Ferenc pápa: Az egységet a Lélekben együtt járva érjük el
Október 9-én a Szent Péter téren tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta katekézissorozatát, melynek címe: „A Lélek és a Jegyes. A Szentlélek vezeti Isten népét Jézushoz, a mi reménységünkhöz.” Mai, immáron nyolcadik katekézisének témája: „Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek” – A Szentlélek az Apostolok cselekedeteiben. A pápa a Lélek kétfajta munkálkodására hívta fel a figyelmet, megteremti az egyetemességet és az egységet. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A Szentlélekről és az Egyházról szóló katekéziseink sorában ma az Apostolok cselekedeteinek könyvével foglalkozunk.
A Szentlélek pünkösdi leszállásáról szóló elbeszélés néhány előkészítő jel – a szélvihar és a tűznyelvek – leírásával kezdődik, befejezése pedig a következő kijelentés: „Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek” (ApCsel 2,4). Szent Lukács – aki az Apostolok cselekedeteit írta – hangsúlyozza, hogy a Szentlélek az, aki az Egyház egyetemességét és egységét biztosítja. A „Szentlélekkel való eltöltődés” közvetlen hatása az, hogy az apostolok „különböző nyelveken kezdtek beszélni”, és kimentek az emeleti teremből, hogy hirdessék Jézus Krisztust az embereknek (vö. ApCsel 2,4 skk).
Lukács ezzel az Egyház egyetemes küldetését akarta hangsúlyozni, az Egyházét, mely az összes nép közötti új egység jele. Azt látjuk, hogy a Lélek kétféle módon munkálkodik az egységért. Egyrészt kifelé tessékeli az Egyházat, hogy egyre több embert és népet fogadhasson be; másrészt belül egybegyűjti, hogy megszilárdítsa az elért egységet. Megtanítja egyetemességben terjeszkedni és egységben összegyűlni. Egyetemes és egy: ez az Egyház misztériuma.
A két mozgás közül az elsőt – az egyetemességet – az Apostolok cselekedeteinek tizedik fejezetében, Kornéliusz megtérésének epizódjában láthatjuk. Pünkösd napján az apostolok hirdették Krisztust minden zsidónak és a mózesi törvény megtartóinak, bármelyik néphez tartoztak is. Egy újabb „pünkösdre” volt szükség, mely nagyon hasonlít az elsőhöz, a Kornéliusz százados házában történthez, hogy az apostolokat arra késztesse, hogy tágítsák ki látószögüket, és döntsék le az utolsó korlátot, a zsidók és pogányok közötti korlátot (vö. ApCsel 10–11).
Ehhez az etnikai terjeszkedéshez földrajzi terjeszkedés is társul. Pál apostol – olvassuk az Apostolok cselekedeteiben (vö. 16,6–10) – egy új vidéken akarta hirdetni az evangéliumot Kis-Ázsia; de – azt olvassuk – „a Szentlélek megtiltotta neki”; Pál át akart menni Bitiniába, „de Jézus Lelke nem engedte”. Azonnal meg is tudjuk a Lélek eme meglepő tiltásainak okát: a következő éjszaka az apostol álmában azt a parancsot kapja, hogy Macedóniába menjen. Az evangélium így hagyta el szülőföldjét, Ázsiát, és lépett be Európába.
A Szentlélek második – egységteremtő – mozgását az Apostolok cselekedeteinek tizenötödik fejezetében, az úgynevezett jeruzsálemi zsinatról szóló elbeszélésben látjuk. A kérdés az, hogyan lehet biztosítani, hogy az elért egyetemesség ne veszélyeztesse az Egyház egységét. A Szentlélek nem mindig hirtelen, csodás és határozott beavatkozásokkal munkálja az egységet, mint pünkösdkor.
Tapintatos és csendes működéssel is munkálja – a legtöbb esetben így –, tiszteletben tartva az időket és az emberi különbözőségeket, embereken és intézményeken, imádságon és megvitatáson keresztül. Ahogy ma mondanánk: szinodálisan.
Ez történt tulajdonképpen a jeruzsálemi zsinaton is, amikor az volt a kérdés, hogy kötelezzék-e a pogányságból megtérteket a mózesi törvény megtartására. A probléma megoldását a jól ismert szavakkal hirdették az egész Egyháznak: „A Szentlélek és mi úgy döntöttünk…” (ApCsel 15,28).
Szent Ágoston a Szentlélek által munkált egységet egy klasszikussá vált képpel magyarázza: „Ami a lélek az emberi test számára, az a Szentlélek Krisztus teste számára, mely az Egyház.” [1] A kép valami fontosat segít megértenünk.
A Szentlélek nem kívülről munkálja az Egyház egységét; nem szorítkozik annak megparancsolására, hogy legyünk egyek. Ő maga az „egység köteléke”. Ő az, aki az Egyház egységét létrehozza.
Mint mindig, most is egy olyan gondolattal fejezzük be, amely segít abban, hogy az egész Egyház szintjéről eljussunk saját magunk szintjére. Az Egyház egysége a személyek közötti egység, és nem asztal körül, hanem az életben valósul meg. Az életben valósul meg! Mindannyian akarjuk az egységet, mindannyian szívünk mélyéből vágyunk rá; mégis olyan nehéz elérni, hogy még a házasságon és a családon belül is az egység és az összhang a legnehezebben elérhető és még nehezebben megőrizhető dolgok közé tartozik.
Az ok – amiért nehéz az egység elérése – az, hogy mindenki azt akarja, igen, hogy megvalósuljon az egység, de a saját nézőpontjából, és nem gondol arra, hogy a vele szemben álló másik ember pontosan ugyanezt gondolja az „ő” nézőpontjáról. Ily módon az egység csakis távolodik.
Az élet egysége, a pünkösdi egység, a Lélek szerinti egység akkor valósul meg, ha arra törekszünk, hogy Istent állítsuk a középpontba, és ne önmagunkat.
A keresztény egységet is így lehet megteremteni: nem úgy, hogy arra várunk, hogy mások elérjenek bennünket ott, ahol vagyunk, hanem úgy, hogy együtt haladunk Krisztus felé. Kérjük a Szentlelket, segítsen, hogy az egység és a béke eszközei legyünk.
JEGYZET
[1] Szent Ágoston: 267. beszéd, 4, in Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre, II. kötet, Húsvéti ünnepkör, Jel, Budapest, 1998, 296. (ford. Győrffy Andrea)
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
