Hogyan védekezzünk váratlan hitellenes támadások ellen? – Öt jó tanács
• Váltsuk pozitívra a hangnemet!
A napokban együtt vacsoráztam egy volt iskolatársammal, aki mormon misszionárius lett. Hallotta, hogy otthagytam az állásomat és beléptem a szemináriumba. Mindketten tudtuk, hogy elő fog jönni a vallás kérdése. A következő kérdéssel indítottam: Nem akarsz katolikus hitre térni? Megfogott a válasza, mert így kezdte: „Köszönöm, hogy törődsz a lelkemmel, és vállaltad a beszélgetést.”
Mekkora gondolat így kezdeni a párbeszédet! Ha valaki azért akar lebeszélni katolikus hitünkről, mert szeret, jót akar, esetleg protestánsként örök üdvösségünkért aggódik, akkor mindenekelőtt fejezzük ki ezért őszinte hálánkat! (Ha más az indoka – pl. tele van előítélettel, s most végre jól megmondja a magáét az Egyházról, esetleg kötekedő természet, vagy intellektuálisan villogni akar –, a köszönet akkor is javulásra késztetheti.) A pozitív hozzáállás nem csupán megkönnyíti a beszélgetést, hanem megadja a döntő indítást. Hiába vagyunk hatalmas hitvédők, ha nincs befogadó szellemi-lelki talaj, amelyben meggyökerezzék az igazság.
• Készüljük fel, imádkozzunk, és legyünk nyugodtak!
Sokszor mondják még buzgó katolikusok is, hogy nem érzik magukat eléggé felkészültnek az ilyen beszélgetésekre. Félnek protestáns nénikéjük bibliaismeretétől, ateista barátjuk tudományos felkészültségétől, s attól tartanak, tudatlanságukkal rossz fényben tüntetik fel az Egyházat. Ebben bizony lehet igazság: amikor egy katolikust kérdeznek a hitéről, s ő semmit nem tud felhozni hite védelmében, akkor egyrészt egyértelmű szentírási utasításnak nem tesz eleget (1Péter 3,15-16), másrészt miatta ostobaságnak könyvelhetik el a katolikus hitet olyanok, akik egyébként nyitottak lettek volna a hit igazságára.
A megoldás nem a válaszadás pillanatában rejlik, hanem életünk többi részében. Vegyük komolyan hitünk és a Szentírás alapos megismerését, hogy amikor kérdeznek, felelni tudjunk! A konkrét helyzetben pedig fohászkodjunk magunkban a Szentlélek segítségéért. Ha beszélgetőtársunk keresztény, akár közösen is imádkozhatunk a Szentlélek megvilágosító kegyelméért. S ha mindezt megtettük, legyünk nyugodtak! Bármilyen okos az ellenfél, a katolikus előnyben van, mert az igazságot védi. S bármilyen ügyetlenül védi, a katolikus válasz az igaz válasz.
• Az alapvető kérdésekre koncentráljunk!
Minden témára lehetetlen felkészülni. Hiába igyekszünk elmélyülni a Szentírásban, a Katekizmusban, a hitvédelemben, mindig adódhat váratlan kérdés. Az említett útitárs például azért háborgott annyira, mert a feleségének volt egy rossz élménye: amikor hétévesen azt mondta a gyónásban, hogy nem követett el bűnt, a pap nem hitt neki. Nos, nem valószínű, hogy a Summának volna erre vonatkozó fejezete.
Érdemes tehát néhány konkrét kérdéskörben, például a következő négy alapvető témában alaposan felkészülnünk: Krisztus ígéretei az Egyháznak (a pokol kapui nem vesznek erőt rajta, mindenkor a Szentlélek oltalmazza, irányítja, elvezeti a teljes igazságra stb.); az apostoli szukcesszió lényege és apológiája; a Tanítóhivatal szükségessége; az Egyház és a Szentírás kapcsolata. Ismerjük meg ezeket a témákat, valamint a Szentírás és az egyházatyák rájuk vonatkozó érveit! Ha e témákban otthon vagyunk, készen állunk a más keresztény felekezetűekkel folytatott vitákra.
Egyetlen példa: egy református ismerős azt állítja, hogy a szentmise bálványimádás. Válaszként – mielőtt felvonultatnánk mindazt, amivel a Szentírás és az egyházatyák bizonyítják a valós Jelenlétet és igazolják a szentmise szentségi jellegét –, rámutathatunk, hogy valamennyi keresztény (katolikus, ortodox, kopt) istentisztelet középpontjában évszázadokon át a szentségi liturgia állt, ami a reformátusok szerint bálványimádás volt. Csakhogy Krisztus megígérte, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt az Egyházon. Ha viszont az összes keresztény egyház megszűnt keresztény lenni, hiszen bálványimádóvá vált, akkor mégiscsak erőt vett rajta? Három válasz lehetséges: (1) nem az Eucharisztia állt valamennyi keresztény egyház istentiszteletének középpontjában; (2) Krisztus tévedett; (3) a reformátusok tévednek, és az Eucharisztia nem bálványimádás. A történelemből tudjuk, hogy a válasz nem az (1), és nyilvánvalóan nem a (2). Vagyis még mielőtt belementünk volna a szentírási részek elemzésébe, bizonyítottuk, hogy az Eucharisztiával szembeni protestáns érvek nem állják meg a helyüket.
Az említett négy kérdéskör elsősorban a nem katolikus keresztényekkel folytatott hitvitákban kerül elő. A nem hívőkkel kapcsolatban mások az alapvető kérdések: a feltámadás, Isten létének bizonyítása (Aquinói Szent Tamás öt útja) stb. A lényeg: ne pazaroljunk időt részletkérdésekre; ezekről ráérünk később is beszélni.
• Uraljuk a terepet!
Nem kell mindig belemennünk abba, hogy a protestáns vagy hitetlen fél határozza meg a vitatémát. Olykor szükséges, mert éppen az adott kérdés az, ami az illetőt távoltartja a katolikus hittől. Más esetekben viszont ügyeljünk, hogy miután vitapartnerünk felsorolja leghatásosabb érveit, mi is mondjuk el ellenérveinket. Ne engedjük, hogy a saját érveit elhadarva, mielőtt szóhoz jutnánk, újabb témára váltson. Tapintatosan figyelmeztessük: Rendben, x témáról kérdeztél. Most úgy tűnik, inkább y témáról szeretnél beszélni. Most akkor mondjam el, hogyan gondolkodunk mi, katolikusok x-ről, vagy inkább váltsunk témát?
Tegyünk fel olyan kérdéseket, amelyekkel az érveik súlyára kérdezünk rá. Például: „Szóval ezért nem vagy katolikus?” vagy „Ha bebizonyítám, hogy ebben a kérdésben a katolikus álláspont az igaz, megfontolnád, hogy megkeresztelkedsz?” Ha nemmel válaszol, lehet, hogy mindketten csak az időt fecséreljük; de az is lehet, hogy sikerül a beszélgetést az igazi ok felé terelni, ami miatt az illető nem akar az Egyházhoz tartozni.
Szentírási érvek esetén visszafordíthatjuk a beszélgetést az alapkérdésekhez. Például ha egy protestáns valamely szentírási szakasszal érvel, megkérdezhetjük, szerinte lehet-e az adott szakaszt jó szándékkal másként is értelmezni, lehetséges-e tanbeli kétértelműség a Bibliában? Ha nemmel válaszol, megkérdezhetjük, hogy akkor mivel magyarázható, hogy oly sokféle protestáns felekezet létezik. Ha igennel, az viszont valamiféle tanítóhivatal létét indokolja; kinek adott hatalmat Jézus Krisztus a Szentírás tanításának továbbadására és magyarázatára?
• Türelemmel és szeretettel beszéljünk!
Megdöbbentő, mennyi félreértés övezi a katolikus vallást. Sokan írnak és beszélnek az Egyház ellen úgy, hogy nem tudják, mit hisznek valójában a katolikusok. „Amerikában nincs száz ember, aki gyűlöli a Katolikus Egyházat, de több millióan gyűlölnek valamit, amit a Katolikus Egyháznak vélnek – fogalmazott Fulton Sheen. – S ez két egészen különböző dolog.”
Mindez nyomasztó, de egyben reményt keltő is. Nyomasztó, hogy a katolikusellenes propaganda következtében sok protestáns és nemhívő képzelt ellenséggel hadakozik, és bosszantó, hogy tényleg olyan ostobának és maradinak tartanak minket, amilyennek ez a propaganda a „tipikus katolikust” láttatja. Ugyanakkor reményt keltő, hogy az Egyházat sok keresztény felekezet nem azért bírálja, mert Krisztus Teste, hanem mert beléjük sulykolták, hogy elpogányosodott. Ha meg tudjuk mutatni, hogy az Egyház nem a pogány Babilon és nem is a szemellenzős tudományellenesség fellegvára, akkor megnyílhat az emberek szeme, hogy meglássák a Katolikus Egyház igazságát és szépségét. Türelemmel, imádsággal és Isten kegyelmével csodálatos dolgok történhetnek.
Forrás: catholicdefense.blogspot
Magyar Kurír (mk)
