Egy francia író megtéréseiről
Léon egyike volt a Bloy-család hat fiúgyermekének. Az apa – Périgueux-ben közmunka felügyelő III. Napóleon uralkodása idején – szabadgondolkodó, az édesanya hívő. Léon hiányos vallásos nevelésének köszönhetően 14 éves korára megtanulta, hogy hogyan játssza ki a parancsolatokat. Amikor azt hitték, hogy a templomban van, elcsatangolt és a folyó partján cigarettázgatott. A családban nem születtek leányok; az anya szomorúan látta, hogy fiai hogyan válnak hitetlenekké. A líceumban Léon rossz diák volt, összeférhetetlen. Apja kivette az iskolából, és műszaki rajzolói munkát szerzett neki. 18 éves korában Párizsba költözött. Tisztviselői állása ellen fellázadt, mert művész, író akart lenni. Kalandokba vetette magát, a vallás parancsait áthágta, nem tartotta vissza semmi a bűntől. Elveszítette állását, nyomorba süllyedt.
Egy napon találkozott és megismerkedett a csodált írófejedelemmel, a gyakorló katolikus Barbey d’Aureville-lel. Kapcsolatuk során kezdett átalakulni az anarchista Léon. Egy év múlva – az isteni kegyelem indításának engedve – megvallotta édesanyja és a „mester” hitét: 1869-ben, Szent Péter napján a Szent Genovéva-templomban meggyónt, és teljes meggyőződéssel visszatért az Egyházba. 1870-ben bevonul katonának. Kész meghalni Franciaországért. Leszerelése után Bloy 1871 és 1890 között csak tengődik. Keservesen – alkalmi cikkírásokkal keresi kenyerét. Keresi hivatását. Húsz éven keresztül fel-felmerül gondolataiban a szerzetesi hivatás. Buzgón gyakorolja vallását. De 1877-ben elragadja a test ördöge: találkozik egy utcalánnyal, aki szeretője lesz. Meghal édesanyja. Kegyetlen lelkiismeret-furdalás gyötri. 1877-ben és 78-ban kétszer is trappista kolostorba menekül. Könyörög a megoldásért. De bukást bukás követi. Majd hirtelen fordulat következik be: szeretője, Anne-Marie buzgó kereszténnyé válik, majd megőrül, és élete hátralevő részét intézetben tölti. Bloy úgy érzi, Isten elhagyta. Ismét kolostorba, a trappista apátságba menekül. A szerzetesek arra biztatják, legyen harcos író.
Csakugyan keményen bírálni kezdi a giccses katolikus művészetet, a langyos hívőket, a középszerű papokat. Bár magát is méltatlannak érzi az hiteles apostoli küldetésre. 1889-ben, 44 éves korában már ott tart, hogy – miként barátja, a költő Paul Verlaine – emberi ronccsá válik. Az alkoholizmus is fenyegette. Ekkor következett be a csoda: a házasság mentette meg. Két író barátjánál is találkozott egy fiatal dán leánnyal, Jeanne Molbeck-kel, aki buzgó evangélikus volt. Jeanne, Bloy iránti szerelme és az igazság utáni szomjúság hatására, 1890. március 19-én áttér a katolikus hitre, és május 27-én házasságot kötnek. A szív és az ész asszonyának oldalán Léon Bloy élete rendezetté válik, naponta szentmisére jár, és áhítatosan megáldozik. (Abban az időben ez még szokatlan volt.)
De hányatott sorsa ezután sem rendeződött. Léon Bloy egész életében nyomorgott, felesége és gyermekei is osztoztak sanyarú sorsában. Könyveiből csak annyi bevétele volt, hogy fedezte a nyomtatás kiadásait. Állandó munkahelyet nem kapott az újságoknál, amelyeknek néha cikket írt. A nélkülözések következtében két fiúgyermekük kiskorában meghalt, a két leánygyermeknek sem jutott mindennapi kenyér. Léon Bloy koldulásra adta fejét! Nyíltan 'hálátlan koldusnak' nevezte magát, mert nem érzett semmi hálát az igazságtalan társadalommal szemben, amely őt koldulni hagyta, miközben milliókat juttatott Anatole France vagy Emile Zola 'lélekmérgező' regényeinek (saját kifejezése szerint).
Pedig Léon Bloy nagyszerű műveket alkotott: Szegény asszony, Üdvösség a zsidók által, Véres verejték, A szegény ember vére, A közhelyek magyarázata. Szatíráiban kigúnyolta a nyárspolgárokat. Naplójában szép imákat írt a Szent Szűzhöz, és misztikus szárnyalású történeteket háziurakról, házmesterekről, jámbor iszákosokról és megvetésre méltó papokról. 'Csak egy szomorúság van, ha az ember nem szent!' – írta a Szegény asszony végén. 1917. november 2-án halt meg.
Az öregedő Léon Bloy-t Isten felhasználta fiatalok megtérítésére. Jacques és Raissa Maritain megtérésében is Isten eszköze volt. Az orosz zsidó származású Raissa, aki a protestáns Jacques Maritain felesége lett (mindketten részben Henri Bergson spirituális filozófiájának hatására tértek a katolikus hitre), lelkes lapokat írt különös sorsú író barátjukról, Léon Bloy-ról Nagy barátságok című visszaemlékezéseiben (Bp. SZIT, 1986, 72-92). Elmondta, hogy Bloy Szegény asszony című könyve közelítette először őket a katolicizmushoz. A nagy próféták hangját hallatta ez a különös egyéniség, aki türelmetlenül kereste az igazságot, és várta, hogy Isten igazságossága megvalósuljon a földön. Raissa említett könyvében Barbey d’Aureville találó jellemzését idézi róla: 'Léon Bloy egy katedrális vízköpőjéhez hasonlít, amely az ég vizét a jókra és a gonoszokra egyaránt szórja.'"
Vatikáni Rádió/Magyar Kurír, Szabó Ferenc SJ
