Egy krisztusi ember, aki pápa volt – Ferenc pápa emlékére
Ferenc pápa 2013-ban nehezített körülmények között vette át a Római Katolikus Egyház vezetését. XVI. Benedek pápaságának utolsó éveire az egyházi botrányok már sötét árnyékot vetítettek, s – ahogy mondani szokás -, a Kúriában is sokan hajlandóak lettek volna mindent megváltoztatni, csak hogy változatlanul mehessenek tovább a dolgok. Az egyszerű hívek életét pedig megzavarta a 2010-ben kezdődő „Nagy Figyelmeztetés” (MDM) hamis magánkinyilatkoztatás-sorozat, ami a következő pápát már előre az antikrisztus emberének mondta. Ferenc pápa azonban II. János Pál pápa nyomdokaiba lépett, aki azt tanácsolta mindannyiunknak, hogy „ne féljetek”, és a II. Vatikáni Zsinat szellemében „szélesre tárta a kapukat” a Szentlélek kezdeményezései előtt.
Milyen bátor ember volt! Döntése, hogy a Szent Márta házban marad az emberek között, már önmagában is megmutatta, hogy hajlandó és képes is ellenállni a Kúria mindent konzerválni akaró, törvénykező nyomásának és nagyhatalmú embereinek. De ugyanígy bátran szembe szállt a világi hatalmasságokkal is, akár a menekültekről, a szegényekről, az ökológiai válságról vagy a háborús uszításokról volt szó. Meg is kapta a magáét, sok ellensége lett a hatalmasok és törvénykezők, ám sok barátja a kicsinyek, szegények és szeretetre vágyó emberek között. (Emlékezzünk csak vissza, hogy mi mindennek nevezték őt hazánkban is „keresztény” megmondóemberek, akik aztán néhány évvel később, amikor fordult a politikai széljárás, lelkesen megtapsolták, amikor hozzánk érkezett: ’demens vénember’, az ’argentin libsi’ és ’derék liberális, gender-ben hívő marha’…)
Miközben a világ újra erős és hatalmas emberek után sóvárog ebben a bizonytalan korban és bezárkózni akar, Ferencnek volt bátorsága az ellenkező irányba menni, a krisztusi utat választani és nyitottabbá, zsinatibb, szinodálisabb szelleművé formálni Isten népét. (Nem csoda, hogy egymásra találtak mindazok, akik utálták őt: akiket elmozdított a botrányaik, pénzügyi visszaéléseik miatt, az őskonzervatívok, akiknek már a II. Vatikáni Zsinat is botrány volt, a hamis magánkinyilatkoztatások miatt elbolondítottak, stb.)
Bátor ember volt, krisztusi ember, aki élte Urának papi, prófétai és királyi hivatását. Aki nem zárkózott falak, emberek, protokollok mögé, aki hétről hétre a szentírási igékről prédikált és tanított mindenkit, aki hajlandó volt őt meghallgatni, aki elismerte a népek vallásos érzületét, a népi vallásosságot és támogatta a szentlelkes és máriás lelkiségi mozgalmakat is. Aki felhangosította az egyház társadalmi tanítását és számon is kérte azt a világon. Aki enciklikáiban és pápai megnyilatkozásaiban korunk legsúlyosabb problémáiról szólt, keresve a megoldásokat és figyelmeztetve mindenkit az összeomlásra, ha tovább haladunk a rossz úton.
Valóban „bárányszagú pásztor”, lelki vezető volt, aki kiment az emberek közé, lehajolt a legszegényebbekhez, a kitaszítottakhoz, a bűnökkel küszködőkhöz, a „rendes emberek” által elutasítottakhoz, mert „a betegeknek van szükségük az orvosra” és „amit a legkisebbek közül egynek tettetek, velem tettétek”. Nem habozott elmenni a világ végeire valóságosan és szimbolikusan egyaránt, a legtávolabbi földrészekre éppúgy, mint a szívünktől legtávolabb eső helyekre, például a börtönökbe, de nem azért, hogy kioktassa, hanem hogy együttérző szeretetéről biztosítsa és felemelje őket, megmosva a lábukat.
Ahogy Jézus Krisztusban mindenki, aki akarta, felismerhette a Messiást, ugyanúgy Ferenc pápában is felismerhette Isten emberét. Milyen szomorú, hogy olyan sokan vakok maradtak, vakok akartak maradni, hogy ne kelljen szembesülni vétkeikkel, bűneikkel, megátalkodottságukkal. (Egy MDM-hívővel beszélgetve rámutattam, hogy amit abban a hamis magánkinyilatkoztatásban írtak és Ferenc pápára vonatkoztattak, abból semmi nem valósult meg: nem tagadta meg a szentmisét és az Eucharisztiát – sőt, kiváltságos módon hazánkban ő mutatta be a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjét -, tiszteli a Szűzanyát, a Szentírás igéit prédikálja egyszerű, közérthető módon, stb. -, mindez nem számít, neki akkor is Bergoglió az antikrisztusi pápa, akit ők – az „igaz egyház”! -, már egyébként is „exkommunikáltak”. Mit lehet erre mondani?)
Ferenc pápa halála tragédia, ami – bevallom -, most szorongással tölt el. Mi lesz az éledező, bátorodó egyházzal? A szinodális folyamattal? Mi lesz, ha az új pápának nem lesz ereje és bátorsága tovább menni a krisztusi úton és inkább visszazárkózik az akolmelegbe? Mi lesz, ha a világ magára marad, mert nem lesz, aki a szemébe mondja, hogy térjen meg, különben elvész?
Emlékezzünk azonban, hogy Ferenc pápa szentévet hirdetett, a Remény évét - így hát reménykedjünk, imádkozzunk és amit megtanultunk Ferenc pápasága alatt, azt vigyük tovább és váltsuk, továbbra is, tettekké.
Imával és szeretettel: Sipos Gyula
