XIV. Leó pápa: Csak a szemlélődő tekintet vezethet ki az ökológiai válságból
A Szentatya július 9-én délelőtt koncelebrált szentmisét mutatott be a teremtésvédelemért a Castel Gandolfó-i pápai rezidencia kertjében található Borgo Laudato si’ központban. Ezen a misén már a július 3-án közzétett, a teremtett világ megőrzéséért szóló új miseszöveget használták. Beszédének első felét a Szentatya rögtönözve mondta. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közzétesszük.
Ezen a szép napon mindenekelőtt arra szeretnék hívni mindenkit, kezdve magammal, hogy éljük meg azt, amit mondhatni egy „természetes” székesegyház szépségében ünneplünk, a növényekkel és a teremtés oly sok elemével, melyek ide hoztak bennünket, hogy az eucharisztiát ünnepeljük, melynek jelentése: ’hálaadás az Úrnak’.
Sok minden van ezen a szentmisén, amiért hálát akarunk adni az Úrnak: ez a mise lehet az első, amelyet a teremtett világ őrzéséről szóló új miseszöveggel mondunk, amely több vatikáni dikasztérium munkájának gyümölcse.
Én személyesen is szeretnék köszönetet mondani sok itt jelenlévőnek, akik e téren dolgoztak a liturgiáért. Mint tudjátok, a liturgia az életet képviseli, ti pedig ennek a Laudato si’ Központnak az élete vagytok. Szeretnék köszönetet mondani ebből az alkalomból mindazért, amit Ferenc pápa e csodálatos inspirációját követve tesztek, aki ezt a kis részt, ezeket a kerteket, ezeket a tereket éppen azért adta, hogy folytassuk azt az oly fontos küldetést mindannak tekintetében, amit tíz évvel a Laudato si’ közzététele után tudunk: a teremtett világ, közös otthonunk gondozásának szükségességéről van szó.
Itt olyan, mintha az első századok ősi templomaiban lennénk, amelyeknek volt keresztelőmedencéjük, melyen át kellett menni ahhoz, hogy az ember a templomba lépjen. Nem szeretnék ebben a vízben megkeresztelkedni… de annak szimbóluma, hogy átmegyünk a vízen, hogy megtisztuljunk minden bűnünktől, gyarlóságunktól, és így beléphessünk az Egyház nagy misztériumába, olyasmi, amit ma is megtapasztalunk. A mise elején a megtérésért, saját megtérésünkért imádkoztunk. Szeretném hozzátenni, hogy
imádkoznunk kell annak a temérdek embernek a megtéréséért, Egyházon belül és kívül, akik még mindig nem ismerik fel közös otthonunk gondozásának sürgősségét.
Azt a sok természeti katasztrófát, amelyet ma is látunk a világban szinte nap mint nap, oly sok helyen, oly sok országban, részben az ember túlkapásai okozzák, az ember életmódja okozta. Fel kell tehát tennünk magunknak a kérdést, vajon mi magunk megéljük-e ezt a megtérést…, mennyire szükségünk van rá!
Mindezek elmondása után, van egy homíliám is, melyet előkészítettem és meg fogok osztani, csak egy kis türelmet kérek: van itt néhány elem, melyek valóban segítenek folytatni ezt a délelőtti elmélkedést, megosztva ezt a családias és derűs pillanatot egy olyan világban, amely ég, mind a globális felmelegedés, mind a fegyveres konfliktusok miatt, amik oly időszerűvé teszik Ferenc pápa Laudato si’ és Fratelli tutti kezdetű enciklikáinak üzenetét.
Magunkra ismerhetünk ebben a most hallott evangéliumban, megfigyelve a tanítványok félelmét a viharban, azt a félelmet, amely az emberiség nagy részének a félelme. De a jubileumi év közepén mi megvalljuk – és többször is kimondhatjuk –:
van remény! Jézusban találkoztunk vele. Ő még ma is lecsendesíti a vihart. Az ő ereje nem felforgat, hanem teremt; nem pusztít, hanem létet, új életet ad.
És mi is megkérdezzük: „Ki lehet ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mt 8,27).
Az ebben a kérdésben jelen lévő megdöbbenés az első lépés, amely kihoz bennünket a félelemből. Jézus a galileai tónál lakott, és ott imádkozott. Ott hívta meg első tanítványait: életük és munkájuk helyén. A példázatok, melyekkel Isten országát hirdette, mély kapcsolatot mutatnak az ottani földdel, az ottani vizekkel, az évszakok ritmusával és a teremtmények életével.
Máté evangélista a vihart „földindulásként”, „a föld felfordulásaként” írja le (a szeiszmosz szó). Máté ugyanezt a kifejezést fogja használni a földrengésre, amely Jézus halálának pillanatában és feltámadásának hajnalán történt. Krisztus e felfordulás fölé emelkedik, egyenesen állva: az evangélium már itt felfedezteti velünk a feltámadottat, aki jelen van feldúlt történelmünkben. Az, hogy Jézus megdorgálja a szelet és a tengert, az ő életadó és megmentő erejét mutatja, mely felülmúlja azokat az erőket, amelyekkel szemben a teremtmények elveszettnek érzik magukat.
Kérdezzük hát meg újra: „Ki lehet ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mt 8,27). A Kolosszeieknek írt levél imént hallott himnusza, úgy tűnik, épp erre a kérdésre ad választ: „Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtetett minden a mennyben és a földön” (Kol 1,15–16). Tanítványai azon a napon, a viharnak kiszolgáltatva, a félelem szorításában, még nem vallhatták meg ezt a tudást Jézusról. Mi ma, a ránk hagyományozott hitben viszont folytathatjuk: „Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben” (Kol 1,18). Ezek olyan szavak, amelyek elköteleznek bennünket a történelem során, élő testté tesznek bennünket, azzá a testté, amelynek Krisztus a feje.
A küldetésünk, hogy a teremtett világot őrizzük, és hogy békét és kiengesztelődést vigyünk neki, az magának Krisztusnak a küldetése: az a küldetés, amelyet az Úr bízott ránk.
Mi meghalljuk a föld kiáltását, meghalljuk a szegények kiáltását, mert ez a kiáltás elérte Isten szívét. A mi felháborodásunk az ő felháborodása, a mi munkánk az ő munkája.
E tekintetben a zsoltáros éneke inspirál bennünket: „Az Úr szava a vizek fölött, a dicsőség Istene mennydörög, az Úr a hatalmas vizek fölött. Az Úr szava tele erővel, az Úr szava tele fönséggel” (Zsolt 29,3–4).
Ez a hang próféciára kötelezi az Egyházat, akkor is, amikor ez azt a merészséget követeli meg, hogy szembeszálljon e világ fejedelmeinek pusztító hatalmával.
A Teremtő és a teremtmények közötti elpusztíthatatlan szövetség ugyanis mozgósítja elménket és igyekezetünket, hogy a rosszat jóra, az igazságtalanságot igazságosságra, a kapzsiságot közösségvállalásra fordítsuk.
Az egy Isten végtelen szeretettel teremtett mindent, életet adva nekünk: ezért nevezi Assisi Szent Ferenc a teremtményeket fivérnek, nővérnek, anyának.
Csak a szemlélődő tekintet változtathatja meg a teremtett dolgokhoz való viszonyunkat, és vezethet ki bennünket az ökológiai válságból, melynek oka az Istennel, a felebarátunkkal és a földdel való kapcsolatunk megszakadása a bűn miatt
(vö. Ferenc pápa: Laudato si’ enciklika, 66).
Kedves testvéreim, a Borgo Laudato si’, ahol vagyunk, Ferenc pápa intuíciója szerint olyan „műhely” kíván lenni, amelyben megélhetjük azt a harmóniát a teremtéssel, amely gyógyulás és kiengesztelődés számunkra, új és hatékony módokat találva ki a ránk bízott természet megőrzésére. Imáimról és bátorításomról biztosítlak benneteket, akik elkötelezetten dolgoztok e projekt megvalósításán.
Az eucharisztia, melyet ünneplünk, értelmet ad munkánknak és fenntartja azt. Ahogy ugyanis Ferenc pápa írja, „a teremtett valóság az Oltáriszentségben találja meg legnagyobb felmagasztalását. A kegyelem, mely általában érzékelhető formában nyilvánul meg, bámulatos kifejeződést nyer, amikor maga Isten – emberré válva – odáig megy el, hogy étellé teszi magát teremtménye számára.
Az Úr a megtestesülés misztériumának csúcspontján egy anyagdarabon keresztül akart eljutni lényünk legmélyébe.
Nem felülről, hanem belülről, hogy saját világunkban találkozhassunk vele” (Ferenc pápa: Laudato si’ enciklika, 236).
Erről a helyről azzal szeretném zárni e gondolatokat, hogy rátok bízom azokat a szavakat, amelyekkel Szent Ágoston a Vallomások utolsó lapjain kozmikus dicséretben kapcsolja össze a teremtett dolgokat és az embert: Ó, Uram, dicsérnek alkotásaid, hogy szeressünk téged. Szeretünk, Uram, hogy műveid dicsérjenek téged” (Szent Ágoston: Vallomások, XIII, 33,48). Ezt a harmóniát árasszuk a világban!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó és videó: Vatican Media
Magyar Kurír
