Tehetség és feladat
Kiadták a Nobel-díjas írónk, Kertész Imre 1959-73 közötti naplójegyzeteit, „Lét és írás” címmel. Az egyik bejegyzés nagyon megragadott és elgondolkodtatott, és szinte megvilágosító erejű volt számomra.
Hozzá tenném, hogy ebben az időben Kertész Imre sikeres vígjátékírónak és -jelenetszerzőnek is gondolhatta volna magát, felkérései voltak és zenés színdarabjait játszották a színházak. Ő azonban egyre rosszabbul érezte magát ebben a szerepben, szinte gyűlölte és rosszul volt attól, hogy ebből kell megélnie. (Végül aztán a felesége parancsolt rá, hogy hagyja abba ezt a szellemileg, lelkileg meddő tevékenységet, őt nem érdekli, hogy miből fognak megélni, de a férje foglalkozzon végre azzal, ami igazán fontos számára, azaz a Sorstalanság megírásával.)
A naplóbejegyzésekből az is kiderült, milyen hosszú ideig küzdött az író azzal, hogyan formálja meg a Sorstalanság – akkor még Muzulmán munkacímen futó -, szövegét és milyen alkotói válságokon ment keresztül. (Muzulmánoknak hívták az auschwiczi haláltáborban azokat az embereket, akik feladták a küzdelmet az életben maradásért – és aki feladta, az néhány héten belül halott volt… idáig jut el a könyv főhőse, a tizenéves kamasz fiú is…)
Nos, visszatérve a témánkhoz, olvassuk el az 1969, február 8-i bejegyzést: „Anyai aggodalmak az előmenetelem miatt. Mondtam neki, a tehetségem minősége másra kényszerít. Azt felelte, talán félreismertem a tehetségemet. Lehet, hogy igaza van: a feladatomat azonban sosem ismerem félre. Ez aztán megteszi majd a többit is.”
Az, hogy édesanyja sem hisz már a fia tehetségében, csak a szokásos, sok alkotó van ezzel így. Hogy már önmaga is kételkedik ebben, az a kudarcok, a megnemértés miatt érthető. De a válasz, a „kimenekülés útja”, amit ad, az zseniális: a feladatomat, az életfeladatomat, amiért élek, amit meg kell tennem, azt nem ismertem félre – és mivel ismerem (itt az írás egyben az önmagismerés útja is, hisz Kertész Imre a saját sorsát, „sorstalanságát” dolgozza fel és emeli egyetemes szintre a műben), ezen kell dolgoznom…
Kertész Imre számára a feladat „a könyv”, a Sorstalanság megírását jelenti, amivel egészen új módon írja le a háborúban és haláltáborban élő fiú életét, sorsát és teljes egzisztenciális elveszettségét, sorstalanságát. (Művét értetlenség fogadta, a kiadók visszadobták kéziratát és megfedték őt is. Sokáig tartott, mire végre megjelenhetett és kitört az érdektelenség homályos zónájából, elnyerve méltó helyét a magyar és nemzetközi irodalomban.)
Számomra, aki elég sokat foglalkoztam, írtam már a tehetségek, képességek témájában – igyekezve másokat is segíteni többféle módon is -, és hiszem, hogy Isten azért adja a talentumainkat, hogy azokat kibontakoztassuk magunkban és másokban, megvilágosító erejű volt ez a néhány sor a tehetségekről és feladatokról. Nem vagyok valami jól ellátva sem tehetséggel, sem önbizalommal, és a világ sem kényeztetett el elismeréseivel. Feltettem már magamnak néhányszor a kérdést, hogy kell-e ezt így nekem csinálnom – néhányan biztos örültek volna, ha abbahagyom -, van-e értelme, és mi a minősége annak, amit teszek. Ez a szöveg azonban hirtelen áthelyezi a fókuszt: nem az a kérdés, hogy mekkora a tehetség, hanem az, hogy mi a feladat! (Amit aztán a tehetségeknek, képességeknek ki kell szolgálni, megvalósítani, stb.) Képletesen szólva: ha a feladatunkkal foglalkozunk, a feladatunk majd foglalkozik velünk…
A személyes feladatunk nyilván a főparancs: szeresd Istenedet teljes szívedből, és felebarátodat, mint önmagadat. Közösségi értelemben pedig számomra Isten országa így fordítódik le: „hogy hazánk a Szeretet földje legyen!” Ez a vízió, a nagy feladat, amit meg kell élni, lépésről lépésre, kegyelemről kegyelemre, győzelemről győzelemre, még ha kudarcok és bukások között is.
Minden nap fel kell tennem a kérdést: mi az én feladatom? Mi az a cél, amiért itt élek a földön és hogyan léphetek előre csak egy tyúklépésnyit, hogyan állhatok helyt, felkelve eleséseimből újra és újra…
Csodálom azok összeszedettségét és elszántságát, akik megértették életfeladatukat és minden erejükkel azon voltak, hogy azt megvalósítsák. Ilyenek a szentjeink, de találunk ilyeneket a művészek és tudósok között is, és csak a mennyben tudjuk meg, hány ilyen családapa és családanya élt közöttünk, akik szintén így adták oda szívüket a gyerekeiknek és munkájuknak.
Szégyellem magam, hogy én még mindig csak a tékozló fiú vagyok. Na de majd most! Félre minden nyafogással, frusztrációval, mert vár a feladatunk… kalandra fel!
Sipos Gyula
