A hajléktalanság egy lassan lezajló cunami – beszélgetés a Máltai Szeretetszolgálatnál
A krízisidőszakban a hajléktalanellátó intézmények teljes erőbedobással dolgoznak, így van ez a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Krisztinavárosi Hajléktalanellátó Centrumában is. Aba Csabával, a Feszty utcai integrált intézmény vezetőjével és a lábadozórészleg egyik lakójával, Krizsa Lászlóval beszélgettünk.
2010 óta használja a Máltai Szeretetszolgálat a telephelyet. A lábadozó és az utcai gondozó szolgálat ide költözését követően 2011-ben nyitott meg a Krisztinavárosi Hajléktalan Centrum nappali melegedővel és éjjeli menedékhellyel férfiak számára. Negyven férőhelyes a menedékhely, ezt 24 hellyel egészítik ki krízisidőszakban. A nappali melegedő 62 férőhelyes, 70–90 ember fordul meg itt naponta. Könnyen elérhető tömegközlekedéssel, a látogatásunk alkalmával is tele van.
Aba Csaba 2006-tól öt éven át volt utcai szociális munkás a Máltai Szeretetszolgálatnál; 2011-ben került a Feszty utcai intézmény élére. Hálás feladatnak tartja, hogy új intézményt kellett elindítani: volt elképzelése arról, hogy működik, be tudta építeni a tapasztalatait. Az intézményi működés és a szakmai munka kialakítását ugyanakkor nem tartja egyemberes feladatnak, szükség volt a munkatársak elképzeléseire és közös tervezésre is. Úgy gondolja, látványosan megkönnyíti a szakmai munkát, hogy egyben működik a nappali melegedő és az éjjeli menedékhely, a krízisautó, a három utcai szolgálat – a kollégák jól tudnak egymáshoz kapcsolódni, megbeszélni az eseteket. Integrálták a hajléktalanellátó intézménybe a pszichiátriai betegek közösségi ellátását is, amelynek keretében olyan hajléktalanokat gondoznak, akik mentális zavarral élnek.
Alacsony küszöbű intézmény az éjjeli menedékhely és az otthoni szolgáltatásokat pótló nappali melegedő is, ahol mosnak, fürdenek, esznek, pihennek az emberek. (Az alacsony küszöbű kifejezés arra utal, hogy a szolgáltatást nyújtók nem támasztanak magas követelményeket az igénybe vevőkkel szemben, a szolgáltatás igénybevételének szinte nincs feltétele, így a leginkább rászorulók is hozzáférnek – a szerk.) Az alacsony küszöbön belül is van azonban mozgástér: náluk például adnak takarót is, mivel az emberek hiányolták. És bár elvileg nem tartozik az éjjeli menedékhely adta szolgálatatásokhoz, megértették a fontosságát, hiszen az ember szeret betakarózni éjszaka.
Fontos a folyamatosság is: aki bekerül, számíthat arra, hogy van férőhelye, és a szociális munkások számítanak rá, hogy másnap is visszajön.
Szakmai szempontból előnyös ez az állandóság: egyrészt biztonságérzetet ad a hajléktalan embernek, másrészt tudnak vele folyamatában foglalkozni, ellátást, segélyt intézni.
A hajléktalan emberek többsége igényli a segítséget, még ha a folyamat nagyon lassú is: az egészségügyi ellátás, az alkoholbetegség, pszichiátriai betegség kezelése, a munkakeresés irányában lehet elindulni velük, és közösen megtalálni a lehetőségeket.
Aba Csaba fontosnak tartja tudatosítani az apró sikereket, amiknek lehet örülni. Ha valaki évekig nem vesz igénybe nappali melegedőt, és elérik vele, hogy önállóan bejár, tud segítséget, tiszta ruhát kérni, az nagy eredmény annak az embernek az életében.
Vannak látványos sikerek is, mint Ibolya története, aki utcán élő alkoholbeteg hajléktalan nő volt, bekerült a rehabilitációs programba, közfoglalkoztatott, majd máltai munkatárs lett. Sikerült önkormányzati bérlakáshoz jutnia, amelyet felújítottak, ő pedig beköltözött. Megható volt, ahogy rózsaszínre festette és telerakta csecsebecsékkel a lakást, mert ezt egész életében nem tehette meg.
„A hajléktalanság egy nagyon lassan végbemenő katasztrófa, mint egy földrengés vagy cunami. Ugyanolyan sok embert érint, csak nagyon lassan” – meglepő hasonlat, de ha belegondolunk, valóban olyan. Az intézményvezető szeretettel beszél a hajléktalan emberekről: „Tele vannak élményekkel, kalandokkal, érdekes lenne leírni a történetüket.
Ha lehetne szuperképességet választani, szeretném megérezni, amit a másik ember érez. Sok emberben olyan szépségek vannak, amit nem látunk, nem tudatosul bennük sem.”
Ha időben megismernek valakit, aki nemrég került az utcára, igyekeznek más utakat mutatni neki, hiszen még bejöhet valami más alternatíva az életébe. Ha rálép a hajléktalanság ösvényére, fél-egy év múlva már sokkal nehezebb visszakapaszkodni onnan. A régebb óta utcán élőknél pedig egy-egy krízishelyzetben ott lehet a lehetőség a változatásra: ha kórházba kerül, és a szociális munkás figyel rá, meglátogatja, akkor talán hatékonyabban tud beavatkozni az életébe, hogy ne az utcára menjen vissza.
Akkor csináljuk jól, ha picit mindig többet akarunk tőlük. Ez a dolgunk, feszegetni a határokat, picit mindig magasabbra tenni a lécet”
– foglalja össze a munkájukat.
Az udvar egyik oldalán van az éjjeli és nappali intézmény, a másik oldalán álló épületben pedig negyven hajléktalan férfi él a lábadozóban, akiknek ápolásra, gondozásra van szükségük. Addig maradhatnak, amíg az állapotuk lehetővé nem teszi, hogy elkerüljenek, vagy amíg egy élethosszig tartó ellátást nyújtó intézmény be nem fogadja őket.
Számukra a szociális ellátáson túl programokat is szerveznek: volt filmklub, kvízestek, vitték a lakókat múzeumba; nemrég Godó Viktor szociális munkás a Vérmezőn focimeccset szervezett nekik, és tervben van a Máltai SE-vel egy új kezdeményezés: kihívják focikupára a Miklós utcai és a Galvani utcai lakóközösséget. Kirándultak a Velencei-tónál: aki képes volt rá, vonattal utazott, mert azt is fontosnak tartják, hogy a meglévő képességeiket használják a lakóik.
Lelki programokra is van igényük. „Jogos az igény, támogatni kell. Olyan emberekről beszélünk, akiknek kevés kapaszkodójuk van az életben: egy intézmény, egy-egy rokon a messzeségből, egy-két haver, az újságárus, a kisboltos.
A lelki kapaszkodó ugyanolyan fontos, mint a szociális. Érző emberek, vannak fájdalmaik, rossz és jó napjaik, a lelkük is fontos, nem csak a reggeli és a vacsora.”
A lábadozóban éppen erről tesz tanúságot az egyik lakó, a monori Krizsa László, aki mesél nekünk az életéről. Nagy családból származik, hét testvére és sok unokatestvére van. Az ő cunamija már gyerekkorban kezdődött: nevelőotthonkban élt Pomázon, Vácdukán, Zalaegerszegen, Kaposváron. Amikor kikerült, elkezdett inni, rossz társaságokba keveredett, és jött a börtön. Először 16 éves korában, majd később többször, összesen kilenc év az életéből. Majd jött a tragédia, amit ma már mennyei figyelmeztetésnek tart: sok éve már (talán a balesetből fakadóan nem mindenre emlékszik pontosan), hogy elütötte egy autó, nyolc hónapon át kómában volt, tíz százalék esélyt adtak az életben maradására. Felébredt, és azóta rokkantan, de józan életét él. Pedig a tragédiák sorozatának nem lett vége: meghalt a felesége, unokabátyját megölték, rágyújtották a lakókocsit. Neki akkor még volt hol laknia, az egyik testvére élettársánál, akitől azonban elcsalták a házát, ő maga is hajléktalan lett, Laci is az utcára került.
Egy darabig a vasútállomáson húzta meg magát, a legnagyobb téli hidegben is ott aludt, a fekélyes lába azonban rettenetes állapotba került, így jutott intézménybe.
Az ellátás, a gondoskodás mellett a barátok teszik élhetővé a hétköznapokat.
A folyosón a kerekesszékes Gulyás András elmondja, hogy mindent megosztanak egymással, a kávét, az ennivalót. Barátokkal együtt jobban elviseli az ember ezt az egészet – mondja András, aki öt éve lakik itt, most azt várja, hogy idősek otthonába kerüljön.
Közben megérkezik egy másik férfi, cigányul beszélnek Lacival, engem is tanítanak: tavesz baktalo, azt jelenti: légy szerencsés. Folyamatosan bolondoznak egymással, ugratnak, hogy tudnak spanyolul és japánul is. A szobában szelíd, csendes ember a társa, nem zavarja, hogy ott beszélgetünk. Laci mindenkire aggat egy-egy becenevet: őt csak Manókának nevezi. Benéz a másik szobatárs is, gyorsan megdicséri ő is Laci jószívűségét, hogy neki is hoz visszaváltható flakonokat, aztán gyorsan kisurran, nehogy őt is kérdezzük.
Laci élete most sem egyszerű, jönnek viharosabb időszakok, de tervei is vannak: „Ha a Jósten akaratából meggyógyul a fekély a lábamon, a csípőmet megműtik, szeretnék dolgozni.” A számtalan nehézség ellenére Isten ajándékának tartja az életét, amit egy szép hitvallásban össze is foglalt nekünk: „Amióta felébredtem, csak őbenne bízom. Amikor rá gondolok, sírok és úgy imádkozom, ennyire megérint a Szent Szellem. Öröm Istennel élni.
Csak Isten maradt nekem, senki nincs, aki ilyen közel áll hozzám. Eldobtam a cigarettát, az alkoholt. Úgy érzem, az ő útja a legtisztább út, ezen akarok járni, amíg csak élek.
Nyugalmat, békességet találtam, a Jóistenhez tartozom. Azóta gyönyörű az életem, nyugalmat érzek a szívemben. Ha gondok vannak, rá gondolok, és nyugalom tölt el, átformált engem.”
Meleg ruhát gyűjt Budapesten a Máltai Szeretetszolgálat
Melegruha-gyűjtést hirdet hajléktalan emberek számára Budapesten a Máltai Szeretetszolgálat. Felnőtt, elsősorban férfi téli ruhákat, pulóvereket, kabátokat, meleg nadrágokat, nagy méretű (40+) vízhatlan cipőket, alsóneműt és zoknit is vár a karitatív szervezet. Az adományokat hétfőtől szombatig 15 és 19 óra között lehet leadni a Miklós utcai Integrált Hajléktalanellátó Központban.
A Máltai Szereretszolgálat azt kéri, hogy az öt évnél nem régebbi, használt, de kifogástalan állapotú ruhákat kimosva és zsákba vagy dobozva rakva vigyék el a felajánlók. A zsákokra, dobozokra írják rá, mit tartalmaznak. Női és férfi alsóneműk esetében kérik, hogy lehetőség szerint bontatlan csomagolású, új, más által nem hordott fehérneműt ajánljanak fel, szem előtt tartva, hogy a ruházat nemcsak a test, de az emberi méltóság védelmét is szolgálja.
Az adományokat hétfőtől szombatig 15 és 19 óra között fogadja a Máltai Szeretetszolgálat Budapesten, a Miklós utcai Integrált Hajléktalanellátó Központban (1033 Budapest, Miklós utca 32.) A felajánlásokat a szervezet munkatársai veszik át az intézmény oldalsó zöld kapujánál található adományponton (a Raktár utcából nyílik).
Fotó: Thaler Tamás
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
