasonló vádak a Katolikus Egyházat, hanem azért is, mert ebben a korban már érzékelhető volt az az egyensúlyvesztés, mely az egyetlen Megváltó szerepét kompromittálja. A körlevél tehát óv a túlzásoktól, és kiemeli Mária szeplőtelenségének megváltástani dimenzióját.
A II. Vatikáni Zsinat sem hoz újdonságot e témában, legfeljebb annyiban segíti annak további fejlődését, amennyiben előtérbe helyezi Máriának és üdvtörténeti szerepének a biblikus-üdvtörténeti, illetve egyháztani aspektusokban történő szemlélését. A zsinat csupán addig merészkedik a kérdésben, hogy
Mária „a Megváltó nagylelkű társa” (Lumen gentium, 61), akinek együttműködése Jézussal a megváltásban nem merül ki csupán abban, hogy világra hozza őt, ugyanakkor a Szűzanya nem is Fiával egyenrangú vagy szükségszerű „társ”, aki nélkül Isten mintegy „tehetetlen” volna.
A 20. században nem hiányoztak a Szentszékhez intézett petíciók az úgynevezett leendő „ötödik Mária-dogma” kihirdetésének előmozdítására. A Hittani Kongregáció a Nemzetközi Pápai Mária Akadémia állásfoglalását kérte a kérdésben, hogy megfelelőnek tartaná-e annak dogmaszintű megállapítását, miszerint Mária „társmegváltó, közvetítő és közbenjáró”. Bizottság alakult, mely egy 1996-ban Częstochowában megrendezett nemzetközi mariológiai kongresszuson a szakemberek által megtárgyalt kérdések nyomán megállapította, hogy ezek a titulusok a mariológiai kutatás „megújult szentháromságtani, egyháztani és antropológiai perspektívájában további elmélyítésre szorulnak”. Ugyanebben az évben Ratzinger bíboros is rámutatott: nem érett még a helyzet arra, hogy világosan felismerjük ennek jelenlétét a Szentírás és a Szenthagyomány által hordozott kinyilatkoztatásban. Ezen kívül Máriának az együttműködését eddig tisztán elénk táró biblikus és patrisztikus fogalomtártól eltávolít, ezért zavart okoz (vö. n. 19). Megjegyzendő ugyanakkor, hogy egyáltalán nem tévedhetetlen kontextusban, de a lengyel máriás jámborság erőteljes gyökereivel rendelkező Szent II. János Pál pápa még pontifikátusa alatt is használta néhányszor a „Társmegváltó” kifejezést, Máriát a kereszt alatt szemlélve, aki egyesül Fiának üdvösséghozó szenvedésével (vö. n 18). Doktrinális szinten azonban erről komoly tanítást nem adott. És bár az erre érzékenyebbek körében nagy vihart kavart Ferenc pápa 2019-ben tett kijelentése, miszerint „Mária tanítvány, de nem társmegváltó”, jóllehet valójában messze vagyunk itt is bármilyen tévedhetetlen megállapítástól, bizonytalan fogalom terjedését mégsem akarta támogatni Péter utóda.
Ahogyan valójában ma sem ez történt. XIV. Leó pápa jóváhagyásával napvilágot látott a Mater Populi fidelis kezdetű dokumentum, melynek bevezetőjében olvassuk, hogy az elmúlt évtizedekben Mária együttműködésének témáját tekintve számos kérdés érkezett a Szentszékhez a tisztázás igényével. Talán egyesek számára összebékíthetetlennek tűnik, de
a dokumentum célkitűzései közt szerepel: Máriának a Fiával való együttműködését vizsgálva a katolikus identitáshoz való hűségünk mélyül, ugyanakkor ökumenikus téren is erőfeszítést teszünk.
Hozzáteszem: mivel tévedhetetlen tanítás feladásáról nincs és nem is lehet szó, ezért a Katolikus Egyház fogalomtisztázása elsősorban saját tagjai felé szól, és a megtisztuló fogalmakkal a párbeszéd is életképesebbé válhat.
Mária együttműködése témájában a dokumentum emlékeztet annak objektív (ténylegesen Krisztus mellett zajló, a kinyilatkoztatásban is nyomon követhető), valamint aktuális dimenziójára (jelenleg is tapasztalható anyai közelsége és közbenjárása). E kettő egymással szoros összefüggésben áll (vö. n. 4), mivel Mária és Jézus üdvtörténeti küldetése egymástól elválaszthatatlan (vö. n. 8). Ugyanakkor
Mária nem egy kultuszobjektum, melyet Krisztus mellé helyezünk, hanem a megtestesülés révén illeszkedik Krisztus misztériumába” (n. 11).
A Fiúval együtt szemlélt Anyára irányuló figyelem Nyugaton egyre inkább a Kereszt misztériuma felé fordul, ahol a Golgotán az Istenszülőt is ott találjuk (vö. Jn 19,25–27). Ebben az ezredforduló utáni teológia már a Szűzanya együttműködését is látja (vö. n 12).
A dokumentum emlékeztet a Lumen gentium 56. pontjának szavaira is: „Mária nem csupán passzív eszköze volt Istennek, hiszen szabad hittel és engedelmességgel működött közre az emberiség üdvözítésében”. Az Istenszülőnek ez a páratlan közelsége Jézushoz nem csupán a Fiú földi életében és nyilvános működésében érhető tetten, hanem az Egyház idejében is, mint anyai közelség mindazokhoz, akik a Fiú testvéreivé lettek a keresztségben (vö. n. 13).
A Mater Populi fidelis 22. pontjában mintegy összefoglaló iránymutatásként olvassuk: „Figyelembe véve annak szükségét, hogy Máriának Krisztus megváltói művében való alárendelt szerepét magyarázzuk,
Mária együttműködését illetően nem megfelelő használni a Társmegváltó címet. Ez a titulus azzal a kockázattal jár, hogy Krisztus egyetlen üdvözítő közvetítését elhomályosítja, így a keresztény hit igazságainak összhangjában zavart és egyensúlyvesztést kelthet.”
Az írás második része november 6-án jelenik meg.
Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila
Magyar Kurír
