Timothy Radcliffe OP: A félénkek bátorsága
A tanítványokat Jézus elhívta, hogy kövessék őt, és keljenek útra, de ők nem tudták, merre vezet az útjuk. El kell hagyniuk régi identitásukat, és elküldik őket a világ végére, ahol majd meghalnak. Meghívást kaptak, hogy osztozzanak Jézus szabadságában, és lépjenek be a végtelen szeretet, Isten misztériumába. Nem meglepő, hogy hozzájuk hasonlóan mi is félünk az elindulástól, vagy egy idő után elveszítjük lelkesedésünket.
Amikor Péter meghívást kap, hogy kövesse Jézust, első reakciója – Lukács beszámolója szerint –, hogy visszautasítja: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös vagyok!” (Lk 5,8). Amikor Jézus arra hívja a gazdag fiatalembert, hogy adja el mindenét és adja oda a szegényeknek, az szomorúan távozik (Mk 10,17–27).
Sok keresztény konvertita vagy szerzetbe lépő fiatal bátran nekivág az életszentségre vezető útnak. Én meg voltam győződve, hogy soha többé nem lesznek tisztátalan gondolataim! A tökéletesség olyan közelinek látszott. Olyan tiszta leszek, mint a fehér habitusom. Egy idő után azonban rájöttem, hogy nem sokat változtam. Ez hosszú menetelés lesz… Bizonyára sok házasság a végtelen szerelem álmával kezdődik, végtelenül gyönyörködve a másikban, tökéletesen nagylelkűen – de ez mennyi ideig tart? Bátorságra és kitartásra van szükség, hogy elinduljunk a transzcendencia kalandjára, hogy megkapjuk Jézus szabadságának és szeretetének ajándékát.
Vágyódunk Jézus szabadságára és félünk tőle. Az izraelitákat kihívták Egyiptom rabságából a pusztaságba, de nemsokára visszavágyódtak a szolgaság kényelmébe: „Ki ad nekünk húst enni? Visszagondolunk a halfélékre, amiket Egyiptomban enni kaptunk, az uborkára és a dinnyére, a póréhagymára, a hagymára és a fokhagymára. Bezzeg most koplalhatunk, nincs semmi, mannán kívül egyebet nem látunk” (Szám 11,4–5). A szabadság ijesztő. Dosztojevszkij szerint a Nagy Inkvizítor azt állítja, hogy „az ember és az emberi társadalom számára soha semmi se volt elviselhetetlenebb, mint a szabadság! […] az lesz a vége, hogy odahozzák a szabadságukat a lábunk elé, és azt mondják nekünk: »Inkább igázzatok le, de tartsatok el bennünket«.”
Történelme során az egyház egyrészt hirdette Jézus meghívását a szabadságra, másrészt félt tőle: félt a prófétáktól és a maguk útján járóktól, félt azoktól, akik nehéz kérdéseket tettek fel és új elgondolásokkal álltak elő. Az egyház egyrészt létrehozta a felszabadítás teológiáját, másrészt nyugtalan lett emiatt. Nem csoda, hogy nem sikerül megragadnunk kortársaink képzeletét.
Lehet, hogy a félénkek bátorsága indít meg minket leginkább? A szentéletrajzok sablonossá egyszerűsíthetik egy szent életét. Amikor az emberek dicsérték Dorothy Day-t (békeaktivista és a Katolikus Munkások mozgalmának alapítója) és munkatársait, híressé vált válaszával tiltakozott: „Ne hívjatok minket szenteknek. Nem akarjuk, hogy túl könnyen félreállítsanak!”
Az igazi bátorság nem abban áll, hogy nem félünk; hanem hogy nem vagyunk a félelem rabságában.
(Részlet a szerző „Isten élet. A keresztény szemlélet” című könyvéből, amely a Vigilia kiadásában jelent meg. - a Vigilia facebook-oldaláról)
