Milyen az az iskola, amely az Eucharisztiából táplálkozik?
1948. június 15-én Tedeumra jöttek össze ebben a kápolnában a pesti piarista iskola diákjai, a szülők és a tanárok. Az ünnepi beszédet Sík Sándor, az akkori tartományfőnök mondta. Akárcsak a szentmisére összegyűlő közösség többi tagja, ő is pontosan tudta, mi fog következni másnap. Tudta, hogy ez a Tedeum nem csak a nyári szünet előtti búcsúzás alkalma. Főként fájdalom volt benne. Pillanatra sem volt kérdéses számára, hogy igaz mondatokat fog mondani. A politikai hatalmasságoktól nem tartott. Inkább amiatt volt benne félelem, hogy szavaival nem fokozza-e majd a többiek fájdalmát. A beszéd elhangzásának másnapján a parlament elfogadta az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt.
Kedves Testvérek!
Azt gondolom, hogy Sík Sándor tedeumi beszéde az egyik legjelentősebb esemény ennek a mi csaknem 300 éves iskolánknak a történetében. Sőt, nyugodtan állíthatjuk: a magyar piarista tartomány és a magyarországi egyházi közoktatás történetében is. A jelentősége abban áll, hogy értelmezi és világosan felmutatja, miért van ez az iskola, miért vagyunk mi, piaristák, és miért van jelen az egyház a közoktatás világában.
A megfosztottság helyzetében hangzott el ez a beszéd. Ugyanolyan helyzetben, mint Jézus szavai az utolsó vacsorán, a kereszthalál árnyékában.
A sikeres iskola, Pest első iskolája, az az iskola, amely hosszú évtizedekig – mit évtizedekig: több mint másfélszáz éven át – az egyetlen iskola, az iskola volt Pesten, most bezárás előtt áll. Joggal várhatnánk, hogy a megfosztottság miatti fájdalma e kétszázötven esztendős sikertörténet mozzanataihoz kötődik. De nem. Két dolog okoz neki fájdalmat. Az elsőt így fogalmazza meg:
„Ebben az iskolában ősztől kezdve már más szellemű nevelés lesz, mint eddig. Lehetséges, hogy ez a más szellemű nem lesz kevésbé haladó, mint a mienk volt – haladóbb nem lehet! –, lehetséges, hogy nem lesz kevésbé demokratikus, mint a mienk volt – demokratikusabb nem lehet! –, lehetséges, hogy nálunk különb nevelők fogják átvenni az ifjúságot, nagyobb tudással, felkészültséggel, jóakarattal, odaadással. Ez lehetséges! De nagyobb szeretettel nem fogják tehetni, mint ahogy mi tettük.”
A másik fájdalmáról így beszél:
„A másik tény, amellyel szembe kell néznünk […], hogy nem dolgozunk tovább együtt.”
Olyan helyzetben szól az egykori tartományfőnök, mint Jézus az utolsó vacsorán. Nem a kudarc helyzete ez, hanem a megfosztottságé. Nem a kudarcra jellemző keserűség beszél Sík Sándorból sem, hanem az igazi értékeitől megrabolt ember fájdalma. A megfosztottság pillanatában világossá válik számára, mik az igazi értékei az iskolának, miről szól ez az iskola. A szorongatásban, amikor már nincs veszíteni valónk, akkor mondjuk ki az igazi és a legfontosabb szavakat. Amikor már nincs többé értelme halogatni; amikor a fölgyülemlett mondanivaló átbukik a félelmek emelte gátakon: akkor mondjuk ki végre – ahogy Sík Sándor is: fontos vagy nekem. A közösségünk, az összetartozásunk a legdrágább a kincsem.
Ez az Eucharisztia lényege is. Jézus a halála előtti órákban újra maga köré gyűjti övéit; újra asztalhoz ül azokkal, akikkel közösséget alkot. És elmondja nekik, hogy értük és a sokaságért, értük és mindenkiért van. És az utolsó vacsora előre is mutat, előre a kereszthalálra, amelyet Jézus belesző korábbi tettei és szavai szövetébe. Jézus másokért és mindenkivel közösséget vállalva élt, és arról tett tanúságot, hogy Isten számára mindennél fontosabb az ember: Isten nem akar az ember nélkül élni. Isten felkeresi az embert. Utánamegy az Istentől való elszakítottságba is, közösséget vállal a bűnös emberrel.
Ez az Eucharisztia üzenete.
Mi is Eucharisztiára gyűltünk most össze. Az a történelmi pillanat, amelyben vagyunk, nem a megfosztottság helyzete. Mégis most, amikor az iskolaév megkezdése előtt összejöttünk, hogy Jézus ismét megtörje nekünk a kenyeret, valamiképpen a megfosztottság helyzetét idézzük fel.
Talán nem tesszük rosszul, ha innen, ebből a helyzetből tekintünk rá magunkra és közös munkánkra. Talán érdemes most is, mint ahogy egykor Sík Sándor tette, az eukarisztia felől választ adni arra a kérdésre: miért is vagyunk mi együtt? Milyen az az iskola, amely az eukarisztiából táplálkozik? Milyen az az iskola, amely azt tudja Istenről, hogy mindennél fontosabb számára az ember?
Az ilyen iskola a kapcsolatok iskolája, a közösség iskolája, a személyközpontú, az emberközpontú iskola.
Az iskolarendszer egyik legnagyobb veszedelme ma – ahogy az egyik oktatási szakember írja (Pasi Sahlberg – vö. http://www.pasisahlberg.com/blog/?p=234) – a piacosodás. Az oktatási piac versengésre készteti egymással az iskolákat az együttműködés helyett. Emiatt viszont óhatatlanul olyan működésmód jelenik meg az iskolán belül is, amely az együttműködés helyett a versengés, az összefogás helyett az összehasonlítás kultúráját teremti meg. Nem a másik és nem a kapcsolatépítés a fontos, hanem a másik legyőzése válik céllá. A céljaim elérésében a másik eszközzé válik számomra.
Nem is csoda, hogy az ilyen iskolarendszerben, a piacosodott iskolarendszerben minden résztvevő embertelen nyomás alá helyeződik. Embertelen, mert valójában senki nem lehet önmaga, a piac logikája az emberségüktől fosztja meg őket.
Az Eucharisztiából táplálkozó iskola nem a piac iskolája. Hanem a kapcsolatok, a közösség iskolája, a személy iskolája. Félreértés ne essék, itt is van igényesség és követelmény. A személyesség iskoláját nem a magára hagyó engedékenység jellemzi, hanem sokkal inkább az a meggyőződés: Követelek tőled, mert szeretlek. Képes vagy rá, hogy te is hozzájárulj az egészhez, mert van, amit csak te tudsz adni. Nélküled és a te közreműködésed nélkül nem vagyunk teljesek, és mi sem tudunk önmagunk lenni. Kellesz, szükség van rád. Rád van szükség.
Az Eucharisztiából táplálkozó iskola az értetek és sokakért iskolája. Nem a válogatás, nem az elzárkózás, nem a kommuna iskolája, nem janicsárképző és nem a prozelitizmus iskolája.
Sokszor mondjuk azt az egyházi iskolára, hogy felekezeti iskola. Vagyis olyan intézmény, amely valamiképpen a belső utánpótlást szolgálja. Mintha az lenne a legfőbb célja – vagy mintha bármiképpen is célja lenne az –, hogy tagokat toborozzon az egyháznak. Alattomos és mélyen ható félreértés ez.
Az Egyház ugyanis lényege szerint nyitott, mint ahogyan lényege szerint nyitott mindenkire az „értetek és a sokaságért” adott kenyér és test. Jézus nem legyőzni akar, és áldozata sem lekenyerezés. Nem adóssá tétel, hanem a szabadság terét megnyitó szeretet tette.
Az Eucharisztiából táplálkozó iskola a közösség egyre tágabb köreire nyitott iskola. Olyan hely, ahol a találkozást tanuljuk mindnyájan: tanárok, szülők, diákok. A találkozást tanuljuk a másikkal és a másfélével. A sokaság és a sokféleség iskolája ez. Olyan hely, ahol mindenki arra kap bátorítást, hogy fölfedezze a saját tehetségét, a saját hangját, a saját arcát. Olyan hely, ahol együtt keressük a másféle tehetséget, a másféle hangot, a másféle arcot.
Az Eucharisztiából élő iskola a magukat nem igaznak tartók iskolája. Azoké, akiket Jézus magához hív: nem az igazakat, hanem a bűnösöket. Nem a tökéletesek és nem a hibátlanok, nem a vétkezhetetlenek és nem a bűntelenek iskolája.
Ha valami összeférhetetlen az Eucharisztiával, az pontosan a látszat és az álszentség, az igazságot kioltó igazodás és a hibázástól való félelem.
Az Eucharisztiából táplálkozó iskolában éppen ezért szabad hibázni: a hiba nem tragédia, hanem a tanulás lehetősége. Nem a megszégyenülésnek, hanem a továbblépés lehetőségének alkalma, a szabadság ünnepe.
Igazán újat csak akkor tanulhatok, ha valamiben megakadok. Az a szódolgozat, amelyet hibátlanra teljesítettem, nem ad új tudást. Visszajelzést igen: visszajelzést arról, hogy jól megtanultam a szavakat – vagy hogy éppen azokat a szavakat kérdezték, amelyeket jól megtanultam. A hibázás viszont lehetővé teszi, hogy felfedezzem a tudásom korlátait – feltéve, ha valamiképpen felhívják rájuk a figyelmemet. Éppen ezért jó az, ha szembesítenek velük. Nem akkor járok jól, ha a tanárok eltussolják a tévedéseimet. Nem azzal segítenek a tanárok, ha elfordítják a fejüket, amikor marhaságot csinálok, szemtelenkedem, vagy destruktív vagyok. Azzal segítenek, ha ilyenkor belém akadnak. Az a közeg fejleszt, amely igényekkel lép fel velem szemben, tükröt tart, és megnyitja előttem a jobb és több emberség lehetőségét.
A tévedés akkor tud a tanulás lehetősége lenni, ha van igazság. Mégis meg kell engedni az igazság tapogatózó keresését, s ez azt jelenti: a melléfogásokat is. Mert úgy van, ahogy Ken Robinson mondja:
„Ha az ember nem [kész arra], hogy [akár] téved[jen is], [akkor sohasem fog előállni] bármi eredetivel” – (Az alkotó elem, 31 – módosított fordítás, UJ).
Ha nem engedjük meg egymásnak és magunknak azt, hogy akár tévedjünk, hibázzunk is, akkor nem leszünk képesek előállni azzal az eredetivel, akik vagyunk.
Talán így elmondva könnyűnek tűnik ez a feladat. Valójában azonban ez jelenti a legnagyobb kihívást az iskola számára. És éppen ezért ez az a pont, ahol a leginkább van szükségünk arra, hogy az Eucharisztiából táplálkozó tapasztalatainkat mozgósítsuk.
Ennek az iskolának nagyszerű tanára, Medvigy Mihály mondta mindig: „Minden csorbát ki lehet köszörülni – amíg a penge tart.” Valamelyik diákja készített is neki egy kis köszörűt. Nem hiszem, hogy tévednék, amikor azt gondolom: ennek a Medvigy Mihály-i mondatnak a forrása az eukarisztia.
Az Eucharisztia alapvető üzenete az, hogy Isten jelen van a bűnös ember életében, és közösséget vállal a bűnös emberrel. Jézusban Isten annyira közel lépett hozzánk, hogy a fájdalmak embere lett, aki tudja, mi a gyöngeség és a bűn.
E nélkül a reményteli hit nélkül voltaképpen megoldhatatlan feladat az emberlét megélése. Érdemes ezért ezt a hitet és a hozzá tartozó tapasztalatokat tenni az iskola legfőbb forrásává.
„Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – írja Simone Weil. Meg kell tanulnunk felismerni az igazi értékeinket, meglátni azt, ami igazán fontos, örülni annak, ami a legdrágább kincsünk.
Holnap újra belekerülünk a sürgő-forgó mindennapokba. A napi ügyek könnyen elfelejtethetik velünk, hogy miért is vagyunk együtt.
Az Eucharisztia felszabadító emlékezésre hív. A megfosztottság helyzetét idézi fel számunkra. Azt a helyzetet, ahol újra frissen találkozhatunk az igazi értékeinkkel. Azt a helyzetet idézi fel, amikor felszabadulunk kimondani egymásnak: fontos vagy nekem, a kapcsolatunk, a közösségünk a legdrágább kincsem.
Elhangzott szeptember 2-án, a Budapesti Piarista Gimnázium Veni Sanctéján.
Magyar Kurír
