Az imához való visszatérés a keresztények legfőbb feladata – Gájer László nagyböjti előadása Budán
A már hagyománnyá vált háromalkalmas, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban megrendezett Nagyböjti esték előadója idén Gájer László teológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának egyetemi tanára. Március 26-án Az ima mint életstílus címmel nemcsak elméletben, gyakorlatban is tanította a dísztermet teljesen megtöltő hallgatóságot.
A 13. Nagyböjti esték lelkigyakorlatnak szánt sorozat első alkalmán, március 14-én kifejezetten mélyfilozófiai alapozással beszélt arról az előadó, hogy az integráns emberi életnek mennyire része, hogy a keresztény értékekhez és magához Istenhez visszatérjünk. Isten az Édenkert megtapasztalására hív, ahol az ember kitüntetett létező, de Isten alá rendeződik minden, mert ő a felfüggesztési pont.
A második alkalmon is Süveges Gergő, a sorozat moderátora és Szkaliczki Örs OCist, a budapest-szentimrevárosi Szent Imre-templom plébánosa köszöntötték a teológust, aki első előadásának több kérdését is felidézte, hogy még jobban megalapozza az ima témáját. Felvetette, hogy „szilánkos korunkban” öt-tíz zsetonos kérdésekkel foglalkozunk a politikai kereszténység szintjén, miközben Isten ezer zsetonnal akar játszani: a vágyott boldogságot az igazságban, az Istenben való létben érhetjük el.
Hogy tudnánk ezt a felfüggesztési pontot, középpontot szemlélni? Erre az imádsághoz való visszatérést javasolja Gájer László, annak szerepét a 20. század legnagyobb teológusa, Karl Barthes gondolatával megvilágítva:
az imádság a világ rendezetlenségével szembeni lázadás kezdete”.
Az imával egyfajta ellenkultúrát képezhetünk a világ töredezettségével szemben, amire korunk nagy imádkozói is felhívják a figyelmünket. Közülük Pete Greiget név szerint is kiemelte, ő Dél-Angliában szervezett 24/7-es imamozgalmat (a hét minden napján minden órában imádkozik a közösségből valaki). A belső ima „belső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt vele, tudván, hogy szeret bennünket” – idézte Avilai Szent Teréz szavait A belső várkastélyból.
„Az Egyház mindig elöl jár” – Johannes Hartl gondolatát különösen is a jelenlevők figyelmébe ajánlotta az előadó. Az Imádság Háza mozgalmat létrehozó német teológus úgy gondolja, a német társadalom hanyatlásához az is hozzájárult, hogy a német egyház elindult az önfeladás, a társadalmi többség véleményének való túlzott megfelelés útján. Gájer László nem állítja, hogy ezt szociológiailag ki lehetne mutatni, de a gondolatkísérlettel abban mindenképp azonosulni tud, hogyha nem az igazságban élünk, akkor lekövet minket a társadalom is. S a kortárs imádkozók azon következtetésével is egyetért, hogy
a 21. századi kereszténység legfontosabb feladata az imádsághoz való visszatérés.
Ez elsőre nem tűnik túl hasznosnak, produktívnak, könnyen érezhetjük azt, hogy elhagyhatjuk az imádságot, mert sok dolgunk van. Ám ha megnézzük, hogy a növekedéshez szükséges napi félórás imaidő a napunk 2,8 százalékát teszi ki, akkor már nem is tűnik olyan soknak az Istenre szánt idő. Nettó fél óráról van szó, tiszta imaidőről, amit nem utazás vagy mondjuk házimunka közben végzünk.
A lelkipásztor biztatott, hogy időzzünk a szent jelenlétében, a Napnál, aki nélkül nincs Nap-rendszer, hiszen vannak olyan dolgok, amiket csak Isten tud elvégezni bennünk, sem a pszichológus, sem a mentálhigiénés szakember, sem az olvasmányaink, sem senki. Az Isten közelségében megnyugodott ember mindenen kívül és mindenen belül van – utalt Rowan Williams nyugalmazott canterburyi érsek gondolatára. Isten nem vonult ki ebből a világból, felvállalta testünket, egész emberi létünket.
Az imádsághoz való visszatérés, amely az Egyház legfontosabb feladata, mélyen pazarló életforma. Ezt az előadó azzal a bibliai jelenettel érzékeltette, amikor Pál és Szilás a börtönben vannak (ApCsel 16,22–33). Gájer László rámutatott, mennyire közös emberi tapasztalat, hogy szeretnénk a szenvedésen túllépni, ezért is furcsa, sőt komikus a jelenet, hogy Pál és Szilás nem szemrehányást tesznek Istennek: Ezt kapjuk tőled?, hanem a belső tömlöcbe zárva, úgy, hogy mozogni sem tudnak, ruhátlanok, zsoltárokat énekelnek éjszaka, és fennhangon dicsérik Istent. Mégis ez vezet ahhoz, hogy megjelenik Isten angyala, és megszabadulnak. Akkor kezd el változni valami bennünk és körülöttünk, ha visszatérünk az imádsághoz – mutatott rá a teológus.
A növekedés pedig fél óránál kezdődik el, ahogy a kortárs laikus imádkozók is mondják.
Gájer László személyesen négy éve tapasztalta meg mindezt, amikor olyan mély lelki krízisben volt, hogy a papi hivatása forgott kockán.
Az előadó hangsúlyozta, ez az imádságra szánt idő nem az üdvösségünk kérdése, hiszen Isten irgalmas, ha felé törekszünk, enélkül is üdvözülhetünk, de az életünk összehasonlíthatatlanul több gyümölcsöt hoz, ha Istennel kettesben időt töltünk a rejtekhelyen. Ez a rejtekhely inkább virtuális, szívbéli hely, mintsem fizikai. Természetesen ezzel együtt nagyon jó, ha van egy imasarkunk; de sokkal fontosabb az ima gyakorlása, mint hogy kialakítsunk egy helyet, amit nem használunk. A rejtekhely kifejezés Heidi Baker pünkösdista lelkésznőtől származik, aki férjével együtt Mozambikba ment, majd több ezer gyülekezet hálózatát hozta létre. A nemzetközileg ismert motivátornak lenne rengeteg szociális, szervezői és előadói feladata, de úgy látja, hogyha egy órát nem tölt el Isten jelenlétében, nincs miről beszélnie. Will Johnson, egy másik pünkösdista lelkész fogalmazott úgy:
Tartozol Istennek azzal, hogy meghallgassa az imáidat.”
Az imádság folyamata – a rejtekhelyre való belépés, az ott időzés Istennel és az, hogy ő elkezdi formálni az életünket – részben lassú, részben nagyon gyors. Lassú, hiszen egy egész életen át, sőt a halálunk után is tart, de gyors is, mivel nagyon hamar gyümölcsöket hoz.
Hajlamosak vagyunk kéréseinkkel, imáinkkal bombázni a centrumot, Istent, de ha belehelyezkedünk az ő jelenlétébe, bent vagyunk a rejtekhelyen, akkor nem fogunk ostobaságot kérni, jó irányba lőjük a nyilakat, akkor az igazság keresztény szabadsága lesz a miénk, arányos és szép lesz az életünk. Elkezdünk megtérni, életünk területei picit megváltoznak, ahogy a kapcsolataink is. Ami erkölcstelen, hiányos, azt Isten kiveszi az életünkből. Máshogy állunk a hivatásunkhoz, a karriervágyhoz, a birtoklási vágyhoz, még az ízlésünk is megváltozik, mindez jó irányba.
Fontos megtalálni a személyes imamódunkat – mutatott rá Gájer László, aki egy ausztrál cikk nyomán azt fogalmazta meg, hogy
az oral prayer, a szájjal végzett ima helyett egyre inkább a mental prayer, a szívvel végzett imádság legyen a miénk.
Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne imádkozzunk szavakkal, hiszen például a rózsafüzér az egyik legnagyobb szemlélődő imádságunk. Ám hagynunk kell Istent is megnyilvánulni az imában, hiszen abban két szereplő van: Isten és az imádkozó is szuverén módon van jelen.
Ha Isten elkezd velünk beszélgetni, hatalmas takarítást hajt végre a szívünkben. Ennek a kényelmetlensége miatt lehet az, hogy gyakran fizikailag sem érezzük jól magunkat, amikor mély imádságba fogunk. Elkezd fájni ez vagy az a testrészünk, minden eszünkbe jut, hogy ne kelljen jelen lennünk, nemcsak az, hogy kinek kellene levelet írni, de a régebbi sérelmeink, haragjaink is, akár olyan fájdalom is, aminek már nem is tudjuk az okát. Az ima során le kell menni a kútba, és fel kell hozni, ami ott van – hangoztatta Térey Jánost parafrazeálva az előadó. A kútban hideg van, döglött állatok, szemét, amíg lejutunk az élő vízig, addig sok szenvedésen kell végigmenni.
Az ima nem wellnesstevékenység.
A bennünk levő régi ember tiltakozik az ellen, hogy Isten elkezdje kitakarítani a mocskot – hangsúlyozta a teológus.
A rejtekhelyen végzett imádságot akkor is folytatni kell, ha nehéz, ha kellemetlen, mert csak akkor hoz gyümölcsöt. Ebben a nulladik pont a hely és az idő megkeresése. Gájer Lászlónak személyesen a reggel a legalkalmasabb, mielőtt még beindulna a nap. A hogyan ezután következik: mindenkinek meg kell találnia a hozzá közel álló imafajtát, és abban kitartani. Ha túlságosan gyakran váltogatjuk az imaformákat, akkor az nem tud bennünk meggyökerezni. Hogy kinek mi alkalmas, az személyiségfüggő. Kezdőknek a rózsafüzért, valamint a lectio divinát, a Szentírás imádságos olvasását ajánlotta az előadó.
Összecsaphatnak fejünk felett a hullámok, és nem mindig sikerül a napi fél óra ima, ezen ne aggodalmaskodjunk – mondta Gájer László, és hozzátette: ha 10-ből 9-szer sikerül, akkor azért jó úton járunk, de ha 10-ből csak egyszer, akkor el kell gondolkodni, hogy mi akadályoz bennünket. Ha az ember tartja magát az imaidejéhez, akkor a gyermekei, unokái is tudni fogják, és meg fogják kímélni – biztatott. A lelkipásztor maga a szemlélődő imát gyakorolja, amikor a levegővételre figyelve Jézus Krisztus nevét imádkozza ki- és belégzésre.
Johannes Hartllal együtt azt tanította, hogy az ima nem minden, de az ima nélkül minden semmi.
Az imádkozó ember mélyebben tér vissza a saját életébe,
és nemcsak az imáinak, de az egész életének a szent lesz a középpontjában.
Az elmélet után az ima gyakorlati megtapasztalása következett: a lehetőségekhez képest a jelenlevők kényelmesen elhelyezkedtek székükön, a lélegzetvételükre koncentrálva, a teológus iránymutatása mellett Isten jelenlétébe helyezték magukat, ha nem is fél, de negyed órára.
Fotó (archív): Merényi Zita
Agonás Szonja/Magyar Kurír
