Egy vérlázító történet családok szétszakításáról
Budapesttől 270 kilométerre fekszik a zempléni kis falu, Kovácsvágás. Egy település a végekről, ahonnan s ahová ritkán érkeznek hírek a társadalmi sorskérdésekről. Pedig ha a térbeli, szociális és etnikai szeparáltság nem fedné el a történéseket, komoly sajtóvisszhangot is kelthetne a magyarországi gyermekvédelmi rendszer ottani gyakorlati működése.
A sátoraljaújhelyi kormányhivatal gyámügyi osztálya három évvel ezelőtt öt kovácsvágási cigánygyereket vett állami gondozásba azért, mert történetesen egy szoba-konyhás ingatlanba születtek. A gyermekvédelmi törvény és több gyermekjogi egyezmény is tiltja, hogy pusztán szegénységi okból kiszakítsák a gyerekeket otthonukból, Kovácsvágáson mégis ez történt.
Ugyanaz az állam, amely elveszi a családoktól a gyerekeket, saját ellátórendszerét úgy működteti, hogy abból döntő többségében sérült, többszörösen traumatizált, tudás és képességek vonatkozásában elmaradt gyerekek kerülnek ki – húzta alá Horváth Aladár, a Roma Parlament elnöke azon a beszélgetésen, amelyen a Minority Rights Group támogatásával 2024 januárjától működő jogvédő szolgálatuk tevékenységét mutatták be.
A zempléni eset egyrészt arra világít rá, hogy az előítéletek hogyan vonnak bürokratikus falakat egy olyan család köré, ahol az anya tanulmányainak befejezése előtt vállal hét gyermeket, másrészt megmutatja azt is, miként működik a szegénységi csapda. Zsanett egyébként dolgozik, miként férje, Sándor is, szűkös körülményeiken a saját erejükből mégsem tudtak változtatni.
Saját falusi parasztházra nem futotta, ezért Sándor testvérétől kaptak részletfizetéssel „tulajdonba” egy telepi szoba-konyhát, ahová tizenhárom évvel ezelőtt beköltöztek (akkor még) két gyerekükkel. Az ingatlan-adásvételt nem foglalták írásos szerződésbe, a magas ügyvédi költségnek másutt volt helye.
A kovácsvágási otthonukba született további öt kiskorú gyermeküket aztán állami gondozásba vette a sátoraljaújhelyi gyámügy. A két legnagyobbat a nagyszülőknél helyezték el, az öt kisebb közül négyet nevelőszülőkhöz adtak, egyet pedig a gyermekvédelmi szakszolgálat vett gondozásba. A legkisebbet egyenesen a szülészeti osztályról, kétnapos korában, szoptató édesanyja kezéből vitték el. Mindezt úgy tették, hogy az édesanya és férje életformája egyáltalán nem indokolta a kicsik nevelőszülőknél való elhelyezését. Nem csoda, ha az édesanya idegösszeroppanást kapott.
A gyámügy elsődleges indoka szerint túl kicsi volt az élettér, ezért legalább két kis szobával nagyobb ingatlan meglétének feltételéhez kötötte a gyerekek családba való visszahelyezését.
A családfő azonnal neki is látott, és kicsi megtakarításaikból a ház melletti, fatárolásra használt mintegy 7x3 méteres toldalékrészt két méter magasságig felfalazta. A szükséges építőanyagok megvásárlásához a Roma Parlament nyújtott segítséget, a mozgalom Facebook-gyűjtést szervezett. A polgármester sóderral és cementtel segített. Összesen mintegy félmillió forint értékű alapanyagból Sándor szinte egyedül felhúzta a kétszer 3x4 méteres kis szoba falait, rá nyeregtetőt és kéményt épített, leburkolta, kifestette, majd közadakozásból szépen be is rendezték.
Május végén a gyámügy illetékesei kiszálltak a helyszínre, és elismerően ráztak kezet a szülőkkel, akik írásban is benyújtották az „családba történő visszahelyezési kérelmet”. A gyámhivatal részéről megígérték, nem fogják igénybe venni a törvény által számukra biztosított hatvannapos válaszadási lehetőséget. Az illetékes osztályvezető a mozgalom vezetőjét is arról biztosította: érdekük, hogy „mielőbb hazajöjjenek a gyerekek, és lezárják ezt az ügyet”.
Azóta már a két hónap is eltelt, de a gyerekek még mindig nincsenek otthon. Annak ellenére sem, hogy az a nevelőszülő, akinél most mind a négy kisebb gyermek él, maga is azt mondta, jobb helyen lennének a gyerekek az édesanyjuknál, aki a távolság és a rossz közlekedés ellenére is, ha csak teheti, meglátogatja őket. Ez év tavaszáig ráadásul egymástól elválasztva, több nevelőszülőnél voltak elhelyezve a gyerekek. Egyikük kifejezetten alkalmatlan volt a gyermeknevelésre. Nem csoda, ha a nála elhelyezett nagyobb gyerek traumatizált, bepisil, és rendszeresen haza akart szökni. Ilyen körülmények között a gyámhatóság közönye, gépiessége, embertelensége kifejezetten megrázó – fakadt ki a roma jogvédő szolgálat szociális munkatársa.
A hollywoodinak legkevésbé sem nevezhető történet a hatóságok hozzáállásának és rigorózus szabálykövetésének eredményeképpen megrázó fordulatot vett: bár a gyámügy munkatársai az újonnan felhúzott épületrész szemléjén azt ígérték a helyszínen, hogy a gyerekek a nyári szünetet már otthon tölthetik, nemrég helyettük a sárospataki kormányhivatal építéshatósági osztályának munkatársai toppantak be, és azt kezdték firtatni, hogy hol van a bejelentő nyilatkozat az új épületrész megépítéséről. A házaspár értelmezése szerint az egykori fatároló szobákká alakítása nem bejelentésköteles. Ezzel a hatóság – a tervezett lakófunkció miatt – nem értett egyet.
Az építéshatóság határozata szerint engedély nélküli építés történt, és a belmagasság sem előírásszerű (csak 2 méter), ezért az egészet le kell bontani. Ennek elrendelése mögött furcsa módon gazdaságossági megfontolás húzódik, ugyanis ha korrekciót rendeltek volna el, azaz a falak 2,4 méterre történő megemelését, akkor az eljáráshoz kapcsolódó, kötelezően kiszabandó bírság (1,4 millió forint) magasabb összeg, mint amennyibe az egész lebontása és újraépítése kerülne.
Horváth Aladár vérlázító cinizmusnak tartja, hogy gyámügy négy év és az általuk megkövetelt két szoba felhúzása után jelenti fel a családot az engedélyek bekérésének elmulasztásáért.
Ez is annak bizonyítéka, hogy a magyar állam, a családbarát kormány a családok egyben tartásának nemzeti érdekeivel ellentétesen azok szétverésén dolgozik – fogalmazott a jogvédő. (A történet szereplői ebben a videóban szólalnak meg.)
A szülők szeptember 30-ig kaptak haladékot, eddig kell lebontaniuk a gyerekek megmenekülését jelentő épületrészt.
(Ambrus Balázs, index.hu)
