Ferenc pápa: A remény a legszebb ajándék, melyet az Egyház az emberiségnek adhat
A VI. Pál teremben tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya december 11-én „A Lélek és a Jegyes – A Szentlélek vezeti Isten népét Jézushoz, a mi reménységünkhöz” című katekézissorozatának utolsó részéhez érkezett. Befejező, tizenhetedik katekézisének témája: A Lélek és a Menyasszony mondja: „Jöjj el!” – A Szentlélek és a keresztény reménység. Hangsúlyozta, hogy a Szentlélek árasztja belénk a reményt, nekünk pedig az a küldetésünk, hogy továbbadjuk azt másoknak. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A Szentlélekről és az Egyházról szóló katekéziseink végére értünk. Ezt az utolsó elmélkedést annak a témának szenteljük, amelyet az egész sorozat címéül adtunk, nevezetesen: „A Lélek és a Jegyes – A Szentlélek vezeti Isten népét Jézushoz, a mi reménységünkhöz.” Ez a cím a Biblia egyik utolsó versére utal, mely a Jelenések könyvében olvasható, és amely így szól: „A Lélek és a Menyasszony mondja: »Jöjj el!«” (Jel 22,17). Kihez szól ez a kérés? A feltámadt Krisztushoz szól. Mind Szent Pál (vö. 1Kor 16,22), mind a Didakhé – egy apostoli időkből származó írás – tanúsítja, hogy az első keresztények liturgikus összejövetelein elhangzott arám nyelven a „Marana tha!” kiáltás, mely pontosan azt jelenti: „Jöjj el, Urunk!” Fohász Krisztushoz, hogy jöjjön el.
Abban a korai időszakban az imádságos kérésnek olyan háttere volt, amelyet ma eszkatológiainak mondanánk, ugyanis az Úr dicsőséges visszatérésére való lángoló várakozást fejezte ki. Ez a kiáltás és az általa kifejezett várakozás sosem szűnt meg az Egyházban.
Még ma is, a szentmisében, közvetlenül az átváltoztatás után, az Egyház hirdeti Krisztus halálát és hittel vallja feltámadását, „amíg el nem jössz”.
Az Egyház az Úr eljövetelére várakozik.
De Krisztus végső eljövetelének ez a várása nem maradt az egyetlen várakozás. Csatlakozott hozzá a folyamatos eljövetelére való várakozás is a zarándokló Egyház jelenlegi helyzetében. És az Egyház mindenekelőtt erre az eljövetelre gondol, amikor a Szentlélek által vezérelve kiáltja Jézusnak: „Jöjj el!”
A „jöjj el”, „jöjj el, Urunk” fohász tekintetében jelentős változás – jobban mondva fejlődés – történt. Már nemcsak Krisztushoz szokás intézni, hanem magához a Szentlélekhez is!
Az, aki kiált, most már az is, akihez kiáltunk. „Jöjj” – ezzel a hívószóval kezdődik az Egyháznak szinte minden, a Szentlélekhez intézett himnusza és imája: „Jöjj, Teremtő Lélek”, mondjuk a Veni Creator kezdetű himnuszban, és „Jöjj, Szentlélek Istenünk”, „Veni Sancte Spiritus” a pünkösdi szekvenciában; hasonlóképpen sok más imában is. Helyes, hogy így van, mert a feltámadás után Krisztus igazi „alteregója” a Szentlélek, ő az, aki átveszi Krisztus helyét, ő az, aki jelenvalóvá és hatékonnyá teszi őt az Egyházban. Ő az, aki „az eljövendő dolgokat hirdeti” (vö. Jn 16,13), és irántuk vágyakozást és várakozást ébreszt. Ezért elválaszthatatlanok egymástól Krisztus és a Lélek, az üdvösség rendjében is.
A Szentlélek a keresztény reménység örökké áradó forrása. Szent Pál hagyta ránk ezeket az értékes szavakat: „Töltsön el benneteket a reménység Istene teljes örömmel és békével a hitben, hogy a Szentlélek erejével bővelkedjetek a reményben” (Róm 15,13). Ha az Egyház hajó, akkor a Szentlélek a vitorla, amely előreviszi a történelem tengerén, ma is, mint a múltban!
A remény nem üres szólam, nem a dolgok jobbra fordulására irányuló bizonytalan vágyakozás: a remény bizonyosság, mert Istennek az ígéreteihez való hűségén alapul.
És ezért nevezik teologális, isteni erénynek: mert Istentől kapjuk, és Isten a biztosítéka. Nem passzív erény, mely pusztán várja, hogy a dolgok megtörténjenek. Ez egy rendkívül aktív erény, mely elő is segíti, hogy azok megtörténjenek. Valaki, aki a szegények felszabadításáért harcolt, ezeket a szavakat írta: „A Szentlélek áll a szegények kiáltásának eredeténél. Ő az az erő, amelyet megkapnak azok, akiknek nincs erejük. Ő vezeti az elnyomottak népének felszabadításáért és teljes kibontakozásáért folytatott küzdelmet” (José Comblin: Spirito Santo e liberazione, Cittadella, Assisi, 1989, 236).
A keresztény ember nem elégedhet meg azzal, hogy neki magának van reménye; sugároznia is kell a reményt, a reménység magvetőjének kell lennie.
Ez a legszebb ajándék, amelyet az Egyház az egész emberiségnek adhat, különösen akkor, amikor úgy tűnik, hogy minden a vitorlák leengedésére ösztönöz.
Péter apostol ezekkel a szavakkal buzdította az első keresztényeket: „Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek!” De egy tanácsot is hozzáfűz: „Ezt szelíden és tiszteletet tanúsítva tegyétek” (1Pét 3,15–16). Mégpedig azért, mert nem annyira az érvek ereje fogja meggyőzni az embereket, hanem az a szeretet, amelyet beléjük tudunk árasztani. Ez az evangelizálás első és leghatékonyabb formája. És ez mindenki előtt nyitott!
Kedves testvéreim, a Lélek segítsen bennünket mindig, hogy „bővelkedjünk a reménységben a Szentlélek által”!
A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Mindennap figyelemmel kísérem, mi történik Szíriában, történelmének ebben a nagyon kényes időszakában. Kívánom, hogy olyan politikai megoldás szülessen, amely – további konfliktusok és szakadások nélkül – felelősen elősegíti az ország stabilitását és egységét.
Imádkozom, hogy – Szűz Mária közbenjárására – a szíriai nép békében és biztonságban élhessen szeretett földjén, és hogy a különféle vallások barátságban és kölcsönös tiszteletben járjanak együtt annak a sok háborús évtől sújtott nemzetnek a javára.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
