Térjünk meg kapcsolatainkban! – hangsúlyozza a szinódus záródokumentuma
A püspöki szinódus 16. rendes közgyűlése második ülésszakának résztvevői október 26-án elfogadták és közzétették a 155 pontból álló záródokumentumot. Ferenc pápa úgy határozott, hogy a „Relatio Synodi”-t olasz nyelven azonnal nyilvánosságra hozzák. A dokumentum több nyelvre való fordítása folyamatban van. A korábbi gyakorlattól eltérően ezt követően nem születik külön pápai buzdítás.
„A szinódusi folyamat nem ér véget a püspöki szinódus jelenlegi közgyűlésének befejezésével, hanem magában foglalja a megvalósítás szakaszát is. Szeretne mindenkit bevonni a közös úton járásba a konzultáció és a megkülönböztetés szinódusi módszertanával, hogy a különféle egyházi környezetben kézzelfogható szinodális megtérés valósuljon meg.” (9.)
A dokumentum a püspököket különösen az átláthatóság és az elszámoltathatóság melletti elköteleződésre szólítja fel.
Ferenc pápa Victor Fernandez bíborossal, a Hittani Dikasztérium prefektusával együtt hangsúlyozza, hogy tovább munkálkodnak azon, hogy a nők nagyobb szerepet és nagyobb hatalmat kaphassanak az Egyházon belül.
A szöveg – amelyet átjár a megtérésre való hívás – két kulcsszava: a „kapcsolatok” mint az Egyház létmódja; és a „kötelékek”, amelyeket az ajándékok cseréje és megtérési folyamatok jellemeznek. A missziós horizont középpontjában a helyi egyházak állnak. Ez képezi a szinódus sokszínűség-tapasztalatának alapját, amely szerint minden struktúra a misszió szolgálatában áll, és a laikusok egyre inkább a folyamat alanyainak, vagy főszereplőinek szerepét töltik be.
Figyelemre méltó, hogy a szinódusi atyák és anyák azt javasolják, hogy a Szentszék dikasztériumai kezdeményezzenek érdemi konzultációkat „a fontos, normatív erővel bíró dokumentumok közzététele előtt” (135.).
A záródokumentum szerkezete
A záródokumentum öt részből áll, amelyeket az apostoloknak megjelenő feltámadt Jézusról szóló evangéliumi beszámolók inspiráltak.
Az első azonosítja „A szinodalitás szívét”, azaz lényegét. A második fejezetet – „Egy hajóban” címmel – a keresztény közösséget építő és a missziót alakító kapcsolatok átalakításának szentelték, a hivatások, karizmák és szolgálatok összefonódásának segítségével. A harmadik rész – a „Vesd ki a hálót” mondathoz kötődve – három szorosan egymáshoz kapcsolódó gyakorlatot határoz meg: az egyházi megkülönböztetést, a döntéshozatali folyamatokat, valamint az átláthatóság, elszámoltathatóság és értékelés kultúrájának gyakorlatát. A negyedik fejezet – „Bőséges fogás” – felvázolja, hogyan lehetséges új formákban megvalósítani az ajándékok cseréjét és az Egyházban mindannyiunkat összekötő kötelékek ápolását egy olyan időszakban, amikor az egy területen való megmaradás tapasztalata mélyrehatóan változik. Az ötödik rész – „Így küldelek titeket” felszólítással – pedig egy elsőként megteendő fontos lépést vizsgál: gondoskodni kell Isten népének képzéséről, hogy mindenki szinódusi misszionáriussá váljon.
A Feltámadott vérző sebei
A dokumentum bevezetője (1–12.) azonnal tisztázza a szinódus lényegét. Ez nem más, mint „újraélése a tanítványok húsvét esti, emeleti teremben történő találkozásának a Feltámadottal”. „A Feltámadottat szemlélve – folytatja a dokumentum – láttuk sebeit (...), amelyek továbbra is véreznek sok testvérünk testében a mi hibáink miatt is.
Az Úrra tekintve nem fogunk eltávolodni a történelem tragédiáitól. Ehelyett engedjük, hogy Ő megnyissa szemünket a körülöttünk élők szenvedéseire, hogy meglássuk például a háborúban szenvedő gyermekek, a síró anyák fájdalmát, sok fiatal összetört álmát, a menekültek viszontagságait, a klímaváltozás és a társadalmi igazságtalanság áldozatainak arcát.” (2.)
A szinódus – emlékeztetve a folyamatos háborúzásokra – csatlakozik Ferenc pápához, aki „ismételten a békére szólít fel, elítélve az erőszak, a gyűlölet és a bosszú logikáját” (2.). A szinódusi út kifejezetten ökumenikus, „a keresztények teljes és látható egységére” irányul. A szinódus „a II. Vatikáni Zsinat befogadásának hiteles képviselője, amely elmélyíti annak inspirációját és újjáéleszti prófétai erejét a mai világ számára” (5.). A dokumentum őszintén vall a nehézségekről is: „Nem tagadhatjuk, hogy szembesültünk a fáradtsággal, a változásokkal szembeni ellenállással és azzal a kísértéssel, hogy saját elképzeléseinket hagyjuk érvényesülni az evangéliumra való figyelem és a megkülönböztetés gyakorlása helyett.” (6.)
A szinodalitás szíve
A dokumentum első fejezete foglalkozik többek között „Az Egyházban mint Isten népében megvalósuló egység szentségével” (15–20.) és „Isten népének szentségi gyökereivel” (21–27).
Az elmúlt évek tapasztalatai révén a szinodalitás és a szinódus fogalmak jelentése érthetőbbé vált, és ennek köszönhetően az általuk képviseltek élénken megtapasztalhatóak lettek. E folyamat során az emberek mélyebben kapcsolódtak ahhoz a vágyhoz, hogy az Egyház közelebb legyen hozzájuk, és még inkább a kapcsolatiság egyháza legyen – egy olyan egyház, amely Isten otthona és családja.
„Egyszerűen és tömören fogalmazva, a szinodalitás a lelki megújulás és a strukturális reform útja, amely lehetővé teszi az Egyház számára, hogy részvételi és missziós jellegében előrelépjen, hogy egy úton járjon minden férfival és nővel Krisztus fényét sugározva.” (28.) Felismerve, hogy az Egyház egysége nem jelent egyformaságot, „a kontextusok, kultúrák és különbözőségek, valamint a köztük lévő kapcsolatok megbecsülése kulcsfontosságú ahhoz, hogy missziós szinodális egyházként növekedjünk” (40.). A más vallási hagyományokkal való kapcsolatok újjáélesztésével pedig az Egyház arra törekszik, hogy „velük együtt egy jobb világot építsen” (41.).
A kapcsolatok átalakítása
A dokumentum második része (49–77.) azzal a felismeréssel kezdődik, hogy „olyan Egyházra van szükség, amely képes a kapcsolatok ápolására: kapcsolat az Úrral, a férfiak és nők között, a családban, a helyi közösségben, a különféle társadalmi csoportok és vallások között, illetve kapcsolat magával a Földdel” (50.).
Ugyanakkor a szinódus elismeri, hogy egyesek „továbbra is fájdalmasan élték meg, hogy családi helyzetük, identitásuk vagy szexualitásuk miatt elítélik és kirekesztik őket” (50.). „Ahhoz, hogy szinodális egyház legyünk, meg kell nyitnunk magunkat egy valódi kapcsolati megtérés felé, amely minden egyes ember prioritásait újrarendezi.
Újra meg kell tanulnunk az evangéliumból, hogy a kapcsolatokra való odafigyelés nem csupán stratégiája vagy eszköze a nagyobb szervezeti hatékonyságnak. A kapcsolat az az eszköz, amelyen keresztül az Atya kinyilatkoztatta magát Jézusban és a Lélekben.” (50.)
A záródokumentum a továbbiakban elismeri „a szinódusra a különféle régiókból és kontinensekről érkező laikus és megszentelt életet élő nők által széles körben kifejezett fájdalmát”, amelyek „megmutatják, hogy milyen gyakran nem sikerül megfelelni e fenti víziónak” (52.).
A dokumentum kitér arra is, hogy a legradikálisabb és legdrámaibb elutasítás magának az emberi életnek az elutasítása, „ami a meg nem született gyermekek, valamint az idősek elutasításához vezet” (54.).
A missziós szolgálatok
A „karizmák, hivatások és missziós szolgálatok” (57–67.) állnak a dokumentum középpontjában, amely különösen a laikus férfiaknak és nőknek az Egyházban való nagyobb részvételére összpontosít. A felszenteltségből fakadó felelősségnek „a harmónia szolgálatában kell állnia” (68.), a püspök szolgálata pedig a Szentlélek ajándékainak „megkülönböztetésére és egységbe hozására” irányul (69–71.).
A püspöki szolgálatról értekezve a dokumentum megjegyzi, hogy „a címzetes püspökök esetében ma a püspök és a helyi egyház közötti lényegi kapcsolat nem jelenik meg világosan, amint az látható például a pápai képviselők és a római kúrián szolgálatot teljesítők esetében” (70.).
Egy szinodális egyházban a papok és a diakónusok a püspökökkel együtt valósítják meg a „felszentelt szolgálatok közötti együttműködést” (74.). A szinodális lelkiség megtapasztalása tehát kiemelkedő fontosságú, mert
ha „hiányzik a lelki mélység mind személyes, mind közösségi szinten, akkor a szinodalitás szervezeti hasznosságra redukálódik” (44.).
Ezért a dokumentum megjegyzi: „alázattal gyakorolva a szinodális működés lehetővé teszi az Egyház számára, hogy prófétai hang legyen a mai világban”.
A folyamatok átalakítása
A dokumentum harmadik részében (79–108.) a szinódus a következő megállapítást teszi: „az imában és a párbeszédben felismertük, hogy az egyházi megkülönböztetés, a döntéshozatali folyamatok, az elszámoltathatóság melletti elköteleződés és a döntéseink értékelése olyan gyakorlatok, amelyek válaszok Isten Igéjére, amely megmutatja nekünk a misszió útjait” (79.). Majd így folytatja: „Ez a három gyakorlat szorosan összefonódik egymással. A döntéshozatali folyamatoknak egyházi megkülönböztetésre van szükségük. Ehhez szükség van egymásnak a bizalom légkörében történő meghallgatására.
A bizalomnak kölcsönösnek kell lennie: a döntéshozóknak képesnek kell lenniük arra, hogy bízzanak Isten népében és meghallgassák azt, és Isten népének is képesnek kell lennie arra, hogy bízzon a tekintélyszemélyekben.” (80.)
Az egyházi megkülönböztetés gyakorlata nem szervezeti technika: sokkal inkább élő hitben gyökerező lelkigyakorlat, ami „soha nem csupán személyes vagy csoportos álláspont megfogalmazása vagy az eltérő egyéni vélemények összegzése”. (82.)
A döntési folyamat felépítése (87–94.), az átláthatóság, elszámoltathatóság és értékelés (95–102.), valamint szinodalitás és a résztvevői csoportok (103–108.) a dokumentumban szereplő javaslatok központi témái. Mindezek a szinódus tapasztalataiból származnak.
A kötelékek átalakítása
A záródokumentum negyedik részének (109–139.) lényege már az első bekezdésben megfogalmazódik: „Egy olyan időszakban, amikor nagy változások zajlanak azokon a helyeken, ahol az Egyház gyökeret vert és zarándokol, az ajándékok cseréjének és a bennünket összekötő kötelékek hálózatának új formáit kell ápolnunk. Ebben támogat bennünket a püspökök szolgálata, akik közösségben vannak egymással és Róma püspökével.” (109.) A „szilárdan gyökerező, mégis zarándokúton lévő” (110–119.) kifejezés emlékeztet arra, hogy „az Egyház nem érthető meg a gyökereitől függetlenül, amely egy meghatározott területen, térben és időben van, ahol az Istennel való találkozás közös tapasztalata történik” (110.).
A dokumentumnak ez a része kellő figyelmet szentel a népességmozgás (112.) és a digitális kultúra terjedése (113.) jelenségeinek is. „Az a tény, hogy Jézus tanítványaiként együtt járunk, különböző karizmáinkkal és szolgálatainkkal, miközben részt veszünk az egyházak közötti ajándékok cseréjében, hatékony jele Isten Krisztusban való szeretetének és irgalmának.”(120.) „Az egyházak közötti kapcsolat vezérlő elve a közösség perspektívája, amely az ajándékok megosztásán keresztül valósul meg.” (124.) Erre alapozva a dokumentum részletesen kifejti a püspöki konferenciáknak és egyházi közgyűléseknek az „egység kötelékei” jellegét (124–129). Különösen jelentős a „Róma püspökének szolgálatáról” (130–139.) szóló gondolatmenet. A szinódus a nagyobb együttműködés és a meghallgatás előmozdítása érdekében arra buzdítja a dikasztériumokat, hogy a fontosabb, normatív erejű dokumentumok közzététele előtt kezdeményezzenek konzultációt a püspöki konferenciákkal és a sui iuris keleti egyházakkal” (135.).
Missziós tanítványságra formálni
„Isten szent népének megfelelő képzésre van szüksége, hogy tanúságot tehessen az evangélium öröméről és növekedhessen a szinodalitás gyakorlatában.” Növekedésre van szükség mindenekelőtt Isten fiainak és leányainak szabadságában, Jézus Krisztus követésében, amelyet imádságban kell keresni és a szegényekben felismerni – erősíti meg a dokumentum az ötödik rész elején (140–151.).
„A szinódusi folyamat során az egyik legerőteljesebben felmerült kérés az, hogy a keresztény közösség által nyújtott képzés szerves és folyamatos legyen.” (143.) Ebben a tekintetben is sürgős szükségét látjuk „a különféle hivatások közötti ajándékok cseréjének (közösség), mely a felismert szolgálatra irányul (küldetés) a társfelelősség szellemében való részvétel és nevelés által (részvétel)” (147.).
„Egy másik nagy jelentőségű terület a védelem kultúrájának előmozdítása az Egyházban, amely a közösségeket egyre biztonságosabbá teszi a kiskorúak és a kiszolgáltatott személyek számára.” (150.)
Végezetül „az Egyház társadalmi tanításának részeit, mint például a béke és az igazságosság, a közös otthonunkról való gondoskodás, valamint a kultúrák és vallások közötti párbeszéd, szintén szélesebb körben kell megosztani Isten népe körében” (151.).
Máriára hagyatkozva
„A szinódusi folyamatot újra átélve tudatára ébredtünk annak, hogy az üdvösség üzenete, amelyet befogadnunk és hirdetnünk kell, eredendően kapcsolati jellegű” – áll a dokumentum utolsó előtti bekezdésében. „Együtt éljük meg és együtt teszünk tanúságot róla. A történelem tragikusan tárul elénk, amelyet háborúk, hatalmi rivalizálás, igazságtalanságok és visszaélések sorozatai jellemeznek. Tudjuk azonban, hogy a Lélek minden ember szívébe elhelyezte a hiteles kapcsolatok és az igazi kötelékek iránti vágyat. Maga a teremtés az egységről és az osztozásról, a sokféleségről és az élet különféle módon összekapcsolódó formáiról beszél.” (154.)
A szöveg egy imával zárul, amely a szinódus eredményeit Szűz Máriára bízza. „Tanítson meg minket arra, hogy együtt tanítványok és misszionáriusok, szinodális egyház lehessünk.” (155.)
Fordította: Kalmár Petra
Forrás: Duna-parti Iskola/Vatican News
Magyar Kurír
