Ferenc pápa: Mária példája tanítson meg hinni, remélni és másokhoz fordulni!
A Szentatya február 5-én délelőtt a VI. Pál teremben tartotta a szokásos szerdai általános kihallgatást, amelyen Olaszországból és a világ minden tájáról érkezett hívőkkel és zarándokokkal találkozott. Erős megfázása miatt nem ő, hanem az egyik munkatársa olvasta fel olasz nyelvű beszédét, melyben folytatta jubileumi, Jézus Krisztusról, a mi reménységünkről szóló katekézissorozatát. Mai elmélkedésének témája: „Boldog, aki hitt” (Lk 1,45) – Mária látogatása Erzsébetnél és a Magnificat. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma Jézus Krisztusnak, a mi reménységünknek a szépségét Mária Erzsébetnél tett látogatásának misztériumában szemléljük.
Szűz Mária meglátogatja Szent Erzsébetet, de mindenekelőtt Jézus az, aki anyja méhében meglátogatja népét (vö. Lk1,68),
ahogy Zakariás mondja istendicsérő himnuszában.
Miután Mária elámul és elcsodálkozik azon, amit az angyal meghirdetett neki, felkel és útnak indul, mint a meghívottak mindannyian a Bibliában, mert „az egyetlen cselekedet, amellyel az ember az önmagát kinyilatkoztató Istennek felelhet, a korlátlan rendelkezésre állás” (Hans Urs von Balthasar: Vocazione [Hivatás], Rogate, Roma, 2002, 29). Izraelnek ez a fiatal leánya nem azt választja, hogy elzárkózik a világtól, nem fél a veszélyektől, sem mások véleményétől, hanem elindul, hogy találkozzon másokkal.
Amikor az ember úgy érzi, hogy szeretik, olyan erőt tapasztal, amely mozgásba hozza a szeretetet; ahogy Pál apostol mondja: „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor5,14), hajt, mozgat, indít bennünket. Mária érzi a szeretet indítását, és megy segíteni egy asszonynak, aki a rokona, ámde idős asszony, aki hosszú várakozás után lesz váratlanul várandós, amit az ő korában nehéz megélni. De
a Szűz azért is megy Erzsébethez, hogy megossza a lehetetlen Istenébe vetett hitét és Isten ígéreteinek beteljesülésébe vetett reményét.
A két asszony találkozása meglepő dolgot eredményez: az Erzsébetet köszöntő „kegyelemmel teljes” Mária hangja próféciát vált ki a gyermekből, akit az idős asszony a méhében hordoz, és aki kettős áldást ébreszt édesanyjában: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Lk 1,42). És egy boldogságmondást is hallunk: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45).
Amikor Mária azt látja, hogy Erzsébet felismerte Fiának messiási identitását és az ő anyai küldetését, nem önmagáról, hanem Istenről beszél: egy hittel, reménnyel és örömmel teli dicshimnuszt zeng, azt az éneket, amely mindennap felcsendül az Egyházban a zsolozsma esti dicséretének keretében: ez a Magnificat (Lk1,46–55).
A megmentő Istennek ez a dicsérete, mely az ő alázatos szolgálóleányának szívéből fakad, ünnepélyes emlékezés, mely összefoglalja és beteljesíti Izrael imáját.
Ez a kantikum bibliai utalásokkal van tele, ami annak a jele, hogy Mária nem „kóruson kívül” akar énekelni, hanem összhangban atyáival.
Magasztalja az Úr irgalmasságát az egyszerűek iránt, azon kicsinyek iránt, akiket evangéliumhirdetése során Jézus „boldognak” fog mondani (vö. Mt 5,1–12).
A húsvét motívumának erős jelenléte megváltásról szóló énekké is teszi a Magnificatot, melynek hátterében Izrael Egyiptomból való szabadulásának emléke áll. Az igék mind múlt idejűek, szerető emlékezéssel vannak átitatva, amely hitet ébreszt a jelenben és reménnyel világítja meg a jövőt: Mária a múlt kegyelmét énekli, de ő a jelen asszonya, aki a jövőt hordozza méhében.
E kantikum első része Isten Máriában, Isten népének mikrokozmoszában végzett tevékenységét dicséri, aki teljes mértékben ragaszkodik a szövetséghez (vö. Lk 1,46–50); a második rész pedig az Atya gyermekeinek életében, történelmük makrokozmoszában végzett tevékenységét dicséri (vö. Lk 1,51–55), mégpedig három kulcsszón keresztül: emlékezés – irgalom – ígéret.
Az Úr, aki lehajolt a kis Máriához, hogy „nagy dolgokat” vigyen végbe benne, és az Úr anyjává tegye, a kivonulással kezdődően menti meg népét, megemlékezve az Ábrahámnak ígért egyetemes áldásról (vö. Ter12,1–3).
Az Úr, az örökké hűséges Isten, az irgalmas szeretetet szakadatlanul árasztotta „nemzedékről nemzedékre” (Lk 1,50) a szövetséghez hű népre, és most az üdvösség teljességét Fiában nyilvánítja ki, akit azért küldött, hogy megmentse a népet bűneitől.
Ábrahámtól Jézus Krisztusig és a hívők közösségéig a húsvét így hermeneutikai kategóriaként jelenik meg minden későbbi szabadítás megértéséhez, egészen addig a szabadításig, amelyet a Messiás valósított meg az idők teljességében.
Kedves testvéreim, kérjük ma az Úrtól annak kegyelmét, hogy tudjunk várni minden ígéretének beteljesedésére, és hogy segítsen nekünk befogadni életünkbe Mária jelenlétét. Azáltal, hogy az ő iskolájába járunk, fedezzük fel mindannyian, hogy minden hívő és remélő lélek „megfoganja és világra szüli Isten Igéjét” (Szent Ambrus: Lukács evangéliumának magyarázata, 2, 26).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
