Van hol laknod? Nincs. Gyere velem! – Sátorban kezdte, végre lakásban élhet a hajléktalan pár
Istvánt és Annát a Magyar Máltai Szeretetszolgálat őket segítő munkatársával, Árdánházi Andrással együtt egy kicsi, otthonos lakásban látogatjuk meg Kőbányán, egy nyugdíjasházban. Mindketten hetvenesek, kedvesek és vidámak; a kisnyugdíjasok életét élik, nem nagy jólétben, de annál nagyobb nyugalomban. Pedig a közös életük egy sátorban kezdődött Óbudán.
Árdánházi András társaságában beszélgetünk, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársával, aki segíti őket, akihez fordulhatnak, ha segítségre van szükségük. Tulajdonképpen neki, a vele való együttműködésnek köszönhető, hogy saját lakásban élhetnek.
„Apám helyett apám” – mondja Anna, és bár életkor szerint éppen fordított lehetne a viszony, az adott helyzetben mégsem hangzik furcsán. Sőt mély igazságot rejt ez a paradoxon: aki segíti a rászorulót, apaként (és anyaként) gondoskodik a másikról egy különleges, nagy családban, amelynek tagjai az elesettek és az együttérző szívűek.
Csodával határos, ha egy hajléktalan embernek sikerül lakáshoz jutnia. Anna és István közös történetének már az első pillanata is csodával határos, de legalábbis meglepő, filmbe illő jelenet.
A Máltánál kezdődött, ott találkoztak először a Ladik utcában – ahol akkoriban működött a nappali melegedő és a mosoda –, az első találkozásnál össze is jöttek. Esett az eső, hideg volt. „Mint egy ázott ürge, úgy mentem be oda, nem volt semmim, se cigarettám, se kajám. Fekarolt az úr, és beköltöztem hozzá a hegyre, a sátorba. Mit csináltam volna egyedül?” – emlékszik vissza Anna. István így kommentálja: „Le volt robbanva, le volt gatyásodva. Megkérdeztem tőle: Van hol laknod? Nincs. Ettél már? Nem. Gyere velem. Ennyi volt.”
Anna kálváriája akkor kezdődött, amikor meghalt az édesanyja, aki a húgára hagyott mindent. Neki maradt az utca, ötvenévesen. „Nyáron körbecsöveztem a Balatont. Elindultam a világba, róttam az utcákat. Bokrokban, kartonlapon aludtam. Télen Budapestre jöttem, éjszakai szállókon laktam.”
István akkoriban az Eurocenter, a mai Gobuda felett „kempingezett”. Berendezett egy sátrat, onnan járt dolgozni Szentendrére, Leányfalura. „Az Atyaúristen nem mondta meg rólunk, hogy az utcán vagyunk. Mindig meg voltam borotválkozva, tisztán jártam dolgozni. Ötliteres kannákban hoztam fel a vizet; volt, hogy több kilométer távolságból. Tele volt a hátizsák flakonokkal, plusz két ötliteres kanna” – meséli jogos büszkeséggel.
Kemény élet rajzolódik ki a szavaikból: sok fáradozás, hűtlen barátok, betegség, kifosztottság. Mégis szívesen mesélnek róla. Az ő életük, nem szégyellik – mit is szégyellnének, dolgosan éltek, csak épp’ nem volt hol lakniuk. Volt olyan tél, hogy vastagon állt a jég a sátoron belül; amikor kávét akartak főzni, nem tudták begyújtani a gázfőzőt. Volt hálózsák, takarók, két paplan, nem fáztak, mondják. Az utcai élet azonban veszélyes, hiszen nem tudják magukra zárni az ajtót. Egyszer ellopták a sátrukat, a megfőtt ételt kiöntötték, az edényeket is magukkal vitték. Máskor gázpisztollyal lőttek be a sátorba.
A „kempingezés” után komfortnak számított az erdőben a kis bódé, ahová átköltöztek, amikor annak korábbi lakója meghalt. István az erdészetnél dolgozott, Anna is ment vele segíteni söprögetni, kukázni. Jóban voltak a telektulajdonossal, még pénzt is adott nekik takarításért cserébe. Olykor csomagot tett a bejárat elé; töltött káposztát, halászlét, pezsgőt hozott karácsonykor.
István ügyeskedett, guberáltak, mindig öröm volt a plusz bevétel. Nevetnek, hogy nem tudom, mi a cigánytűzhely, amin mindennap főztek: négy tégla és egy rács fölötte. Kirajzolódik a szavaikból, hogy haverok ugyan voltak, de összetartás nem, olykor még egymásnak is mentek. Ők úgy érzik, sokszor segítettek másoknak, de vissza nem kaptak semmit.
Akitől viszont kaptak, az a Máltai Szeretetszolgálat – munkatársaik a hajléktalanságuk kezdete óta hűségesen segítik őket. Minden fontos lépésnél ott voltak. Amikor István egy lakásszövetkezetnél dolgozott karbantartóként, és kiderült, hogy bérelhetnének egy kicsi, vizesblokk nélküli, de lakható helyiséget, ők siettek a segítségükre.
András megírt egy pályázatot, abból fizették csökkenő tendenciával hat hónapon át az albérleti díjat. Futott belőle élelmiszerre, még egy rezsóra is. A folyosó túlsó végén volt mosdókagyló és vécé; a műhelyben lehetett zuhanyozni, mosni: magasugrás volt a bódéhoz képest ez a 25 négyzetméter. „István becsületesen, lelkiismeretesen dolgozott, megéltek – mondja András –, de nem engedtük el egymás kezét.”
Amikor elnökváltás volt a lakásszövetkezetnél, sajnos ismét menniük kellett. Ez az a pillanata beszélgetésünknek, amikor Anna megjegyzi: „Nekem az András apám helyett apám, ha úgy vesszük. Most minden viccet félretéve. Ő segített a legtöbbet rajtunk. Hol a túróba lennénk most nélküle?” „Köszönöm, Anna, ha így érzik, de ez a munkám” – érkezik a válasz. „Munkája, munkája, de magában legalább van emberség” – hangzik szeretteljes, kissé zsörtölődő hangon a legnagyobb dicséret.
Abban megegyeznek, hogy két félre volt szükség. Ők igyekeztek megállni a maguk lábán, csak akkor mentek segítségért, amikor nagy baj volt, és soha nem követelőztek. Amikor volt hol lakni, volt mit enni, nemcsak elboldogultak, hanem tudták élvezni is az életet. Mosolyogva mesélik, milyen jókat jakuzziztak a Palatinus kifolyójánál – „saját strandjuk” volt.
Amikor elvesztették a lakhatásukat, kaptak a Miklós utcai szállón egy páros szobát. Három hónapon át laktak ott. Úgy tűnik, a Máltai Szeretetszolgálaton, Andráson kívül a Gondviselés is velük volt, mert a főváros éppen akkor, 2022-ben szociális érzékenységből 43 fővárosi nyugdíjasházi lakást felszabadított hajléktalanok részére.
Megfeleltek minden kritériumnak, András ismét megírt egy pályázatot, gyorsan be kellett szerezni a dokumentumokat, orvosi papírokat. A beugró összegét részletekben fizetik. Semmi nem az égből pottyant, a teljesen üres lakás berendezéséhez András újabb pályázatot írt, ebből aztán tévéállványt, ágyat vett a Jófogáson; az asztalt adományba kapták, vásároltak háztartási gépeket is.
Anna négy infarktuson van túl, korábban volt több öngyilkossági kísérlete, vonzották egymást a bajok. Most szép lakásban, nyugodt életet él párjával. Meleg a radiátor, ég a lámpa...
Mélyről jöttek, sokat dolgoztak, és nagyon hálásak.
Cinkosság és csipkelődés is van abban, ahogy egymás felé fordulnak. István mindenből viccet csinál, nevetnek, nevetünk.
A beszélgetés végén fotózkodunk, Zita hol ide, hol oda állítja őket, nem tiltakoznak, alkalmazkodnak. „Aktfotó nincs” – figyelmeztet István, egyre jobban nevetünk. „Miben sántikálsz?” – kérdezi Anna. „Papucsban” – jön a válasz, és megtudjuk, hogy az úr épp csak álmában nem poénkodik.
Pedig most sem könnyű az életük. Nehéz kijönni a két nyugdíjból. Ha kifizetik a rezsit, a gyógyszereket, százezer marad. Anna gyűjti az üres flakonokat, mindennap, István még mindig vállal kisebb munkákat, de büszkén mutatják a finomra darált kenyérmorzsát is, amit készít. Nemcsak magának, a ház gondnoknőjének is, akivel szintén jó kapcsolatban vannak, hiszen István sokat segít a kertben. Az ápolónő is hozza nekik a palackokat, sőt kertipartira is meghívta őket a házába.
A hétköznapok csendesen telnek, nem járnak sokfelé, csak a környéken, ügyeket intézni. „Elvagyunk, mint a befőtt” – mondják. De hisszük is, meg nem is, mert István már tervezi a februári nagytakarítást.
Fotó: Merényi Zita
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
