Amikor a pszichológus nem tudja, mit csinál
A történetet Popper Péter írja le az egyik könyvében. Tulajdonképpen egy klasszikus szabadulás-történet, csakhogy láthatólag a pszichológusnak fogalma sincs arról, hogy mi történik és még az eset után sem tudja megmagyarázni azt, ami nekünk, keresztényeknek annyira magától értetődő. De jöjjön először a történet:
„Európában nem használtam távol-keleti módszereket - aki a saját hazájában nem találja meg a szellemi útját, az sem Tibetben, sem Indiában nem fogja megtalálni. Ám 'a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol': egyetlen alkalommal kivételt tettem. Felhívott egy orvosnő, hogy a 22 éves lánya anorexia nervosában szenved, vállalnám-e pszichoterápiára. Nemet mondtam, de felajánlottam, hogy ha hajlandó egyszer egy beszélgetésre, akkor ajánlok neki valakit. Eljött, és egy igazán élvezetes órával ajándékozott meg. Ragyogóan okos volt, művelt, fanyar humorral és öniróniával, nagyszerűen beszélgettünk. Persze sovány volt szegényke, mint egy frissen szabadult deportált. A beszélgetés végén megígértem neki, hogy körülnézek a szakmában, kit keressen fel. Végtelen csalódás ült ki az arcára.
– Mi baj van?
– Semmi. Tudom, hogy csak ennyit ígért. Mégis, annyi várakozás volt bennem, hogy valami fontosat fogok kapni magától. De hát, nem várhattam többet.
Valamit megmozdított bennem a szomorúsága. Együttérzést? Hiúságot?
– Kérem, üljön vissza. És most jól figyeljen! Egy nagy betegség mindig elszegődést jelent. Elszegődést életellenes hatalmak szolgálatára. Olyan, mint amikor eladja az ember a lelkét az ördögnek. Lehet, hogy tudattalanul, de bele kell egyezni.
Némán ült, rám függesztett szemmel, és valami nagy feszültség áradt belőle.
– Ezt az elszegődést egy ideig még fel lehet mondani. Amíg nem okozott túlságosan nagy szervi károsodást. Aztán már hiába minden.
Csendben ültünk egy darabig.
– Magához méltatlan a betegsége – folytattam. – Egy ilyen ragyogó intellektus, és folyton a zabálás ellen küzd. Nagyon kérem, mondja fel ezt a méltatlan elszegődést. Most még lehet!
– Felmondom – suttogta. – Otthon megpróbálom.
– Nem otthon. Most és itt!
Ezeket a mondatokat javasoltam neki:
– Anorexia nervosa! Többé nem szolgállak. Méltatlan vagy hozzám. Megszabadultam tőled!
Belesápadt, de hangosan elmondta.
– És most menjen. Keresek majd magának egy terapeutát.
Egy óra múlva telefonált.
– Képzelje, ahogy vártam a buszmegállóban, egyszer csak kétségbeejtő éhség tört rám. Nem bírtam ki. Berohantam a közeli pékségbe, vettem egy óriáskiflit, és magamba tömtem.
Másnap telefonált az anyja.
– Este, amikor hazaérkezett, a szó szoros értelmében mindent megevett, amit a fridzsiderben talált, aztán kihányta.
– Figyeljen rá, doktornő. Valószínűleg most kezdődik a bulémiája.
De nem így történt. Enni kezdett. Két hét alatt másfél kilót hízott. Én meg érdemtelenül megdicsőültem, mint India kreatúrája, egytalálkozásos csodadoktor."
Nos, ahogy Jézusnak „megesett a szíve” az embereken, ugyanúgy mozdít meg valamit a pszichológusban is az együttérzése a fiatal lány iránt. A szakmai tapasztalata és a belső érzékenysége miatt jó diagnózist ad és helyes terápiát ír elő, anélkül azonban, hogy valójában értené, hogy mit csinál. Ami történik, az ugyanis a bibliai értelemben vett klasszikus szabadulás-történet.
Ahogy Jézus olykor a tulajdonságai és/vagy hatása alapján nevezi meg a gonosz lelket – pl.: néma és süket lélek -, itt is ez történik. Popper felismeri, hogy itt valami életellenes hatalomról van szó, ami befolyást szerzett a lány felett és meg is nevezi - anorexia nervosa -, majd egy nagyon okos tanácsot ad, hogyan „mondja fel” a lány ezt a kapcsolatot:
„Anorexia nervosa! Többé nem szolgállak. Méltatlan vagy hozzám. Megszabadultam tőled! - Belesápadt, de hangosan elmondta.”
Ez tulajdonképpen egy egyszerű parancsszavas szabadítás, amiből az is kitűnik, hogy az emberi léleknek megvan a maga ereje, amivel ellent tud állni a gonosznak (amíg a befolyás nagyon súlyossá nem válik). Ahogy Jakab apostol írja a levelében: „Az ördögnek viszont álljatok ellen, akkor majd megfut előletek.” (Jk 4,7)
A történetből az is kiderül, hogy Popper Péter sem érti igazán, mi történt. Azt gondolja, hogy még egy hosszú terápiára van szükség, majd később egy másik betegséget feltételez, és még a legvégén is a keleti tanokra asszociál és nem a keresztény tanításra.
Mondhatnánk, hogy vak tyúk is talál szemet, de nem hiszem, hogy erről van szó. Popper Péter felkészült pszichológusként nem vak, az intuíciója hibátlanul működik, csak épp a sok összevissza vallásos kotyvalék, amit magába szívott és a keleti guru-misztika iránti rettenetes vonzódása megakadályozza, hogy értelmével is felfogja és meglássa, mi történt itt valójában. Nekünk viszont jó példa ez a történet arra, hogy a saját életünkben is ellent tudjunk állni a gonosz lelkek minden kísértésének és befolyásának és mások életét is segíteni tudjunk.
Sípos (S) Gyula
