A szent érzékelésének kísérlete – Beszélgetés Visky András íróval a Kitelepítés című kötetéről
Nem csupán a szakemberek, de az olvasók is a kortárs magyar irodalom kiemelkedő alkotásának tartják Visky András Kitelepítés című regényét. A Biblia formavilágát követő mű az emberi lélek mélyére ás, ugyanakkor kíméletlenül realista marad. A szerzővel beszélgettünk.
– Milyen körülmények között született a regény?
– Az írás idejére elvonultam, úgyhogy egyfajta remetei magányban készült. Bár az is igaz, hogy a világjárvány miatt az egész nyugati civilizáció elvonult ebben az időszakban. Az én munkamódszerem nagyon közel áll a szerzetességhez. A kódexek illuminátorai is rituális módon készültek fel a munkájukra, az én írói rutinom is hasonló ehhez. Ugyanakkor az írást nem akkor kezdjük el, amikor mi akarjuk, az írás ugyanis elkezdi magát. De ettől függetlenül szükség van egy napi ritmusra, amihez egyfajta szertartásosság is kapcsolódik.
– A regényben a rendkívül szubjektív hangvétel mellet a konkrét, dokumentumokkal alátámasztott objektivitás is megjelenik. Megelőzte az írást valamiféle kutatómunka?
– Természetesen, áttanulmányoztam a titkosszolgálati anyagokat is. Édesanyámét például a bukaresti történeti levéltárban. Voltak vakfoltok az emlékeimben, de a családi elbeszélésekből, legendáriumból sem derült ki minden.
Külön nehézséget okozott, hogy nekem az akkori önmagamat kellett megértenem, érzékelnem, hallanom. Ebben egyébként sokat segített, hogy az unokáim hasonló korúak, mint amekkora én voltam a kitelepítés idején. Sok időt töltöttem velük, próbáltam megfigyelni, miből fakad a létezés iránti bizalmuk, a tisztaságuk, miként reagálnak azonnal az őket érő hatásokra.
Egyébként édesanyám és édesapám is megírta az emlékiratait, ezek folyamatosan ott voltak mellettem az íróasztalomon. Most is ott állnak, hiszen éppen a Kitelepítés folytatásán dolgozom.
– Könyvében fontos szereplők a testvérei. Megkereste őket is?
– Az írói attitűd a valóság rekonstrukciója, ám ebben a képzeletnek, a fikciónak nincs alárendelt szerepe. Sőt, talán még magasabb rendű is. Ezt nevezzük inspiráltságnak, ami nem idegen a valóságtól, ellenkezőleg: képes árnyaltabban, átélhetőbben megragadni mindazt, ami körülvesz bennünket. A testvéreimmel folyamatos kapcsolatban voltam, hiszen én hetedik gyermek vagyok, akinek támaszkodnia kell a nagyobb testvérek emlékeire. Sajnos Lídia nővérem már nincs közöttünk, ez egy nagy vákuumot teremtett, hiszen már nem vagyunk heten. Nem véletlen ugyanis, hogy a regényben a szerzetességre utaló Pál testvérről, Lídia nővérről írok. Ez a megszólítás a rituális hetes számból következik – úgy éreztem, hogy ez a fontos elem a szöveg belső mozgását, az idő mélyebb hömpölygését átélhetővé tudja tenni az olvasó számára.
– Sok regény, film esetében hangsúlyozzák manapság, hogy megtörtént események alapján készült. Ez a könyv pont azért lehet annyira hatásos, mert az olvasó úgy érzi, minden úgy történt, ahogy le lett írva.
– A valóság hitelesíti a regényt, ám a regény is hitelesíti családtörténetünknek ezt a különösségét. Mert ez nem egy szokványos történet. A korszakot kutató román történészek szerint sem volt példa arra, hogy egy budapesti nőt kitelepítettek volna, ahogyan arra sem, hogy gyermekek szerepeljenek a kényszerintézkedést elrendelő végzésekben. Az is különleges, hogy egy olyan lágerfaluban kötöttünk ki, amit sváb kitelepítettek építettek fel. Azok, akikről írok, nem kitalált alakok, hanem valóságosak. Voltak köztük miniszterek, itt élt a királyi testőrség parancsnoka, akiket én személyesen ismertem. Ám úgy hiszem, amikor a valóságra hivatkozunk, nem tudjuk, miről beszélünk, mert csak olyan megélt valóságok léteznek, melyek élettényekké váltak már a számunkra. Ez abból is kitűnik, hogy a testvéreim nem ugyanazt élték meg, amit én. Ez egy fontos tanulság a világ működéséről:
mindenkinek megvan a maga igazsága, ám mégis van olyan, hogy igazság. Ez nem relativizálja az igazságot, mert a valóság létrehozása és megértése mindig közösségi tett.
– A könyv elején felidézi édesapja prédikációját, mely szerint „a Názáreti Jézus uralma vette kezdetét” – akkor, amikor nem egyszerűen az ateizmus, hanem valami démoni került hatalomra. Mire célzott ezzel?
– Nemcsak az ötvenes évek voltak szörnyűek, de a nyolcvanas évek is, ezt az időszakot pedig már felnőtt fejjel éltem meg. A nyolcvanas évekből nagyon sok mindent megértettem az ötvenes évek sötétségéből. A negyvenes évek legvégén édesapám már jól látta, hogy mi alakul körülötte. Ezért azt javasolta egy papi gyűlésen, hogy az egyház ne működjön együtt azzal a rezsimmel, mely a felszámolására tör. Ne fogadjanak el pénzt az államtól, mert az is a felszámolás része. Megfizetik az egyházat azért, hogy felszámolhatóvá tegyék. Édesapám azt javasolta, hogy vonuljanak föld alá, és majd a hívek eltartják őket. Nem volt naiv, nem szélsőséges vallásosság vezérelte; ez egy szabad döntés volt a részéről. Nem látott más kiutat. Annak a jeleit már érzékelte, hogy milyen mintázat jön létre, tudta, hogy az egyház vezetői jórészt az állam emberei közül kerülnek majd ki.
– A norvég író, Karl Ove Knausgård Harcom (Min kamp) című hatkötetes művében elképesztő részletességgel ír az életéről. Az Ön könyvére viszont a hihetetlen tömörség a jellemző: olyan mondatok vannak benne, melyek önmagukban is rendkívül erősek.
– Pontosan ebben az értelemben nem nevezném magam realista írónak. Szükségem van arra, hogy az íráshoz megtaláljam a formát. A szövegirodalom jellegzetessége, hogy formában gondolkodik. A Kitelepítés esetében jól látszik a biblia-forma, ráadásul a könyv igazából nem kezdődik el, és nem is ér véget.
Azt a kérdést visszhangozza, hogy az ember története összeér-e Isten történetével.
Én arra gyanakszom, hogy igen, de ez feladatot is magában rejt. Kulcskérdés ez egy író számára, hiszen bár nem szent szöveget írunk, maga az írás nem idegen a szentségtől. A szöveg a szent megérintése, a szent érzékelésének a kísérlete. A kortárs irodalom sokféle, vannak szikárabb szerzők, vannak, akik a nagy elbeszélésformákban hisznek, de ebben az esetben is érvényes, hogy azért annyira részletes egy leírás, mert az író a folyamatos valóságvesztést éli meg és teszi átélhetővé. Amikor valóságbizonyítékokra szorulunk, akkor kísérletet kell tennünk arra, hogy a valóságot teljesen érzékelhetővé tegyük az olvasó számára. Számomra az a kérdés, hogy a történelem elbeszélhető-e úgy, hogy ne legyen zárt, vagyis az olvasó belekerüljön a történetbe.
Kertész Imre műveiben a fogság univerzális értelmet kap. A Kitelepítés is hasonló ív mentén halad, hiszen nekem nincs a fogságot megelőző időszakról emlékem. A nagyobb testvéreim még emlékeznek a polgári parokiális életre – például Magyarkécre –, a kisebbek viszont nem. Érdekes, hogy a magyarkéciek, ha ellátogatok hozzájuk, olyan fényképeket mutatnak nekünk, melyeken rajta vannak a családunk tagjai. Én is. Ezek nagyon megrázó, szép találkozások. De ez a falu nagy szeretettel és szolidárisan viszonyult hozzánk a nehéz időkben, félelem nélkül támogattak bennünket, amikor apa nélkül maradtunk. Nemzedékről nemzedékre adták át az élményeiket. Mert nemcsak a trauma, az áldás is transzgenerációs.
– „A rendelkezésemre álló szavak ürességéről [van szó], valaki megfosztotta őket a jelentésüktől, ezért aztán sokszor el kell mondanom ugyanazt a történetet, hogy valami legyen belőle mégis, nem tudok pontot tenni a mondatok végére, mert nincs is végük” Említette, hogy a regényben egy különleges, a Bibliához hasonló formával találkozhatunk. A megközelítésmódra, a megvalósításra hogyan hatott a Biblia?
Azt a nyelvet, amin gondolkodom, áthatja a Biblia. De arra is hatással van, hogy miként mondja el a történeteket: minden kis történet egy nagy történetbe ágyazódik. A nagy történetek pedig a megváltás nagy összefüggésébe kerülnek.
A szentírási történetek egyszerre töredékesek és folyamatosak. Ahogyan az időt érzékeljük. De van, hogy az isteni jelenlét átüt ezen a tapasztalaton: ilyenkor van részünk az örökkévalóság érzetében. Nagyon érdekel a történetmondásnak az a módja, ami nem a tiszta linearitás kényelmét kínálja fel, nem is a töredékesség bennfentességét adja, hanem azt üzeni, hogy részünk van mindkettőben. Ily módon a könyvet olvashatjuk a töredékek kínálta véletlen sorrendjében, de lehet az elejétől a végéig is. A számozás nem véletlenül idézi a bibliai versek számozását. Valami módon megjelenik a regényben a bibliai költészet, mint ahogyan a bölcsességi irodalom töredékessége is hatással volt rá. Ne feledjük, hogy az evangéliumok is sokáig töredékekként léteztek. A szent szöveg azért lesz valóságossá, mert beváltja magát az olvasóban. Evangéliuma elején Lukács megszólítja a tanítványt, akinek ír. Azzal hitelesíti a szövegét, hogy elmondja, azt írta le, aminek utánajárt. Azzal váltak a történetei elbeszélhetővé, hogy beváltották magukat, elsősorban az íróban. Lukács tanúként van jelen a művében.
– A szövegbe számtalan helyen találkozunk szentírási idézetekkel. Ezek azonban egészen eleven, szinte tapasztalati szintre kerülnek, egzisztenciális intenzitást kapnak. A Răchitoasa láger gödörlakói közt például másként szól „a rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” szöveg. Mintha a család tagjai a Biblia szavai között élnének.
– Egy író számára vannak olyan dolgok, amelyek nem lehetnek a fikció részei. Az, hogy a Biblia velünk volt, hogy sokáig csak az volt velünk, nem kitalált elem. De nem csak a Biblia tárgyi ottléte volt meghatározó. Édesanyám sajátos szertartása, ahogyan felolvasta a Szentírást, az él bennem még most is, elevenen. Velem van az ő hangja, ami így nekem a Biblia hangja is.
Én az édesanyám hangján hallom a Szentírást, és az édesapám magyarázatai visszhangoznak bennem.
A Biblia számomra a nemkönyv könyv: a benne olvasható szövegek tulajdonképpen nem szövegek. Túlmutatnak a maguk szövegi konkrétságán. Én a Bibliát ma is megszólításként olvasom. A szent, a szentség tapasztalata nem egyéb, mint a jelen idő tapasztalata. Az ember ugyanis nem a jelenben, hanem a múltban és a jövőben él. Az ember benne van a jelenben, de ez kivételes tapasztalat, és csak olyankor történik meg, amikor reflektálatlanul boldog. Esetleg az odaadó, boldog szerelemben. A kontrollálhatatlan szentség kiárad, ám az is fontos, hogy nem tűri a kontrolláltságot. A színházban is egy jelen idő létrehozásán fáradozunk. A színház arra tesz kísérletet, hogy a néző belelépjen ebbe a visszhangokkal teli térbe, ami eltölti azzal a tapasztalattal, hogy élete nem a láthatóban kezdődik, és nem a láthatóban ér véget. Amikor Isten belelép a mi saját jelen időnkbe, akkor nagyon izgalmassá válnak a dolgok. Az a mondatforma, amit én két évtizeden keresztül kerestem, azt célozta meg, hogy az olvasót behúzza ebbe a jelen időbe. A ritmusával, az intonációjával, ami arra készteti őt, hogy hangosan olvassa a regényt. A hang képes arra, hogy bevezesse az olvasót a történet jelen idejébe. Így talán azt érezheti, hogy ez valójában az ő története.
– Egy helyen így ír: „az apa szóról a börtön jut eszembe”; máshol ezt olvassuk: „nincs apaemléke a testemnek”. A regényben az apa a hiányával van jelen. Milyen plusz jelentést kap az apa? Istenre utal esetleg?
– Fontos hangsúlyozni, hogy a regényben egy gyermek nézőpontjából látjuk a világot. Viszont ebből az is következik, hogy ezt ma is át tudom élni. Isten hiánya az apahiánnyal áll párban bennem. Azt láthatjuk, hogy Isten időről időre visszavonja magát a történelemből. Persze mondhatunk erre okos magyarázatokat, de
ott, a táborban akinek nem létezik Isten, annak objektív módon nem létezik. A börtönökben, lágerekben, Auschwitzban a teológiai megfontolások nem érvényesek. Isten jelenléte ettől még valóságos.
Ha valaki, Isten biztosan nem sértődékeny. Az egyház szokott sértődékeny lenni, valamiféle félreértésből persze. Védekezik, ám ne feledjük, Jézus mondásait blaszfémiának minősítették a korabeli vallási vezetők.
Apám humora, a tragikus érzület iránti fogékonysága, az, ahogyan meg tudta érteni a másik ember problémáját, ma is előttem áll. Sokan látogatták őt, és a kiváló tudósokkal vagy épp a parasztemberekkel egyaránt megtalálta a hangot. De képes volt arra, hogy a másik ember nézőpontjából lássa saját magát is. Egyfajta szent hajlékonyság jellemezte. Ő soha nem akarta Istent megvédeni, mert Isten nem szorul a mi védelmünkre. Az egyház nem Isten titkosszolgálata és nem is a készenléti rendőrsége. Ezért lenne szükség egy átlátszó jelenlétre, hiszen a társadalmat valójában nem tudjuk meggyőzni arról, hogy Isten jelen van, arról viszont igen, hogy Isten története egy üres történet.
– Máshol ezt olvassuk: „ha valaki, Isten biztosan ateista, mondta anyám”. Mi mondható el az édesanya és Isten kapcsolatáról?
– Egy író nem szimbólumokban gondolkodik. Ferenc, az elsőszülött testvérem úgy jellemezte anyámat, hogy ő a Vörös-tengeren való átvonulást úgy képzelte el, hogy két oldalt feltornyosult a víz, ahonnan néha kitekintettek a halak. Anyám a szó szerinti értelmezés talaján állt, de nem volt dogmatikus. Azt mondta, hogy a világ állapotát a gyerekek oldaláról tudjuk megérteni. Ő elfogadta a saját és a férje szenvedését, és sokáig azt hitte, tudja, hogy miről beszél. Csak később ismerte fel, hogy mit jelent mindez a gyerekei számára. Rádöbbent, hogy nem tudja őket életben tartani. Az ő Istenhez fűződő viszonyában ez volt az a fordulópont, amikor végül elengedte őket, a gyermekeit, és átadott bennünket a Gondviselőnek. Édesanyám és köztem mindvégig megmaradt a bizalmi viszony, hisz édesapám pont a legfontosabb években nem volt jelen az életemben. Éppen azért inkább édesanyám szemével tekintek a világra most is.
– A nagyobb testvérek megbüntetik azért, mert nem ismeri fel a fényképen az apjukat. A regény vége felé viszont megjön az apa: „Neked van édesapád?, kérdezte, van! válaszoltam …ismered? jött az újabb kérdés, erre a kérdésre nem lehet válaszolni, gondoltam, és hogy eddig nem ismertem, de most már ismerem”.
– Egy nagycsaládnak sajátos a dinamikája. A gyerekek egymás között is vívják a csatáikat, de ezek között ott van a játék is.
Amikor édesapám megjött, csak a hangját ismertem fel, éppen ezért én teljesen osztom az apostol tanítását, hogy a hit hallásból ered.
A látás a hit ellensége. Ma a kép korszakát éljük, ezért a legnagyobb kísértésünk a vakság. A képek ma kioltják a látásunkat. A hang az, ami átüti ezt a vakságot. Szent Pál apostol, amikor meghallja Krisztus hangját, megvakul. Amikor találkoztam apámmal, két idegenség ért össze, de a mozdulat, a megszólalás összekötött bennünket. Sokkal jobban ismertem őt, mint gondoltam volna. De Istent is jobban ismerjük, mint ahogyan sejtjük.
Fotó: Merényi Zita
Baranyai Béla/Magyar Kurír
