Gallagher érsek: Ha valaki tényleg komolyan békét akar, abbahagyja a bombázást
Paul Richard Gallagher érsek, a Szentszék államokkal és nemzetközi szervezetekkel fenntartott kapcsolataiért felelős titkár március 27–30. között hazánkba látogatott. Március 30-án, a szentmise után a Szent István-bazilikában exkluzív beszélgetés keretében kérdeztük (Magyar Kurir) a vatikáni „külügyminisztert”.
– Mi volt magyarországi látogatásának elsődleges célja?
– Diplomataként az ember sok időt tölt azzal, hogy látogatást tesz a kollégáinál különböző országokban. Engem is többször meglátogatott a magyar külügyminiszter, én is jártam itt többször a pápával, de itt volt az ideje, hogy újra eljöjjek, és erre most adódott tökéletes alkalom. Építettük a kapcsolatokat, ami a diplomáciai tevékenység célja általában véve; emellett felkértek, hogy mondjak beszédet a magyar nagyköveteknek, akik éves konferenciájukon vettek részt ezen a héten. És ehhez jött még több más program.
– Többek között megkoszorúzták Angelo Rotta egykori magyarországi nuncius emléktábláját a budai Várban. Angelo Rotta sok ember életét mentette meg a holokauszt alatt. Ön hogy látja, a jelen történelmi pillanatban miben ad példát nekünk az egykori nuncius?
– Azt gondolom, elsősorban nagyon bátor ember volt, és bátorságra nagy szükség van az ilyen időkben. Tisztességes ember volt, szilárd elvekkel; aggódott azokért az emberekért, akik akkor nagyon sebezhetőek voltak, akik nem a többséghez tartoztak. Kész volt kockázatokat vállalni. Meg volt győződve arról, hogy minden ember egyenlő méltósággal rendelkezik, és jóindulattal fordult a zsidó nép felé, látta, milyen nagy gonoszságokat követnek el ellenük, és
úgy gondolta, hogy mindent meg kell tennie, amit csak tud, még akkor is, ha ezzel szabályokat hág át.
Amit valóban meg is tett, hiszen jóval több menlevelet adott ki, mint amennyit elméletben kiadhatott volna, de helyesen cselekedett.
– Mint a másik budapesti „angyal”: Ángel Sanz Briz, az embermentő spanyol diplomata, aki kétszáz menlevélre kapott engedélyt, és abból csinált ötszázat…
– Igen, „használd az eszedet”, szokták mondani, amikor ehhez hasonló kétségbeejtő helyzetben vagyunk.
– Miért fontos a párbeszéd útja, és miért nem mondhat le róla az Egyház az államközi kapcsolatokban?
– Azért nem, mert ha az ember lemond a párbeszéd útjáról, azzal azt fejezi ki, hogy nincs remény, csak a kétségbeesés, illetve hogy a másik ember, a másik fél nem méltó rá, hogy szóba álljanak vele. Mi úgy látjuk, a dialógus mindig sokat jelent, a remény jele. És magától értetődik, hogy az Egyháznak ezt az utat kell követnie, akkor is, amikor nagyon nehéz.
Létezik egy olyan tendencia, hogy egyik vagy másik oldalt démonizálják a másikkal szemben, de ez szerintem annyit jelentene, hogy elfeledkezünk az Úr kegyelméről.
– Fegyveres konfliktusok és háborúk dúlnak a szomszédunkban és a világ sok pontján, köztük a Szentföldön is. Amikor Ferenc pápa és Ön a békére szólítanak fel, mindig hangsúlyozzák, hogy igazságos békére van szükség. Hogy kell ezt érteni?
– Az igazságos béke azt jelenti, hogy tiszteletben kell tartani az ukrán nép jogait. A Szentszék mindig is Ukrajna szuverenitását és területi integritását támogatta, és az ideális béke tiszteletben tartaná ezt. Ez a mi álláspontunk. Ugyanakkor az, hogy az ukrán nép és a kormányuk hogyan folytat tárgyalásokat, az bizonyos szempontból az ő ügyük. Ha úgy döntenek, hogy rendben, a béke érdekében tényleg feladunk valamit, mert a tárgyalásokon mindig kell engedményeket tenni.
Ha valaki semennyit sem hajlandó változtatni az álláspontján, akkor mi értelme van a párbeszédnek? Mi értelme van beszélni egymással? Ez mindkét oldalra érvényes.
Nem csak az ukránok tehetnek engedményeket. És amit még régóta hangoztatunk: ha valaki tényleg komolyan békét akar, az nyilvánvalóan abbahagyja a bombázást, leállítja az infrastruktúra támadását. És ez is mindkét félre vonatkozik. Sajnos fennáll a veszélye, hogy az emberek azt gondolják: nem a béke a valódi cél, hanem a győzelem. Ez veszélyes. Van, amikor a győzelem a béke után jön el, nem előtte.
A katonai opció kísértése, hogy azt gondoljuk, a katonai út vezet el a békéhez, ami ritkán válik be. És elég nehézkes.
Láttuk, mi történt a világháború után, amikor a nagyhatalmak felosztottak sok európai országot, és tekintélyelvű, elnyomó rendszerek jöttek létre, például itt, Magyarországon is, amelyek nem igazán voltak tekintettel a helyi lakosságra, az ő hagyományaikra. Úgyhogy mindig jó beszélni, tárgyalni, nem szabad föladni. Ahogy a pápák is sokszor mondják: mindent elveszthetsz a háborúval és mindent megnyerhetsz a békével.
– És mi lehet a sok fájdalommal járó izraeli–palesztin helyzet megoldása?
– Igen, valóban nagyon fájdalmas helyzet, és sajnos csak egyre rosszabbá válik. Mi a Szentszéknél még mindig azt gondoljuk, hasonlóan a nemzetközi közösség több más tagjához, hogy
az előremutató megoldás az lehet, ha komolyan fontolóra vesszük a kétállamiságot. Egyik fél megsemmisítése, eltávolítása sem hoz békét a Közel-Keletnek.
– Még ha jelen pillanatban ez némiképp irreálisnak tűnik is, akkor is fontos, hogy hangsúlyozzuk ezt az álláspontunkat?
– Csak ma tűnik irreálisnak, holnap talán már reális lesz. Ez az, amit remélnünk, amiért imádkoznunk kell. Mert a dolgok változnak. Láttuk, mi történt Szíriában, néhány hónappal ezelőtt… Senki sem számított rá. Vannak most is nehézségek Szíriában, de senki nem számított rá, hogy így ér véget az Aszad-rezsim.
Rá kell ébrednünk, hogy igenis történnek váratlan dolgok a világban.
– Ön több mint tíz éve vezeti a Szentszék államközi kapcsolatait. Melyek a Szentatyával való közös munka legfőbb vonásai?
– Először is, nem én vagyok az egyetlen, aki a – röviden szólva – külkapcsolatokkal foglalkozik: ott van először is maga a Szentatya, ő a Szentszék első számú diplomatája, aztán Parolin bíboros, aki olyan, mint egy kormányfő, és nagyon aktív a külügyekben, és ott vagyok én, aki az államokkal való kapcsolatokért felelek. Sok időt töltünk azzal, hogy tanulmányozunk különböző kérdéseket, megpróbáljuk megérteni, mi történik a politika világában, különösen a geopolitikai kérdésekben, és segítünk a pápának reagálni, megszólalások, beszédek előkészítésével és hasonlókkal; a személyes kapcsolattartás során tájékoztatjuk őt.
A munkánk legnagyobb felelősséggel járó része az, hogy mintegy szavakat kínálunk a pápának, amelyeket az Államtitkárság irodái készítenek elő. Ő azután változtathat rajta, és végső soron neki kell megírnia. Igyekeznünk kell jól csinálni.
– Mit adott Önnek személyesen ez a szolgálat?
– Minden diplomata korlátozott tapasztalatokkal rendelkezik, én is sok országban szolgáltam, de nagy hiányosságok voltak az ismereteimben. Azt hiszem, sokat tanultam azóta, például a dolgok komplexitásáról, illetve a gazdagságukról is, a gazdag kulturális és a spirituális tradíciókról egyaránt, amelyekből mi, katolikus keresztények is tanulhatunk. És azt is meg kell tanulni, hogy a közhivatal roppant nagy felelősséggel jár, az embereknek bátorításra van szükségük, és ezt komolyan kell vennünk.
– Egy kicsit személyesebb kérdés: Ön katolikusként, a katolikus vallási kisebbség tagjaként nőtt fel Angliában. Érzékelhető volt, hogy egy kisebbséghez tartoznak?
– Igen, lehetett érezni. Nem voltunk részei az intézményes berendezkedésnek, az establishmentnek. A berendezkedés az anglikanizmus volt, az anglikán egyház, annak intézményei, püspökei. Mi egy nagyon fontos kisebbségnek számítottunk, egy erős kisebbségnek – akkor még talán erősebbek is voltunk, mint most –, de kisebbség voltunk, különböztünk a többségtől. De ez egy pozitív különbözőség volt, mert a hitünk nagyon sokat jelentett nekünk.
– És hogy látja: befolyásolta a kisebbségi lét a gondolkodásmódját?
– Azt hiszem, emiatt számunkra fontosabb volt, hogy megértsük a hitünket. Kisebbség vagyunk, de mit képviselünk? Melyek az elveink? Mi a történetünk, hogy kerültünk ide? Az én családom eredetileg Írországból származik, a 19. században, a nagy éhínség idején lettek menekültek az őseim. Kifejlődik az emberben egyfajta érzékenység bizonyos kérdések iránt,
amikor például menekültekről beszélek, eszembe jut, hogy az én őseim is menekültek voltak, mint sok más ember, és befogadtak minket.
Voltak a történelem során nehézségek Anglia és Írország között, és sok mindent rosszul csináltak Írországban, ami hozzájárult az éhínséghez. Ugyanakkor befogadtak minket az angolok. A saját városomban, Liverpoolban, több tízezer ír menekült élt, nyomorúságos körülmények között.
Vagy ha időben visszamegyünk a francia forradalomhoz: annak ellenére, hogy a katolicizmus nagyrészt még mindig törvényen kívülinek számított Angliában, kicsit lazultak csak a vallási törvények, mégis több száz katolikus papot fogadtak be, akik a forradalom elől menekültek. És még nyugdíjat is adtak nekik! Mert politikai száműzöttnek, politikai menekültnek tekintették őket. Dél-Angliában sok katolikus templomot és plébániát ezek a francia papok alapítottak. A Hampstead Hillen, ami London belvárosára néz, van egy gyönyörű katolikus templom, amit az egyik francia pap építtetett, ott is van eltemetve az oldalhajóban.
– Ferenc pápa öt hétig volt kórházban…
– Azt hiszem, a legfontosabb, hogy már otthon gyógyul. Nagyon nehéz időszakon van túl, sok kihívással járt, még nem épült fel teljesen; az orvosai is elmondták, hogy még hosszú út áll előtte. Ez a két hónapos lábadozás nagyon fontos, és kompromisszumok nélkül be kell tartani, védelmezik is a lábadozásnak ezt az idejét. Ugyanakkor reméljük, hogy javulni fog az állapota.
De mégiscsak 88 esztendős. Ez alól nem lehet kibújni. Viszont nagyon erős. Tudja, a piemonti és az argentin elegye, elég kemény fából faragták.
Fotó: Merényi Zita
Verestói Nárcisz/Magyar Kurír
