XIV. Leó pápa: Ma az Egyház történetében új missziós korszak kezdődik!
Október 5-én délelőtt, az évközi idő 27. vasárnapján, a misszionáriusok és a migránsok jubileuma alkalmából a Szentatya ünnepi misét mutatott be a Szent Péter téren. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.
Kedves testvéreim!
Ma a misszionáriusok és a migránsok jubileumát ünnepeljük. Ez jó alkalom arra, hogy felélesszük magunkban a misszionáriusi hivatás tudatát, amely abból a vágyból fakad, hogy mindenkinek elvigyük az evangélium örömét és vigaszát, különösen azoknak, akiknek nehéz és sebekkel teli élettörténetük van. Különösen migráns testvéreimre gondolok, akik kénytelenek voltak elhagyni hazájukat, gyakran szeretteiket hátrahagyva, a félelem és a magány éjszakáin átkelve, saját bőrükön tapasztalva meg a hátrányos megkülönböztetést és az erőszakot.
Azért vagyunk itt, mert Péter apostol sírjánál mindannyiunknak örömmel kell tudnia kimondani:
az egész Egyház misszionárius,
és sürgős feladatunk – ahogyan Ferenc pápa mondta –, „hogy az Egyház kilépjen hirdetni az evangéliumot mindenkinek, mindenütt, minden alkalommal, habozás, vonakodás és félelem nélkül” (Evangelii gaudium, 23).
A Lélek küld bennünket, hogy folytassuk Krisztus művét a világ perifériáin, amelyeket nemegyszer háború, igazságtalanság és szenvedés sújt. E sötét színtér előtt újra felhangzik a kiáltás, amely annyiszor felszállt már Istenhez a történelem folyamán: Miért nem lépsz közbe, Uram? Miért tűnsz távolinak? Ez a fájdalmas kiáltás az ima egyik formája, amely átszövi az egész Szentírást, és ma délelőtt Habakuk prófétától hallottuk: „Meddig kell még, Uram, segítségért folyamodnom anélkül, hogy meghallgatnál? […] Miért feded fel előttem a gonoszságot, és mutatod meg a nyomorúságot?” (Ab 1,2–3).
XVI. Benedek pápa, aki történelmi auschwitzi látogatása során szembesült ezekkel a kérdésekkel, egy katekézisében visszatért a témára, és így fogalmazott: „Isten hallgat, és ez a csend marcangolja az imádkozó lelkét, aki szüntelenül kiált, de nem talál választ. […] Isten oly távolinak, feledékenynek, hiányzónak tűnik” (Katekézis, 2011. szeptember 14.)
Az Úr válasza azonban a reményre nyit meg bennünket. Ha a próféta a gonosz feltartóztathatatlan erejére panaszkodik, mely győzedelmeskedni látszik, az Úr feltárja előtte, hogy mindezeknek vége lesz, befejeződnek, mert eljön a szabadulás, és nem késik: „Akinek nem igaz a lelke, az elbukik, de az igaz hite által élni fog” (Ab 2,4).
Van tehát élet, egy új élet- és szabaduláslehetőség, mely a hitből fakad, mert
a hit nemcsak segít ellenállni a rossznak, miközben a jót tesszük, hanem olyannyira átalakítja életünket, hogy az a szabadítás eszközévé válik,
amelyet Isten ma is végbe akar vinni a világban. És amint Jézus az evangéliumban mondja, ez egy szelíd erő: a hit nem a hatalom eszközeivel és nem rendkívüli módon ér el hatást; elég belőle annyi, mint egy mustármag, hogy elképzelhetetlen dolgokat vigyen végbe (vö. Lk 17,6), mert Isten szeretetének erejét hordozza magában, amely megnyitja a szabadulás útjait.
Ez a szabadulás akkor valósul meg, amikor személyesen is elköteleződünk, és az evangéliumból fakadó együttérzéssel gondoskodunk szenvedő felebarátunkról;
olyan szabadulás ez, amely csendben, látszólag hatástalanul bontakozik ki a mindennapi tettekben és szavakban,
amelyek olyanokká válnak, mint az a magocska, amelyről Jézus beszél; és ez a szabadulás lassanként növekszik, amikor „haszontalan szolgák” leszünk, vagyis amikor az evangélium és testvéreink szolgálatába állunk anélkül, hogy a magunk hasznát keresnénk, hanem csupán azért, hogy elvigyük a világba az Úr szeretetét.
Ezzel a bizalommal kell megújítanunk magunkban a misszionáriusi hivatás tüzét. Ahogyan Szent VI. Pál pápa mondta: „A mi feladatunk, hogy az evangéliumot az emberiség történelmének ebben a rendkívüli korszakában hirdessük, egy valóban példátlan időszakban, amelyben a korábban sosem látott fejlődés csúcsaihoz a tanácstalanság és kétségbeesés korábban szintén sosem látott mélységei társulnak” (Üzenet a missziós világnapra, 1971. június 25.).
Testvéreim, ma az Egyház történetében új missziós korszak kezdődik.
Míg hosszú időn át a misszióhoz a „távozást”, olyan távoli földekre való elindulást társítottuk, ahová még nem jutott el az evangélium, vagy ahol szegénység uralkodott, ma a misszió határai már nem földrajziak, mert a szegénység, a szenvedés és a nagyobb remény utáni vágy azok, amelyek felénk tartanak. Erről tanúskodik sok migráns testvérünk története, az erőszak elől való menekülésük drámája, a szenvedés, amely kíséri őket, az attól való félelem, hogy nem jutnak célba, a veszélyes tengeri utak kockázata, fájdalmas és kétségbeesett kiáltásuk. Testvéreim, azok a biztonságos kikötőt kereső hajók, azok a szárazföldet kereső, szorongással és reménnyel teli szemek ne rideg közönnyel vagy megbélyegző diszkriminációval találkozzanak!
Nem annyira az a fontos, hogy „elinduljunk”, hanem inkább az, hogy „maradjunk”, és Krisztust a befogadáson, az együttérzésen és a szolidaritáson keresztül hirdessük: maradjunk anélkül, hogy individualizmusunk kényelmébe bújnánk; maradjunk, hogy szemébe nézzünk a távoli, sokat szenvedett földekről érkező embereknek; maradjunk, hogy kitárjuk előttük karunkat és szívünket, hogy testvérként fogadjuk őket, és a vigasz és a remény jelenléte legyünk számukra.
Sok misszionárius, világi hívő és jóakaratú ember dolgozik a migránsok szolgálatában, és azon, hogy a migráció témájában – meghaladva az előítéleteket és a sztereotípiákat – új, a testvériség kultúráját előmozdító szemléletet alakítson ki. Ez az értékes szolgálat azonban mindannyiunkat megszólít, mindenkit a maga lehetőségei szerint: eljött az ideje – ahogyan Ferenc pápa mondta –, hogy mindannyian „az állandó misszió állapotában” éljünk (Evangelii gaudium, 25).
Mindez legalább két nagy missziós elköteleződést kíván: a missziós együttműködést és a misszionáriusi hivatást.
Mindenekelőtt azt kérem, hogy támogassátok az egyházak közötti megújult missziós együttműködést. A régóta keresztény hagyományú közösségekben, mint a nyugatiak, a világ déli részéről érkező testvérek jelenlétét kedvező lehetőségként kell értelmezni: a kölcsönös gazdagítás lehetőségeként, amely megújítja az Egyház arculatát, és nyitottabb, élőbb, dinamikusabb kereszténységet tesz lehetővé. Ugyanakkor
minden misszionáriusnak, aki más földre indul, szent tisztelettel kell belehelyezkednie az ott talált kultúrákba, a jóra kell irányítania mindazt, ami jó és nemes, és az evangélium prófétai üzenetét kell odavinnie.
Továbbá szeretnék emlékeztetni a misszionáriusi hivatások szépségére és fontosságára. Különösen az európai egyházhoz fordulok: ma új missziós lendületre van szükség, világiakra, szerzetesekre és papokra, akik felkínálják szolgálatukat a missziós területeken; új kezdeményezésekre és hivatásébresztő tapasztalatokra van szükség, melyek képesek felkelteni a misszionáriusság vágyát, különösen a fiatalokban.
Kedves barátaim, szeretettel küldöm áldásomat a részegyházak helyi papságának, a misszionáriusoknak, valamint mindazoknak, akik a hivatástisztázás szakaszában vannak. A migránsoknak pedig azt mondom: mindig szeretettel fogadunk benneteket! A tengerek és a sivatagok, melyeken áthaladtatok, a Szentírásban „a szabadulás helyei”, ahol Isten jelenvalóvá tette magát, hogy megmentse népét. Kívánom nektek, hogy erre az istenarcra leljetek azokban a misszionáriusokban, akikkel találkoztok!
Mindenkit Máriának, Fia első misszionáriusának közbenjárására bízok, aki sietve indult útnak Júdea hegyvidékére, méhében hordozva Jézust, hogy Erzsébetnek szolgálatára legyen.
Ő támogasson bennünket, hogy mindannyian Krisztus országának, a szeretet, az igazságosság és a béke országának a munkatársai legyünk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
