A mozdulatlanság spirálja
Miért nem csinál senki semmit, ha mindenki tudja, hogy baj van? Van egy pont, ahol nem az információ hiánya, hanem a cselekvés hiánya tartja fenn a rendszert. Mindenki látja, hogy valami nem működik, mégsem történik semmi. Tudják, hogy baj van. Tudják, hogy más is tudja. De nem tudják, hogy elég ember tudja, hogy más is tudja, hogy baj van. Ez a mozdulatlanság spirálja.
A játékelméletben létezik egy helyzet, amit stratégiai várakozásnak (strategic waiting) neveznek. A játékos látja, hogy probléma van, de csak akkor akar lépni, ha mások is lépnek, különben túl sokat kockáztat. Ha mások nem mozdulnak, akkor ő sem mozdul. Mindenki racionálisan kivár, és ettől kollektíven irracionális lesz a végeredmény.
Ez a helyzet egy koordinációs egyensúlyban rekedt társadalom mintája. Mindenki ugyanazt akarja, mégsem történik változás, mert senki nem biztos benne, hogy a többiek is elég biztosak abban, hogy a többiek is elég biztosak…
A szociológus Mark Granovetter klasszikus modellje szerint minden embernek van egy "küszöbe": hány másik embert kell látnia cselekedni, mielőtt ő is csatlakozik. Aki végül is cselekszik, annak a küszöbe 0. A másodiknak 1, a harmadiknak 2. Vagyis ha a második nem lép, a harmadik sosem fog.
A metróban egy zaklatás történik. Minden utas feszülten néz, de senki nem szólal meg, mert senki nem biztos benne, hogy nem lesz egyedül. A tömeg nem közösség, csak egy halmaz. Érdekes módon a küszöb attól is függ, hányan vagyunk. Egy részegnek tűnő, de lehet, hogy csak beteg, földön fekvő ember mellett minél többen vannak, annál kisebb eséllyel segít neki valaki.
Ez történik a társadalmi mozgalmaknál is. Nem akkor indul el a tömeg, amikor elég ember hisz benne, hanem amikor elég ember hisz benne, hogy mások is hisznek benne, és ez nyilvánvalóvá válik. Néhány ezres tüntetések után jöhetnek százezresek, ha elhisszük, hogy sokan ott lesznek, mi is megyünk, mint az internetadónál vagy a kegyelmi botrány után. De ha csak pár ezren mennek hidat foglalni, utána már csak pár százan fognak.
Egy diktatórikus rendszer fenntartja magát, mert az emberek nem tudják, hogy hányan lennének hajlandók ellenállni. Nem a félelem a legerősebb fegyver, hanem az elkülönítés. Ha nem tudod, hogy a másik is menne: ezért (is) kell a véleményszabadságot, és a szabad sajtót korlátozni egy diktátornak. Ha mindenki csak magában, otthon, a négy fal között dühöng, a rendszer örök marad.
A mozdulatlanság spirálját csak egy dolog töri meg, mégpedig az első mozdulat. Az, amikor valaki nem a többiekre néz, hanem saját döntése alapján lép. Az első, aki átlépi a saját küszöbét, csökkenti mások küszöbét is. A játékelméletben ezt egyensúlyi eltolódásnak (equilibrium shift) hívják, amikor egy rendszer átlendül egy másik egyensúlyba, mert valaki megváltoztatja az észlelt lehetőségeket. Nem az történt, hogy több ember gondolta másként, hanem hogy láthatóvá vált, hogy már sokan gondolják másként.
Nem az a baj, hogy senki sem gondolja, hogy változás kellene, hanem hogy sokan azt hiszik, egyedül vannak vele. A játékelmélet azt tanítja, nem mindig a legjobb válasz győz, hanem az első lépés, ami új játszmát nyit.
(Birkás György facebook oldaláról)
