A gazdasági elit lázadása
A szupergazdagok nem éreznek közösséget hazájuk népével. Külön világban élnek, és gond nélkül viszik t?kéjüket más országba. Ráadásul kezükben van Amerika mindkét nagy pártja – írja – nem egy marxista, hanem egy volt republikánus kongresszusi tanácsadó.
„Plutokráciánk úgy él Amerikában, mint egykor a brit gyarmatosítók Indiában” – állapítja meg az American Conservative Magazinban Mike Lofgren, aki tizenhat évet töltött a republikánus képviselők és szenátorok stábjában, mint költségvetési szakértő.
A gazdagok persze mindig is elkülönültek a többségtől. Máshol laktak, más iskolába járatták gyermekeiket, más orvosi ellátást vettek igénybe. De a két világháborúban a tehetősek gyermekei is bevonultak katonának, mert a családok úgy érezték, hogy tartoznak ezzel az országnak. Alapítványokat hoztak létre, könyvtárakat alapítottak, és az ötvenes években még magas adót fizettek, jövedelmük legfelső sávjában 90%-nál is többet. Eisenhower elnököt nagy nyomás alá helyezték, mivelhogy vége volt a háborús időknek, de ő nem engedett. 1950-ben a bérek jövedelemadója és nyugdíjjárulékai a szövetségi költségvetés bevételeinek nem egészen 11 százalékát tették ki, 2007-ben viszont már egyharmadát. Ezzel szemben a cégtulajdonosok jövedelemadójának részaránya 26%-ról 14-re esett vissza.
Lofgren tragikusnak tartja, hogy a Republikánus Párt a globalizációt, az állások külföldre szervezését árnyalatlanul üdvös jelenségnek tartja, és szocializmust lát minden olyan törekvésben, amely az egyenlőtlenség mérséklését célozza. Ideológusai úgy gondolják, hogy ez a megújulás útja, és a szenvedés, amely kíséri, voltaképpen egy nagyobb jó velejárója. Lofgren ezt egyszerűen a lenini felfogáshoz hasonlítja: a kommunisták is úgy vélik, hogy a társadalmi törvényszerűségek érvényesülése szükségképp szenvedéssel is jár, de a végeredmény bőven kárpótol ezért.
Lofgren cikkével egy időben közölte a New York Review of Books Timothy Snyder történészprofesszor írását, amely szintén azt fejtegeti, hogy a republikánusok mai ideológiája egyfajta fordított marxizmus.
A republikánus jobboldal, így a most hivatalosan is alelnökjelöltté nyilvánított Paul Ryan képviselő előszeretettel hivatkozik Friedrich Hayekre, akinek elméletét Snyder némi leegyszerűsítéssel úgy összegzi, hogy minél több az állami beavatkozás a gazdaságba, annál rosszabb. Az utóbbi időben e körökben igen divatossá vált Ayn Rand is, akit talán még nagyobb leegyszerűsítéssel úgy jellemez a szerző, mint aki a szegényeket élősködőnek tartotta.
Snyder mindenesetre Hayek szülőhazájának példájára hivatkozik: Ausztria szerinte a húszas-harmincas években azért lett a radikalizmus prédájává, mert az állam tartózkodott a gazdasági beavatkozástól. Ennek következtében különösen súlyosak lettek a nagy gazdasági válság következményei. A háború után viszont az Osztrák Köztársaság nem hallgatott Hayekre, jóléti államot hozott létre, és politikai stabilitás lett az eredmény – nem pedig totalitárius diktatúra, mint ahogyan azt Hayek az Út a szolgaságba című könyvében jósolta. Annak idején Amerika is tudta, hogy a szükséget szenvedő polgárokon már csak azért is érdemes segíteni, mert ezzel lehet elejét venni a bal- és a jobboldali szélsőség előretörésének.
Egyébként sem Snyder, sem Lofgren nem gondolja, hogy most az amerikai demokrácia van veszélyben. Mindketten úgy látják, inkább az a tét, hogy mennyire lehet bevonni a leggazdagabbakat a közteherviselésbe. Lofgren azonban attól tart, hogy hosszabb távon az oly befolyásos plutokrácia veszélybe sodorhatja a stabilitást azzal, hogy nem érez közösséget hazájának társadalmával. Azt írja, hogy ma nem az Ortega y Gasset által leírt „tömegek lázadása” fenyegeti a társadalmat, mint a húszas-harmincas évek Európájában, hanem az áruló elit lázadása.
(metazin)
