Száműzve, mégis hűségesen
Tilmann atya válaszol:
A radikális mozgalmak, mint pl. a Schönstatt Mozgalom, a jezsuiták, a ferences rend a középkorban, mindig feszültséget okoztak az egyházi szervezetnek. Például a középkorban egyedül a plébánosnak volt joga gyóntatni a saját plébániáján. A ferences rendnek nehéz volt elérnie abban az idõben, hogy gyóntathasson. Ezen most mosolygunk, de manapság ugyanezt látjuk, csak nem a gyónásról van szó, hanem más dologról. Az újszerû karizmatikus mozgalmak az egyházban mindig feszültséget jelentenek.
Kentenich atyánk nagy befolyással bírt, több mint ezer pap jött hozzá lelkigyakorlatra minden évben, egy lelki hatalom volt. Néhány püspök azt mondta, hogy amit Schönstatt tesz, veszélyes lehet az egyház számára, mert újszerû gondolatait nem értették meg.
Tapasztaltuk abban az idõben, hogy ugyanez a problémája más karizmatikus embereknek is. A római papi szervezet nagyon erõs volt, Az egyház Amerikába küldte, és nem volt szabad kapcsolatot tartani a mozgalommal. Késõbb, a II. Vatikáni Zsinat idején a püspökök nagyobb hatalmat kaptak, Róma veszített erejébõl. Bea bíboros késõbb azt mondta Kentenich atyánknak: „A zsinat nélkül az egyház nem értette volna meg Önt.” Természetesen nagyon kemény volt neki ezt elfogadni. Ebben az idõben nem tartoztam szervezetileg a Schönstatt Mozgalomhoz, ezért többször is beszélhettem vele. Amikor errõl kérdeztem, ezt felelte: „Én mindig és mindenhol boldog vagyok Édesanyánk kezében.” Nagyon szép volt.
Nyugodtan és örömmel a szívében mondta pl. egy nehéz kérdésre a mozgalommal kapcsolatban, amiben csak õ tudott dönteni, hogy: „Imádkozzanak, és amikor visszajövök, majd én döntök.” Számára soha nem volt kétséges, hogy visszatérhet, pedig semmilyen kilátás nem volt rá. Senki nem látta õt kétségbeesettnek, keserûnek vagy kiábrándultnak. Igazi vidám ember volt.
Fontos volt neki, hogy a sírjára ez kerüljön: Dilexit Ecclesiam. Nem nehéz szeretni egy kedves egyházat. Õ megmutatta, hogy lehet szeretni egy kicsit nehéz egyházat, olyat is, aki számûzte õt.
Ezt tesszük mi is a püspökökkel, a plébánossal: nem azt várjuk, hogy õk kedvesek legyenek hozzánk, hanem mi szeretjük õket. Nem egy általános lelki, szellemi egyházat szeretünk, hanem Kentenich atyánk példája alapján egy konkrét egyházat, ami olyat is tesz, ami talán nem szimpatikus nekünk.
