Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat
Csütörtök délután hirdették ki, hogy az irodalmi Nobel-díjat 2025-ben Krasznahorkai László kapja. A korábban már Kossuth-díjjal, Nemzetközi Man Booker-díjjal, valamint számos hazai és külföldi elismeréssel kitüntetett írót évek óta emlegették Nobel-esélyesként. A felfokozott várakozásokat jelzi, hogy a fogadóirodák az utóbbi napokban a második legesélyesebb „jelöltként” jegyezték Krasznahorkait, aki így az odds-ok terén többek között olyanokat előzött meg, mint Murakami Haruki, Salman Rushdie és Thomas Pynchon.
Eddig egyszer kapta meg magyar író az irodalmi Nobelt: Kertész Imrének 2002-ben ítélték oda a díjat életművéért, „amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.
A Svéd Akadémia indoklása szerint Krasznahorkai az apokaliptikus terror közepette a művészet erejét megerősítő, lenyűgöző és látnoki műveiért veheti át az elismerést. A Nobel-díj oldalán közölt rövid életrajz szerint a közép-európai hagyomány nagyszerű epikus írója, ami Kafkától Thomas Bernhardig nyúlik vissza, és amit az abszurdizmus és a groteszk túlzás jellemez. De ennél több is rejlik benne: műveiben keleti hatások is feltűnnek, amelyek elmélkedőbb, finomabb hangvételűek.
Az 1954-ben Gyulán született Krasznahorkai László első elbeszélése a Mozgó Világban jelent meg a ‘70-es évek végén, Tebenned hittem címmel. Első regénye az 1985-ös Sátántangó volt, melyet azóta több mint tucatnyi nyelvre, így angolra, franciára, hollandra, németre, olaszra, csehre, arabra, kínaira és görögre is lefordítottak. A pusztulás táncrendjét a magyar vidéken megörökítő regényt Tarr Béla vitte filmre: a mindenki által őrültségnek tartott, hét és fél órás alkotást 1994-ben mutatták be a mozik, az azóta eltelt évtizedekben pedig örökérvényű art house klasszikussá vált a világ filmesei és filmrajongói között. Krasznahorkai onnantól kezdve állandó alkotótársa lett a hozzá hasonlóan öntörvényű, fekete-fehér filmjeivel a nemzetközi színtéren is kultikussá vált rendezőnek, egészen addig, amíg Tarr 2011-ben A torinói lóval le nem zárta mozifilmes életművét.
Az írónak azóta számos regénye és elbeszéléskötete jelent meg, a legutóbbi a 2024-es Zsömle odavan, a legfrissebb pedig novemberben jön majd ki A magyar nemzet biztonsága címen a Magvető Kiadónál (hogy a Magvetőnél miként ünnepelték a Svéd Akadémia döntését, illetve, hogy mitől lett az író világirodalmi szenzáció, arról Krasznahorkai szerkesztője, Szegő János mesélt lapunknak az örömhír utáni percekben). Azt egyelőre nem tudjuk, hogy biztonságpolitikai dilemmák és nemzeti sorskérdések milyen mértékben merülnek fel a műben, de a fülszöveg azt ígéri, hogy sok lényeges tudnivaló kiderül majd a lepkék életéről, haláláról, na meg persze az emberi létezésről és az élet eredetének megoldhatatlan csapdájáról is.
Krasznahorkai írásai egyszerre nagyon konkrétak és univerzálisak.
Jellegzetes figurái különböző történelmi korszakokban és tájakon bolyonganak: van, aki a kilátástalan magyar vidéken nézi, ahogy telik – de nem múlik – „az a kurva élet”, más bajorföldön próbálja közös nevezőre hozni Bach zenéjét, az atomfizikát és a náci eszméket, esetleg a távoli Kínában keresi a kapitalizmusnak nevezett zsibvásárban elillant szakralitást. Ami mégis összeköti ezeket a történeteket, azok egyfelől a végeérhetetlenül hömpölygő mondatok, másrészt egyfajta nyughatatlanság és otthontalanság, az állandó keresés motívuma. Ahogy Selyem Zsuzsa fogalmaz: „Krasznahorkai László egyébről se ír végtelen intenzitással, mint a menekülésről. Arról, hogy képtelenség élni ott, ahol vagyunk, de ahová minduntalan menekülnénk, ott is képtelenség élni.”
(24.hu)
