Ferenc pápa: Menjünk előre Isten igéjének bátorságával
Kalkuttai Szent Teréz liturgikus emléknapján, szeptember 5-én délután a Szentatya a Gelora Bung Karno Stadionban mintegy hatvanezer hívővel ünnepelte az eucharisztiát. Az alábbiakban teljes terjedelmében közzétesszük szentbeszédének és a mise végén elhangzott szavainak magyar fordítását.
A Jézussal való találkozás két alapvető magatartásra hív bennünket, melyek lehetővé teszik, hogy tanítványai legyünk. Az első magatartás: az ige hallgatása; a második: az ige megélése. Először meg kell hallgatnuk, mert minden a hallgatásból fakad, abból, hogy megnyílunk Jézus előtt, befogadjuk barátságának drága ajándékát. De aztán az is fontos, hogy megéljük a kapott igét, hogy ne legyünk hiábavaló hallgatók, akik becsapják magukat (vö. Jak 1,22); hogy ne kockáztassuk meg, hogy csak a fülünkkel halljuk, anélkül, hogy az ige magja belehullana szívünkbe, és megváltoztatná gondolkodásunkat, érzéseinket, cselekedeteinket; és ez nem jó.
A nekünk adott ige, melyet hallgatunk, megkívánja, hogy életté váljon, hogy átalakítsa életünket, hogy konkrét alakot öltsön életünkben.
Ezt a két alapvető magatartást: az ige hallgatását és az ige megélését szemlélhetjük az imént felolvasott evangéliumban.
Először is nézzük az ige hallgatását. Az evangélista elbeszéli, hogy „nagy tömeg sereglett oda hozzá [Jézushoz], hogy hallgassa Isten szavát (Lk 5,1). Keresték őt, éhezték és szomjazták az Úr szavát, és Jézus szavaiban hallották azt felhangzani. Tehát ez a jelenet, mely sokszor ismétlődik az evangéliumban, azt üzeni nekünk, hogy az emberi szív szüntelenül keresi azt az igazságot, amely képes kielégíteni és beteljesíteni boldogságvágyát; hogy nem elégedhetünk meg csupán emberi szavakkal, e világi kritériumokkal, földi véleményekkel; felülről jövő fényre van mindig szükségünk, mely megvilágítja lépteinket, élő vízre, mely képes oltani a sivatagos lélek szomját, vigaszra, mely nem csal meg, mert a mennyből és nem e világ múlandó dolgaiból érkezik. Fivéreim és nővéreim, a balga és hiábavaló emberi szavak közepette Isten igéjére van szükségünk, az egyetlenre, mely iránytű utunkhoz, az egyetlenre, mely megannyi sebzettségünk és eltévelyedésünk közepette képes visszavezetni az élet igazi értelméhez.
Fivéreim és nővéreim, ne feledjük: a tanítvány első feladata – mindannyian tanítványok vagyunk! – nem az, hogy egy külsőleg tökéletes vallásosság köntösébe bújjunk, nem az, hogy rendkívüli dolgokat vigyünk végbe vagy hatalmas vállalkozásokba fogjunk. Nem! Ezzel szemben az első feladat, az első lépés abban áll, hogy odafigyelünk az egyetlen üdvözítő szóra, Jézus igéjére, ahogyan azt az evangéliumi epizódban láthatjuk, amikor a Mester beszáll Péter bárkájába, hogy egy kicsit eltávolodjon a parttól, s így jobban tudjon prédikálni az embereknek (vö. Lk 5,3).
Hitéletünk akkor kezdődik, amikor alázatosan befogadjuk Jézust életünk csónakjába, helyet adunk neki, fülelünk szavára, és hagyjuk, hogy az kérdéseket intézzen hozzánk, kizökkentsen és megváltoztasson bennünket.
Ugyanakkor, fivéreim és nővéreim, az Úr igéje azt igényli, hogy konkrétan alakot öltsön bennünk: tehát az ige megélése a feladatunk. Ha csak ismételgetjük az igét, anélkül, hogy megélnénk, olyanok leszünk, mint a papagájok: igen, mondogatja, de nem érti, nem éli meg az ember. Azután ugyanis, hogy Jézus befejezte a tömegnek való prédikálást, Péterhez fordul, és arra biztatja, hogy vállaljon kockázatot, és fogadjon arra az igére: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra!” (Lk 5,4). Az Úr igéje nem maradhat szép, elvont gondolat, nem elég, ha csak pillanatnyi érzelmeket kelt. Azt igényli, hogy változtassuk meg látásmódunkat, engedjük, hogy szívünk Krisztus szívéhez hasonlóvá alakuljon. Az ige arra hív, hogy bátran vessük ki az evangélium hálóit a világ tengerén, „vállalva a kockázatot”, igen, vállalva azt a kockázatot, hogy megéljük a szeretetet, melyet ő tanított nekünk és ő élt meg először. Fivéreim és nővéreim, igéjének égető erejével
tőlünk is azt kéri az Úr, hogy evezzünk a mélyre, távolodjunk el a rossz szokások, a félelmek és a középszerűség iszapos partjaitól, és merjünk új életet kezdeni.
Az ördög szereti a középszerűséget! Mert így belénk lopózik és tönkretesz bennünket.
Természetesen az akadályok és az elutasító kifogások sosem hiányoznak…, de nézzünk újra Péter magatartására: egy nehéz éjszakából jött, amelyen semmit sem fogott. Dühös, fáradt, csalódott lehetett. Ahelyett azonban, hogy lebénult volna abban az ürességben és megrekedt volna kudarcában, azt mondja: „Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra kivetem a hálót” (Lk 5,5). A te szavadra kivetem a hálót. És akkor megtörténik a hallatlan csoda, a csónak szinte süllyedésig megtelik halakkal, (vö. Lk 5,7).
Fivéreim és nővéreim, mindennapi életünk temérdek feladatával szembesülve; arra a mindannyiunk által hallott hívásra gondolva, hogy egy igazságosabb társadalmat építsünk, hogy haladjunk előre a béke és a párbeszéd útján – azon az úton, amely itt, Indonéziában már régóta kirajzolódott –, néha elégtelennek érezhetjük magunkat, érezzük az elkötelezetten végzett sok munka súlyát, mely azonban nem mindig hozza meg a remélt gyümölcsöket, vagy a hibáinkét, melyek az előrehaladást gátolni látszanak.
De ugyanolyan alázattal és hittel, mint Péter,
nekünk is az a feladatunk, hogy ne maradjunk kudarcaink foglyai.
Ez nagyon rossz dolog, mert a kudarcok megviselnek bennünket, és a kudarcok foglyai lehetünk. Nem, kérem szépen: ne maradjunk kudarcaink foglyai! Ahelyett, hogy üres hálóinkat nézegetnénk, Jézusra tekintsünk és őbenne bízzunk! Ne az üres hálókat nézd, hanem Jézusra tekints, Jézusra tekints! Ő majd segít előrehaladnod, ő majd segít boldogulnod, bízz Jézusban! Mindig vállalhatjuk a kockázatot, és kievezhetünk a mélyre, és újra kivethetjük a hálónkat, akkor is, ha már átéltük a kudarc éjszakáját, a csalódás idejét, amikor semmit sem fogtunk. Most tartok egy kis csendet, és ez alatt mindenki gondoljon a saját kudarcaira. [Szünet.] És ezeket a kudarcokat szemlélve kockáztassunk, menjünk előre Isten igéjének bátorságával!
Kalkuttai Teréz, akinek emléknapját ma tartjuk, és aki fáradhatatlanul gondoskodott a legszegényebbekről, s aki a béke és a párbeszéd előmozdítója volt, azt mondta: „Amikor semmink nincs, amit adhatnánk, adjuk azt a semmit! És ne feledd: Még ha nem is aratnál semmit, sose fáradj bele a vetésbe!” Fivérem és nővérem, sose fáradj bele a vetésbe, mert ez az élet!
Fivéreim és nővéreim, nektek is ezt szeretném mondani, ennek a nemzetnek, ennek a csodálatos és változatos szigetvilágnak: ne fáradjatok bele kievezni a mélyre, ne fáradjatok bele a hálók kivetésébe, ne fáradjatok bele az álmodásba, és építsétek a béke civilizációját! Mindig merjetek álmodni a testvériségről, mely a ti igazi kincsetek! Az Úr igéje alapján biztatlak benneteket, hogy mindenhol szeressetek, bizakodja járjatok a párbeszéd útján, továbbra is éljétek meg jóságotokat és kedvességeteket azzal a rátok jellemző mosollyal, amely megkülönböztet benneteket. Mondták már nektek, hogy mosolygós nép vagytok?
Kérlek benneteket, ne veszítsétek el a mosolyotokat, és haladjatok előre! Legyetek a béke építői. Legyetek a remény építői!
Ez az ország püspökei által nemrégiben megfogalmazott kívánság, és én is ezt szeretném kívánni az egész indonéz népnek: járjatok együtt a társadalom és az Egyház javára! Legyetek a remény építői! Figyeljetek jól: legyetek a remény építői! Az evangélium reményéé, mely nem csal meg (vö. Róm 5,5), sosem csal meg, és amely a végnélküli örömre nyit meg bennünket. Köszönjük szépen!
*
A Szentatya köszönő szavai a mise végén:
Köszönetet mondok Ignatius bíborosnak, a püspöki konferencia elnökének és az Indonéziában élő Egyház többi pásztorának, akik a papokkal és diakónusokkal együtt szolgálják Isten szent népét ebben a nagy országban. Köszönetet mondok a szerzetesnőknek és a szerzeteseknek, az összes önkéntesnek; továbbá nagy szeretettel az időseknek, a betegeknek és a szenvedőknek, akik felajánlották imáikat. Köszönöm!
Nálatok tett látogatásom a végéhez közeledik, és szeretném kifejezni örömteli hálámat a kedves fogadtatásért. Megismétlem ezt a köztársasági elnöknek, aki ma itt volt, valamint a többi civil hatóságnak, a rendfenntartó erőknek és az egész indonéz népnek.
Az Apostolok cselekedetei című könyvben azt olvashatjuk, hogy pünkösd napján nagy volt a zajongás Jeruzsálemben. Mindenki zajongott, hogy hirdesse az evangéliumot.
Kérlek benneteket, kedves fivéreim és nővéreim, csapjatok zajt! Csináljatok zajt!
Az Úr áldjon meg benneteket! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
