Ferenc pápa a szinódus nyitómiséjén: Valami Isten terve szerinti új szülessen!
Október 2-án délelőtt a Szentatya szentmisét mutatott be a Szent Péter téren a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése második ülésszakának megnyitása alkalmából. A mostani szinódus témája: „Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés”. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.
Ma a szent őrangyalok liturgikus emléknapja van, és újra megnyitjuk a Püspöki Szinódus plenáris ülését. Figyelve arra, amit Isten igéje sugall nekünk, három képet vegyünk kiindulópontnak elmélkedésünkhöz: a hang, a menedék és a gyermek.
Az első: a hang. Az ígéret földjére vezető úton Isten azt kéri népétől, hogy hallgasson az általa küldött „angyal hangjára” (vö. Kiv 23,20–22). Ez a kép közelről érint bennünket, mert a szinódus is egy út, amelyen az Úr a kezünkbe helyezi egy nagy nép történetét, álmait és reményeit: a világ minden táján élő nővéreinkét és fivéreinkét – akiket ugyanaz a hit vezet, ugyanaz az életszentségre törekvés mozgat –, hogy velük és értük próbáljuk megérteni, milyen utat kell követnünk, hogy eljussunk oda, ahová az Úr akar vezetni bennünket. De hogyan tudjuk mi meghallani az „angyal hangját”?
Az egyik út minden bizonnyal az, hogy tisztelettel és figyelemmel, imádságosan és Isten igéjének fényében közelítünk az összes hozzászóláshoz, melyeket összegyűjtöttünk ebben a hároméves időszakban, amelyet munkával, megosztással, vitával, elménk és szívünk megtisztítására irányuló türelmes fáradozással töltöttünk. Az a dolgunk, hogy a Szentlélek segítségével meghallgassuk és megértsük a hangokat, vagyis az elképzeléseket, a várakozásokat, a javaslatokat, hogy együtt felismerjük az Egyházhoz szóló Isten hangját (vö. Renato Corti: Quale prete?, kiadatlan feljegyzések). Amint már többször említettük, szinódusi közgyűlésünk nem országgyűlés, hanem a közösségben való meghallgatás helye, ahol, ahogy Nagy Szent Gergely mondja, amit valaki részben birtokol, azt a másik teljesen birtokolja, és noha egyesek sajátos adottságokkal rendelkeznek, minden a testvéreké a „Lélek szeretetében” (vö. Homíliák az evangéliumokról, XXXIV).
Hogy ez megvalósuljon, annak van egy feltétele: meg kell szabadulnunk attól, ami bennünk és közöttünk megakadályozhatja, hogy a „Lélek szeretete” harmóniát teremtsen a sokféleségben. Nem képes meghallani az Úr hangját, aki önhitten azt hiszi és azt állítja, hogy kizárólagosan ő birtokolja (vö. Mk 9,38–39). Ehelyett minden szót hálával és egyszerűséggel kell fogadni, hogy visszhangja legyen annak, amit Isten a testvérek javára adott (vö. Mt 10,7–8). Konkrétan, vigyázzunk arra, hogy felszólalásaink ne váljanak védekezésre kényszerítő érzékenykedéssé vagy elképzeléseink másokra erőltetésévé, hanem ajándékként ajánljuk fel őket, arra is készen, hogy feláldozzuk azt, ami részleges, ha ez azt szolgálja, hogy közös munkánkból valami Isten terve szerinti új szülessen. Ellenkező esetben süketek párbeszéde fog zajlani, ahol mindenki megpróbálja „a saját malmára hajtani a vizet” anélkül, hogy meghallgatná a többieket, és főleg anélkül, hogy meghallgatná az Úr hangját.
Nem mi tudjuk a megoldást a problémáinkra, hanem ő (vö. Jn 14,6), és ne feledjük, hogy a pusztában nem tréfálkozhatunk: ha valaki nem figyel a vezetőre, és azt hiszi, hogy elég önmagának, az éhen és szomjan halhat, magával rántva másokat is.
Hallgassuk hát Istennek és az ő angyalának a hangját, ha valóban biztonságban akarunk haladni, határainkon és nehézségeinken túl (vö. Zsolt 23,4).
És ezzel elérkeztünk a második képhez: a menedék. A szimbólum az oltalmat nyújtó szárnyak szimbóluma: „szárnyai alatt menedéket találsz” (Zsolt 91,4). A szárnyak erős eszközök, erőteljes mozdulataikkal képesek felemelni a testet a földről. És bár ilyen erősek, le is lehet engedni és össze is lehet csukni őket, pajzzsá és befogadó fészekké tehetők a melegségre és védelemre szoruló kicsinyek számára.
Ez annak a szimbóluma, amit Isten tesz értünk, egyben követendő példa is, különösen ezen a szinódusi összejövetelen. Köztünk, kedves fivéreim és nővéreim, sok erős, jól felkészült ember van, akik képesek a gondolkodás erőteljes mozdulataival és ragyogó meglátásaival a magasba emelkedni. Mindez nagy gazdagság, mely sarkall bennünket, serkent, időnként kényszerít arra, hogy nyíltabban gondolkodjunk és határozottan haladjunk előre, továbbá segít abban, hogy a kihívásokkal és nehézségekkel szemben is szilárdak maradjunk a hitben – a nyílt szív, a párbeszédet folytató szív; a saját meggyőződéseibe zárkózó szív nem az Úr Lelkétől való, nem az Úrtól való; a megnyílás képessége! A magasba emelkedni tudás egyben olyan ajándék, amelyet a megfelelő időben azzal a képességgel kell összekapcsolni, hogy izmainkat ellazítsuk és meghajoljunk, hogy befogadó ölelésként és menedékhelyént kínáljuk fel magunkat egymásnak: hogy – amint Szent VI. Pál mondta – „testvéri otthon […], szorgalmas tevékenység műhelye, lángoló lelkiség imaterme” legyünk (Beszéd az Olasz Katolikus Püspöki Konferencia Elnöki Tanácsához, 1974. május 9.).
Itt mindenki annál természetesebben és szabadabban fogja tudni kifejezni magát, minél inkább azt érzi, hogy őt szerető barátok veszik körül, akik tisztelik, becsülik és meg akarják hallgatni mondanivalóját. És ez számunkra nem csupán a párbeszéd „megkönnyítésének” technikája – igaz, hogy a szinóduson vannak facilitátorok, de ez csak az előrehaladást segíti –, tehát nem csupán a párbeszéd „megkönnyítésének” technikája vagy a kommunikáció csoportdinamikája: az ölelés, a védelmezés és a gondoskodás ugyanis az Egyház természetéhez tartozik. Ölelés, védelmezés és gondoskodás! Az Egyház a hivatásánál fogva a gyülekezés vendégszerető helye, ahol „a kollegiális szeretet tökéletes harmóniát követel, melyből erkölcsi ereje, lelki szépsége, példamutatása fakad” (uo.). Ez a szó nagyon fontos: „harmónia”. Nincs többség, nincs kisebbség! Ez lehet az első lépés. Ami fontos, ami alapvető, az
a harmónia, melyet csak a Szentlélek tud megteremteni. Ő a harmónia mestere, aki a sok különbözőségből, a sok különböző hangból képes egyetlen hangot teremteni.
Gondoljunk csak pünkösd reggelére, ahogyan a Lélek megteremtette azt a harmóniát a különbözőségekben! Az Egyháznak szüksége van „békés és nyitott helyekre”, melyek mindenekelőtt a szívekben jönnek létre, ahol mindenki elfogadottnak és befogadottnak érzi magát, mint az anyja ölében fekvő gyermek (vö. Iz 49,15; 66,13), mint az apja arcához emelt csecsemő (vö. Oz 11,4; Zsolt 103,13).
És így jutunk el a harmadik képhez: a gyermek. Az evangéliumban maga Jézus az, aki „középre helyezi”, aki megmutatja a tanítványoknak, hogy ezzel arra biztassa őket, hogy térjenek meg, és váljanak kicsivé, mint a gyermek. Ők azt kérdezték tőle, ki a legnagyobb a mennyek országában: ő pedig azzal válaszol, hogy biztatja őket: váljanak kicsivé, mint egy gyermek. De nem csak erről van szó: azt is hozzáteszi, hogy aki befogad egy gyermeket az ő nevében, az őt fogadja be (vö. Mt 18,1–5).
Ez a paradoxon számunkra alapvető. A szinódus, tekintettel jelentőségére, bizonyos értelemben azt kéri tőlünk, hogy „nagyok” legyünk – elménkben, szívünkben, szemléletünkben –, mert a „nagyok” a tárgyalandó témák, és tágasak, egyetemesek azok a problémakörök, amelyekhez kapcsolódnak. Épp ezért
nem engedhetjük meg magunknak, hogy levegyük a szemünket a gyermekről, akit Jézus ma összejöveteleink és munkamegbeszéléseink középpontjába állít,
hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy csak úgy „nőhetünk fel” a ránk bízott feladathoz, ha leereszkedünk, ha kicsivé válunk, és alázatosan ekként fogadjuk be egymást. Az Egyházban az a legmagasabb, aki leginkább leereszkedik.
Emlékezzünk arra, hogy Isten éppen kicsivé válva „mutatja meg nekünk, mi az igazi nagyság, sőt, hogy mit jelent Istennek lenni” (XVI. Benedek: Homília az Úr megkeresztelkedésének ünnepén, 2009. január 11.). Nem véletlenül mondja Jézus, hogy a gyermekek angyalai „szüntelenül látják a mennyei Atya arcát” (Mt 18,10): vagyis olyanok, mint az Atya szeretetének „távcsövei”.
Fivéreim és nővéreim, a világ felé fordított tekintettel folytassuk ezt az egyházi utat, mert a keresztény közösség mindig az emberiség szolgálatában áll, hogy mindenkinek hirdesse az evangélium örömét. Szükség van rá, különösen történelmünk eme drámai órájában, amikor a háború szele és az erőszak tüze egész népeket és nemzeteket perzsel fel.
Hogy a Boldogságos Szűz Mária közbenjárásától a béke ajándékát kérjem, vasárnap a Santa Maria Maggiore-bazilikába megyek, ahol a szent rózsafüzért fogom imádkozni, és könyörgő fohásszal fordulok a Szűzanyához. Kérlek benneteket, a szinódus tagjait, hogy ha lehetséges, csatlakozzatok hozzám ebből az alkalomból.
Arra kérek mindenkit, hogy a rá következő napon, október 7-én ima- és böjti napot tartson a világ békéjéért.
Járjunk együtt, hallgassuk az Urat, és hagyjuk, hogy a Lélek fuvallata vezessen bennünket!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Pásztor Péter/Jézus Társasága
Magyar Kurír
