Ferenc pápa: Krisztushoz közelebb kerülve egymáshoz kerülünk közelebb
Szent XXIII. János pápa liturgikus emléknapján – aki 1962. október 11-én nyitotta meg a II. Vatikáni Zsinatot, azt a különleges eseményt, amely a Katolikus Egyház hivatalos belépését jelentette az ökumenikus mozgalomba – Ferenc pápa ismét hangot adott a keresztény felekezetek közötti teljes egység utáni vágyakozásnak az október 11-én este tartott ökumenikus virrasztás végén átadott homíliájában.
A virrasztást a vatikáni „Protomártírok terén” tartották, a Taizéi Közösség szervezésében, melyen a szinodalitásról szóló szinódus tagjai más felekezetnek a szinóduson résztvevő küldötteivel együtt voltak jelen. A Szentatya ismét hangsúlyozta, hogy közös tanúságtételre van szükség, mely a világ számos táján már „a vér ökumenizmusaként” megjelenik, mely hangosabban szól minden szónál. Ez a szinódus lehetőség arra, hogy „a még bennünket elválasztó falakat lebontsuk”.
Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
„Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben te részesítettél engem” (Jn 17,22). Jézusnak ezek a szavai, melyek a szenvedése előtt elmondott imájából valók, kiválóan vonatkoztathatók a vértanúkra, akiket a Krisztus melletti tanúságtételük dicsőített meg. Ezen a helyen a római egyház első vértanúira emlékezünk: az ő vérükre épült ez a bazilika, az ő vérükre épült az Egyház. Erősítsék meg ezek a vértanúk azt a bizonyosságunkat, hogy
Krisztushoz közelebb kerülve egymáshoz kerülünk közelebb, egyházaink összes szentjének imái által támogatva, akik már tökéletesen egyesültek egymással a húsvéti misztériumban való részesedésük által.
Ahogy az Unitatis redintegratio határozat mondja – melynek hatvanadik évfordulóját ünnepeljük –: minél közelebb vannak a keresztények Krisztushoz, annál közelebb vannak egymáshoz (vö. UR 7).
Ezen a napon, amelyen a II. Vatikáni Zsinat megnyitására emlékezünk – ez a zsinat a Katolikus Egyház hivatalos belépését jelentette az ökumenikus mozgalomba –, a testvéri küldöttekkel, a többi egyházhoz tartozó fivéreinkkel és nővéreinkkel gyűlünk össze. Ezért magamévá teszem azokat a szavakat, amelyeket Szent XXIII. János a zsinat megnyitóján mondott a megfigyelőknek: „Az Önök nagyrabecsült jelenléte, a meghatottság, mely eltölti szívemet papként, Isten Egyháza püspökeként […], arra indít, hogy feltárjam Önök előtt szívem vágyakozását. Szívem attól a vágytól ég, hogy annak az órának a közeledtéért dolgozzak és szenvedjek, amelyben Krisztus utolsó vacsorai imája mindenki számára beteljesedik” (1962. október 13.). Lépjünk be Jézusnak ebbe az imájába, tegyük magunkévá a Szentlélekben; ezt az imát a vértanúk imája is kíséri.
A keresztények egysége és a szinodalitás összekapcsolódik. Ha ugyanis „a szinodalitás útja az az út, amelyet Isten a harmadik évezred Egyházától vár” (Beszéd a püspöki szinódus felállításának ötvenedik évfordulóján, 2015. október 17.), akkor ezt az utat az összes kereszténnyel együtt kell járni. „A szinodalitás útja […] ökumenikus, és ökumenikusnak kell lennie, ahogyan az ökumenikus út is szinodális” (Beszéd Őszentsége III. Mar Awa pátriárkához, 2022. november 19.). Mindkét folyamatban nem annyira arról van szó, hogy építsünk valamit, mint inkább arról, hogy befogadjuk és gyümölcsözővé tegyük a már megkapott ajándékot. És hogyan néz ki az egység ajándéka? A szinodális tapasztalat segít felfedezni néhány tulajdonságát.
Az egység kegyelem, előre nem látható ajándék. Az igazi főszereplő nem mi vagyunk, hanem a Szentlélek, aki nagyobb közösség felé vezet bennünket.
Ahogyan nem tudjuk előre, mi lesz a szinódus kimenetele, úgy nem tudjuk pontosan, milyen lesz az egység, amelyre meghívást kaptunk. Az evangélium elbeszélése szerint, amikor Jézus azt a nagy imáját mondta, „az égre emelte tekintetét”:
az egység elsősorban nem a föld, hanem az Ég gyümölcse. Olyan ajándék, amelynek idejét és módját nem láthatjuk előre; úgy kell fogadnunk, hogy „nem gördítünk akadályt a Gondviselés útjába, és nem vágunk elébe a Szentlélek jövőbeli ösztönzéseinek”,
ahogy a zsinati határozat (UR 24) fogalmaz. Paul Couturier atya szokta volt mondani, hogy a keresztények egységét úgy kell kérni, „ahogy Krisztus akarja” és „azokkal az eszközökkel, amelyeket ő akar”.
A szinodális folyamat másik tanítása az, hogy az egység út: a mozgás során, az úton haladva lesz egyre érettebb. A kölcsönös szolgálatban, az élet párbeszédében, az összes keresztény együttműködésében növekszik, ez az együttműködés pedig „teljesebb fényben mutatja meg Krisztusnak, a Szolgának az arcát” (UR 12). De a Lélek szerint kell járnunk (vö. Gal 5,16–25); vagy ahogy Szent Iréneusz mondja, mint tón adelphón szünodia, ’testvérek utazótársaságaként’.
A keresztények közötti egység az „Isten ritmusát” követő közös zarándoklatban növekszik és érlelődik, mint az emmauszi zarándokok esetében, akiket a feltámadt Jézus kísért.
A harmadik tanítás az, hogy az egység harmónia. A szinódus segít újrafelfedeznünk az Egyház szépségét arcainak sokféleségében. Az egység tehát nem egyformaság, nem is engedmények vagy egyensúlykeresések eredménye. A keresztény egység harmónia a Lélektől az összes keresztény építésére kapott karizmák sokféleségében (vö. UR 4).
A harmónia a Lélek útja, mert ő maga – ahogy Szent Vazul (Baszileiosz) mondja – a harmónia
(vö. A huszonkilencedik zsoltárról, 1). Az egység útját azért kell járnunk, mert szeretjük Krisztust és mindazokat, akiknek a szolgálatára meghívást kaptuk. Sose engedjük, hogy a nehézségek megállítsanak bennünket ezen az úton! Bízzunk a Szentlélekben, aki a sokszínű különbözőségben megvalósuló egységet szorgalmazza!
Végül, a szinodalitáshoz hasonlóan, a keresztények egysége szükséges a keresztények tanúságtételéhez: az egység a küldetést szolgálja. „Hogy mindnyájan egyek legyenek… hogy higgyen a világ” (Jn 17,21). Ez volt a zsinati atyák meggyőződése, amikor megállapították, hogy megosztottságunk „botránkoztatja a világot és kárt okoz a legszentebb ügynek, az evangélium hirdetésének minden ember számára” (UR 1).
Az ökumenikus mozgalom abból a vágyból született, hogy együtt, másokkal együtt tegyünk tanúságot, és ne egymástól távol, vagy ami még rosszabb, egymás ellen.
Ezen a helyen a protomártírok emlékeztetnek bennünket arra, hogy ma a világ számos pontján a különböző hagyományt követő keresztények együtt adják életüket a Jézus Krisztusba vetett hitükért, a vér ökumenizmusáról téve tanúságot. Tanúságtételük erősebb minden szónál, mert az egység az Úr keresztjéből fakad.
A szinódusi közgyűlés megkezdése előtt bűnbánati liturgiát tartottunk. Ma szégyenünket is kifejezzük a keresztények megosztottságának botránya miatt, a szégyenünket amiatt a botrány miatt, hogy nem teszünk együtt tanúságot az Úr Jézusról. Ez a szinódus kedvező lehetőség arra, hogy jobban csináljuk, hogy a még bennünket elválasztó falakat lebontsuk. Összpontosítsunk közös keresztségünk közös alapjára, mely arra ösztönöz, hogy Krisztus közös küldetéssel rendelkező misszionárius tanítványai legyünk.
A világnak közös tanúságtételre van szüksége, a világnak szüksége van arra, hogy hűségesek legyünk közös küldetésünkhöz.
Kedves testvéreim, Assisi Szent Ferenc a megfeszített Krisztus előtt kapta azt a meghívást, hogy állítsa helyre az Egyházat. Krisztus keresztje vezessen minket is mindennap a teljes egységhez vezető úton, harmóniában egymással és az egész teremtéssel, mert „úgy tetszett az Atyának, hogy benne [Krisztusban] lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy ő a kereszten vérével békességet szerzett” (Kol 1,19–20).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
