Bumeráng generáció
Nézzünk szét rokonaink vagy ismerőseink körében: devizahiteltől sújtott embereket vagy párokat könnyen találunk. Egy részük előtörlesztett, mások tovább nyögik, megint mások pedig valahogy változtattak, hogy megszabaduljanak a terhektől: jól-rosszul, de kiszálltak a mókuskerékből. Eladták, vagy felszámolták lakásukat és a kapcsolódó hitelt, valami sokkal szerényebbe költöztek, vagy albérletet vettek ki. Van azonban még egy opció: vissza- vagy összeköltözés a szülőkkel. Ők a bumeráng generáció.
A bumeráng-generáció fogalma egyáltalán nem csak magyar sajátosság: angolszász országokból ered, jelentése nyilván a visszatérésre utal. Persze ott elsősorban az önállósodást egyedül kipróbáló, majd munka és egzisztencia nélkül a tanuló éveik után hazaköltöző 20-35 évesekre értik. Súlyuk össztársadalmilag immár akkora, hogy külön politikai programok formálódnak megmentésükre az USA-ban, illetve Nagy-Britanniában. Ha jól megnézzük, akkor a legfrissebb magyar munkaerőpiaci könnyítési koncepció is erről szól: pörgessük fel a pályakezdők, a kismamák, a fiatal munkanélküliek elhelyezését, különben ránk szakad egy inaktív, elégedetlen és fogyasztását tekintve a minimumra törekvő réteg. Kiesik a társadalomból egy jelentős hányad, ezzel tovább növelve az eltartottak számát, és tizedelve az aktív és keresőképes lakosságot, akikre már így is jelentős terhek jutnak az adó- és járulékbevételek előteremtésében, a nyugdíjasok eltartásában. Ha őket is a szüleik kell, hogy eltartsák, akkor kész a katasztrófa. Jól jelzi a változást az is, hogy az első lakáshoz jutás átlagéletkora az elmúlt 20 évben 30 éves kor fölé ment, Nagy Britanniában 40-hez közelít, persze minden relatív, az Ausztráloknál az verte ki a biztosítékot, hogy átlépték tavaly a 31-et! Figyelem, ez nem saját tulajdonú öröklakást jelent, hanem akár hitellel terheltet is, tehát azt is jelzi, hogy hitelképessége is erősen csökken a lakásra vágyóknak.
A világban vannak azonban öngyógyító, entrópikus folyamatok: alkalmasint egy egészséges egyensúly felé mozdulhat el a társadalom – és szerencsére nem úgy, hogy az eltartandó rétegek éhenhalnak.
A szülőkhöz való visszaköltözés ugyanis egyfajta egészséges tehermegosztást szül, és a hatékonyság irányába mozdítja a családokat. Köztudott, hogy aki egyedül él, az kisebb tételeket vesz, arányaiban drágábban, és még jó eséllyel az is rárohad néha. Az egyedül élők táplálkozási szokásai rendszertelenebbek, resziköltségeik egy főre vetítve magasabbak. Azok, akik egyedül vagy párjukkal visszaköltözni kényszerülnek valamelyikük családjához, azok jobban kiveszik részüket a házimunkából, a Pareto-hatékonyság jobban is érvényesül (mindenki azt csinálja amihez ért, a férfiak takarítanak és bevásárolnak, a nők főznek és gyereket nevelnek, ráadásul mivel megoszlanak a terhek, ezért önmegvalósításra (karrierre, továbbképzésre, átmeneti álláskeresésre) is több jut.
Amennyiben ennek a családmodellnek újfent megnő az elfogadottsága, és képessé válunk az egymás mellett élésre, akkor az a gyerekvállalásnak, a talpraállásnak, és közvetett módon a lakáspiacnak is lökést ad: amint egyensúlyba kerül a büdzsé, akkor nagyobb eséllyel érkezik gyerek a családba, és kényszerű lépéssé válik egy nagyobb lakásba költözés: nő a kereslet a 70-100 négyzetméteres ingatlanok iránt, ami természetesen 5 főre még mindig nem egy luxus, de élhető és megfizethető. Miközben manapság szinte csak 50 négyzetméter körül van a piacon érdeklődés, ez újraélesztheti a nagyobb területek szegmensét. Várható persze, hogy az ennek következtében hajszálnyit javuló demográfiai adatokat (születésszám alakulása, egészségi állapot, stb.) a mindenkori kormány hajlamos lesz saját sikereként elkönyvelni, és a profin kimunkált lakás- és társadalompolitika számlájára írni. Emlékezzünk erre amikor öten vagy többen ülünk egyszerre a kanapén, és szidjuk a mellét döngető politikust a híradóban.
(lakasfokusz.postr.hu)
