Nobilis Márió: Közös otthonunkért
Az alábbiakban Nobilis Márió plébániai kormányzó, főiskolai oktató, a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület alelnöke megemlékezését olvashatják Ferenc pápáról:
Tíz esztendeje, 2015-ben jelent meg Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája „a közös otthon gondozásáról”. Sokan sokféle módon feltették a kérdést: milyen mérlegét vonhatjuk meg ennek a tíz esztendőnek?
Hatott-e a pápai felhívás, az erős és korábban példa nélküli egyházi kiállás a világnak ezzel az aggasztó gondjával és teendőjével kapcsolatban? Volt-e eredménye, vagy azt kell mondanunk, pusztába kiáltó szó maradt?
Elérte-e a célját Ferenc pápa? Erre a mérlegkészítésre nyilván szükség van, és sokan készültek is rá az évforduló közeledtével. Még erősebbé vált azonban az erre való meghívás most, hogy Ferenc pápa már átlépett a teremtett „közös otthonból” a még teljesebb értelemben „Közös Otthonba”, az atyai házba.
Vérmérséklet és nézőpont szerint különböző válaszokat lehet adni a kérdésre. Ürge-Vorsatz Diána nemzetközi elismertségű klímatudós, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) egyik alelnöke így írt blogbejegyzésében a pápa halála után pár órával: „Micsoda életút, micsoda mérföldkövek. Meg vagyok győződve róla, hogy Ferenc pápa munkássága, például a Laudato si’ nélkül nem lenne (ilyen) párizsi megállapodás, fenntartható fejlődési célok (SDG) és még oly sok minden.” Valóban,
az már akkor, egy évtizede is tudható volt, hogy az enciklika valós hatással volt az ENSZ-ben épp folyó munkára,
amelynek során az SDG-t (a fejlesztési célokat) fogalmazták meg a küldöttek; és az is sejthető volt, hogy megjelenésének a párizsi klímacsúcs elé időzítése sem volt véletlen. Az is biztos, hogy Ferenc pápa enciklikája (és egyáltalán: határozott elköteleződése a teremtett világ iránti gyengédség mellett) bevitte a köztudatba az ökológiai kérdés fontosságát. Alakította a közgondolkodást, egyes megfogalmazásai a keresztény (és a világi) közbeszéd részévé váltak.
Ugyanakkor persze úgy is lehet nézni a helyzetet, hogy nem eléggé...
Maga Ferenc pápa is mintha elégedetlenségét fejezte volna ki ezzel kapcsolatban a Laudate Deumban, a dubaji tanácskozás elé időzített következő, hasonló témájú üzenetében.
Mind a Laudato si’, mind a Laudate Deum (az utóbbi különösen, szándékoltan is) mintha inkább a világ döntéshozóinak szólt – vagy rájuk hatott – volna lelkiismeret-ébresztgetőként (valamilyen mértékben…, persze korántsem mindenkire és nem eléggé, mármint abból ítélve, ami tetteiken keresztül nyilvánosan látható ebből). De mi van a keresztény nép széles rétegeivel, a helyi közösségekkel, vezetőikkel? Mikor kerül be az ő gondolkodásukba és cselekvési módjukba – a miénkbe – magától értetődő módon a teremtéstudatosság, az Úr teremtő jóságának szándékát, a gondoskodó és irgalmas szeretetet tükrözni igyekvő magatartás a teremtménytársak – az emberek és a többi létezők felé?
Újra csak másfelől nézve azonban azt mondhatjuk, hogy a korábbiaknál mégiscsak határozottabban bekerült. És talán az is fontos, hogy nem is csak, sőt, mondhatjuk, nem is elsősorban a katolikusokéba – vagy legalábbis a legfeltűnőbb hatás nem köztünk látszott.
A Laudato si’ kezdetű enciklikának, Ferenc pápa egyértelmű és következetes kiállásának talán nagyobb visszhangja volt a Katolikus Egyházon kívül, mint belül.
Ez ellentmondásosnak tűnhet, mégsem az, ha felidézzük a pápai dokumentum első bekezdéseiben kifejezett célt: „látva a globális környezetkárosítást, most e bolygón lakó minden emberhez szeretnék fordulni” (LS 3). A Szentatya abban a szerepében szólalt meg, ami a pápát mint a világ egyik első számú spirituális és morális tekintélyét illeti.
És ez utóbbi állítás talán az ökológiai elkötelezettségen túl Ferenc egész pápaságára igaz:
ő az Egyháznak egy egészen másfajta, régóta várt megjelenését, létmódját mutatta meg és kezdte el megvalósítani a világban.
Persze ez nem törés a pápai küldetésben, hiszen már Szent II. János Pál és XVI. Benedek tevékenységében is voltak jelei ennek az irányultságnak. Sőt, bátran említhetjük itt Szent VI. Pál pápát is, aki kifejezetten bízott a világ vezetőivel való együttműködésben. Ferenc pápával mégis új szintre lépett ez a szerepfelfogás. Ő ezt kifejezetten célozta, akarta, küldetésének látta. Egy képpel azt mondhatjuk: amikor megválasztásakor első szavai között szerepelt, hogy „bíborostársaim egész a világ végére (értsd: Argentínába) elmentek, hogy Rómának püspököt találjanak”, akkor ebben láthatjuk azt is, hogy
Buenos Aires és Róma között utazva „fentről átlátta az egész földkerekséget”, és azt, hogy a bolygónak, az emberiségnek mennyire szüksége van egy ilyen egyetemes látásmódra;
és azt is felismerte, ha elvállalja a pápai szolgálatot, akkor annak hangsúlyos része kell hogy legyen ez a nem belterjes, hanem mindenki felé kinyíló, mindenki felé szolgáló attitűd. Ennek spirituális lényegét egyébként az irgalmasság szentévét meghirdető 2015-ös, Misericordiae vultus kezdetű bullájának 4. pontjában is megfogalmazta: „A zsinati atyák a Szentlélek fuvallataként határozottan érezték, hogy koruk embere felé érthetőbb módon kell beszélniük Istenről. Lebontva a falakat, melyek az Egyházat hosszú időre mintegy kiváltságos fellegvárba zárták, elérkezett az idő, hogy új módon hirdessék az evangéliumot. Az evangelizáció ismét új szakaszához érkezett. Minden keresztény ember számára újszerű kihívás, hogy még nagyobb lelkesedéssel és meggyőződéssel tegyen tanúságot hitéről. Az Egyház megérezte annak a felelősségét, hogy az Atya szeretetének eleven jelévé kell lennie a világban.”
Az Atya szeretetének eleven jelévé válni a világban, a szeretet egységében mint Egyház, mint Krisztus misztikus és valóságos, élő Teste – valamiképp ez volt Ferenc pápa szolgálatának szíve, lényege, vágya. Ebből érthető meg sok gesztusa, ösztökélése, kihívása, melyet a megkereszteltek közössége elé tárt. Ebből érthető meg a Laudato si’ üzenete és központi jelentőségének oka is.
A Laudato si’ tehát valóban nem pusztán egy „zöld enciklika”, mint ahogy talán még ma is gondolják némelyek; és amikor róla beszélünk, nemcsak egy elszigetelt témát ismételgetünk, hanem rajta keresztül egy sajátos oldalról ragadhatjuk meg Ferenc pápa szolgálatának, küldetésének egész lényegét.
Az enciklika legfőbb fogalma, az „átfogó ökológia” is ezt foglalja magában: egy sokkal teljesebb, „egyben látó” és folyamatszerű, párbeszédes jelenlét módját a kortárs világban. Egy olyan jelenlétet, amely nem hagy figyelmen kívül semmilyen dimenziót, viszont tipikus krisztusi hangsúlyokkal tekint mindegyikre. Jézus figyelmének középpontjában pedig az evangéliumok tanúsága szerint a szenvedők, a peremen lévők, a „szót nem kapók” álltak. Nem meglepő tulajdonképpen, hogy ez a világgal kapcsolatos irgalmas és szolgáló attitűd – mely amúgy már a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű dokumentumában megjelent – hamar feltűnik, felismerhető, és visszaigazolást nyer a világ oldaláról. Hiszen „róla van szó”, ő tapasztal meg egy váratlan, felemelő szeretetet... Ez egyben azt is igazolja, hogy a világnak szüksége van az Egyházra, és épp egy ilyen Egyházra van szüksége. Isten akar valamit közölni a világgal Egyháza által – mindig is akart, mindig ugyanazt, de minden korban annak szükségletei szerint alakítva az üzenet formáját, megjelenését, nyelvezetét és hangsúlyait… Ennek erőteljes prófétájául küldte Ferenc pápát.
Az Egyházon belül viszont kétségtelenül zavarodottságot és ellenállást is képes kelteni egy ilyen magatartás. Ez nem csoda, ha eddig úgy gondoltunk magunkra, mint egy kis univerzumra, amely elzárkózik és elkülönül, elegendő a maga számára, nem pedig úgy, mint cselekvő „egy testre” a teljes (teremtett és emberi) univerzumban… Ilyen szempontból
a teremtett világ egységére való sok utalás Ferenc pápa részéről nemcsak a természeti létezők védelmét, hanem az egész teremtést jelenti. A teremtett világ védelme az ember, az emberi közösség, a köztünk megnyilvánuló isteni terv újfajta felfogása is.
Az utóbbi években számos új probléma és szükséglet merült fel az Egyház körül. Ferenc pápa pontifikátusának tizedik évfordulóján számba vettük szolgálatának addigi erővonalait. Az akkor hangsúlyozottakhoz képest rövid néhány év alatt is új kérdések váltak hangossá. A visszaélések okozta botrányok kezelése (és fontos, hogy itt nemcsak a szexuális botrányokra, hanem a hatalommal való visszaélés minden formájára kell gondolni – ezek egyébként szoros összefüggésben vannak az ember teremtett dolgok feletti hatalomgyakorlásának gyengéd vagy erőszakos módjával is, mely a Laudato si’ központi gondolata...) olyan kihívás, mellyel kapcsolatban világszinten és hazai téren is azóta vált sokkal szélesebb körűvé a kommunikáció és az intézményrendszer. Ez a jelenség valójában szintén érthető úgy, mint a belterjesség következménye – ha belterjességen azt értjük, amiről az előbb a világgal alkotott viszony újszerűsége kapcsán beszéltünk: hogy az Egyház megszokott dimenziói látszólagos védelmet nyújtottak, de ebben a védettnek tűnő közegben elfogadhatatlan viselkedésmódok is felnőhettek. (A zsinat óta eltelt évtizedekben újra meg újra felmerülő célkitűzés volt a Római Kúria reformja is, melyre valahogyan végül aztán sosem került sor... Jelképes e szempontból, hogy pontifikátusának kezdetén Ferenc pápa ezt célul tűzte ki, és bele is kezdett a megvalósításába. A visszaélések korántsem azonosíthatók ezzel a körrel, mégis emblematikus, ami ezen a téren történt.) A botrányok következményeinek tudatos, döntésszerű felszámolása, a megelőzésükre kialakított rendszerek sokkal inkább egy új, őszinte, átlátható, következetesen evangéliumi egyházi, közösségi lelkület alapjaira építve lehetnek eredményesek, mintsem jogi rendelkezések meghozatalával, betartatásával és valamiféle keserű, általános gyanakvás légkörének elterjedésével. Az egész teremtésben és emberi társadalomban megvalósítandó őszinte és nagylelkű osztozás lelkülete úgy szíve a teremtett világ iránti felelősségnek, hogy egyben az emberiség megújulásának és a kitaszítottak iránti figyelemnek is előfeltétele.
Az őszinte, osztozó létmód szükségessége pedig elvezet a másik, az utóbbi években nagy visszhangot kapott témához, a szinodalitáshoz. Ezt a fogalmat nagyon félreértjük, ha az Egyház „demokratizálásának” szándékát látják bele. Ferenc pápának egészen más cél lebegett a szeme előtt ebben a tekintetben. Az ő legfontosabb célja (mint jó jezsuitának) a közösségi megkülönböztetés megtanítása, általános hozzáállássá tétele volt az Egyházban. A megkülönböztetés valójában ismét egy „átfogó” megközelítés. Magában foglalja, hogy a kérdéseket, melyeket meg kell vizsgálnunk, és amelyekről döntéseket kell hoznunk, szeretnénk a maguk komplexitásában látni. Egyrészt figyelmesen, türelmesen befogadni minden érintett látásmódját, másrészt pedig figyelembe venni nemcsak az értelmi, hanem az érzésekben megnyilvánuló és a spirituális felismeréseket is velük kapcsolatban, Isten akaratát keresve. Ennek a beszélgetési és döntéshozatali módját foglalja össze a Lélekben való beszélgetés módszere, de valami nagyon hasonlót ajánl Ferenc pápa a Laudato si’-ben is a világ számára, amikor arról ír, hogyan kellene meghozni a környezeti hatásokkal járó döntéseket, bevonva minden érintett ember – beleértve a szegények és a hatalom nélküliek – és minden érintett létező szükségleteit, s tiszteletben tartva méltóságukat.
A Laudato si’ kezdetű enciklikának van egy különös gyöngyszeme: a 47. pont, amelyben a pápa – látszólag mellékesen, de nagy integráltsággal – a kommunikáció, különösen az internetes kultúra jelenkori formájának néhány alapvető kérdését veti fel.
Ezt a bekezdést olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy benne rejlett egy akár önálló dokumentum lehetősége is a kommunikáció evangéliumi felfogásáról.
Ez egy még épp csak elkezdett folyamat maradt – gazdagodva és bonyolódva a még közelebbi múltban a mesterséges intelligenciának nevezett jelenség berobbanásával –, amelyet már nem Ferenc pápa fog kibontakoztatni. Ebből a példából is levonhatjuk azt a következtetést, hogy korszakok nem zárulnak le végérvényesen. „Ferenc pápa korszakát” sem lehet becsomagolni és eltenni az egyháztörténelem-könyvekbe. Dinamikák indultak el (ő ennek szükségességét egyébként tételesen is hirdette, például az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításban), és nem fognak nyomtalanul eltűnni. Isten teremtett világában, beleértve az emberi világát is, élet van, és „minden mindennel összefügg”. Ferenc pápa bizonyára maga sem kérné, hogy tekintsük lezártnak és őrizzük meg változatlanul az ő művét, hanem Istenre bízva átadja megválasztandó utóda kezébe, hogy a történetet alakítsa tovább általa a Szentlélek, mint ahogy őáltala is dolgozott.
Épp a feltámadás napja (idén április 20-a) és a Föld napja (minden évben április 22-e) közötti napon ment át Ferenc pápa a „közös otthonból” a „Közös Otthonba”, váratlanul, és ez mintha jelképes lenne.
Az üdvösség munkái folynak, a természetfölötti és a természetes folyamatai egymásra felelnek. Neki volt ebben egy nagyon fontos szerepe, és aztán, mint életében annyiszor, halálával is mintha meg akart volna lepni minket, a kezünkbe nyomni a kapanyelet, hogy megértsük: küldetésünk van, ami „nem szabadon választható feladat és nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja” (LS 217).
Fotó: Vatican News;
Magyar Kurír
