„Örülök, hogy tehettem valamit Jézusért” – Interjú a gyémántmisés Katona Istvánnal
Osztatlan figyelem, kedves közvetlenség, nyugalom, alázat és derű – a 84 éves, pappá szentelésének 60. évfordulóját ünneplő Katona István atyával élmény a beszélgetés. A karizmatikus megújulás lelkiatyja, a Szentlélek-szemináriumok magyarországi meghonosítója, gyóntató, lelkivezető vall útjáról, a papság feladatáról, az istenkapcsolatról. Elmondja, miért hálás és hogy mit vár a jövőtől.
– Hogyan ünnepelte papsága 60. évfordulóját?
– Megköszöntem a gyémántmisét, hálát adtam, hogy az Úr hatvan éven keresztül vigyázott rám, vezetett, megadta ajándékait. Imádsággal ünnepeltem.
– Hogyan tekint vissza útja kezdeteire? Hivatásválasztását tekintve mennyire volt meghatározó életében a családi háttér?
– Nem volt különösebben meghatározó; átlagos családban nőttem fel. Édesapám mint anyagraktár-vezető a rendőrségen dolgozott, édesanyám háztartásbeli volt. Budapesten, a Bakáts téren laktunk. A nyarakat a nővéremmel a sáregresi rokonoknál töltöttük. Családunk vallásos volt, vasárnaponként együtt mentünk a templomba. A negyvenes évekről beszélünk, amikor a keresztényeknek még illett templomba járniuk vasárnap.
– Milyen élmények maradtak meg Önben, hogyan találkozott gyerekként az Egyházzal?
– Nem kapcsolódtam szorosan az Egyházhoz. Az elsőáldozásra készülve jártam ugyan hittanra, de szorosabban nem tartoztam semmilyen közösséghez. Én kezdettől fogva olvasni szerettem a legjobban. Kamaszkoromban is inkább a könyvtárba jártam.
Hagyó József volt a lelkiatyám, egy nagyon jólelkű ember. Sokat beszélgettünk vele a hitről, egyféle barátság alakult ki köztünk.
Ő adott a kezembe egy könyvet, amit Bangha Béla írt a magyar szentekről. Ezt olvasgatva kezdett megfogalmazódni a bensőmben, hogy milyen szép papnak lenni. Fel-felmerült bennem, valójában én is ezt szeretném.
De valószínűleg más elképzeléseim is lehettek akkoriban, mert a szüleim azt mondták, hogy majd ki fogom nőni az ilyen gondolatokat. Éltük az életünket, a papságról nem is beszéltem többet a szüleimnek.
Az érettségit követően – a Rákóczi Ferenc Közgazdasági Szakközépiskolába jártam – bejelentettem nekik, hogy a szemináriumba fogok jelentkezni. A szüleim igencsak meglepődtek: nem tiltakoztak, de azt kértek, dolgozzak előtte egy évet, próbáljam ki magam. A csepeli kőolajipari vállalat pénzügyi osztályára kerültem könyvelői munkakörbe. Egy évet töltöttem ott, utána már nem szóltam otthon, hanem egyszerűen beadtam a felvételi kérelmem Esztergomba.
– Milyen papi példa lebegett a szeme előtt? Voltak-e kedves szentjei, s ha igen, mi volt az, ami megragadta Önt bennük?
– Hagyó József atya volt számomra a példakép. Az ő kedvessége, vidámsága, közvetlensége. Én magam zárkózott ember voltam, nehezebben tudtam feloldódni. Ebben segített Jóska atya hozzáállása, aki mindig mosolygósan fogadott, tréfálkozott velem, így jobban meg tudtam nyílni előtte. A szentek közül Szent Ferencre figyeltem fel a legkorábban, majd a Bangha-könyv szentjeinek élettörténete hatott rám. A könyv a magyar történelem során üldözésnek, támadásnak kitett sorsokat mutatott be. Több ilyen életrajz is megérintett, főleg egy-egy adott szereplő hősi kitartása a hite mellett.
– Hogyan élte meg a szeminarista éveit?
– Kezdettől fogva pozitívan. Készültünk a papságra, miközben vidámság, lendület vett minket körül. Másod-harmadévben érintett meg minket igazán, hogy miben is élünk. Tanárunk volt László Gábor és Kabar Sándor, mindketten a Regnum Marianum tagjai. Egyszer csak eltűntek. Suttogva járt körbe a hír, hogy börtönbe kerültek. Bennem akkor vált valósággá, mit jelent az egyházüldözés, felismertem, mit élnek át a regnumi atyák. Aztán néhány kurzustársunkat (Balás Bélát, Alberti Árpádot) is kitiltották a szemináriumból. De aztán végül egy év kihagyással vissza tudtak térni közénk.
– Látva ezeket a körülményeket, volt félelem önben?
– Volt, de éreztem a kihívást is.
Annál inkább izgalmas papnak lenni, minél nagyobb kockázat van benne, és ez csak tovább erősítette a vonzódásom a papi életformához.
– Milyen tervekkel indult neki a papságának?
– 1964-ben került sor a felszentelésemre. Nagy volt bennem a lendület, hogy az ifjúsággal foglalkozzak, táborozni vigyem őket, házakhoz járjak ki hittant tanítani. Az első állomáshelyem Nagyoroszi lett, ahol nagyon kedves, nyitott emberek közé kerültem. Rögtön be tudtam illeszkedni közéjük. Másfél év után helyeztek Budapestre, a Batthyány téri Szent Anna-templomba. 1970-ben börtönbüntetésre ítéltek a regnumi papi működésem miatt. Tizennyolc hónap után, 1971 decemberében amnesztiával szabadultam a gyűjtőfogházból. Vissza tudtam kerülni a Szent Annába, ahol összesen hét évet szolgáltam.
– Mi vezetett a börtönbüntetéshez?
– Folyamatos megfigyelés alatt álltam, ahogy ez kiderült számomra a kihallgatásomon. Végig fotózták a nyomozók például, ahogy a pályaudvaron hátizsákkal indulunk táborozni a fiatalokkal. Három hónapon át tartott a kihallgatás. Öt-hat órán át vallattak, azt kellett volna beismernem, hogy bűnös vagyok, mert meg akartam „dönteni” a népköztársaságot. Ezt nem tettem meg, mondván, én a papi munkámat végeztem, és nem érzem magam bűnösnek. Kemény és idegölő időszak volt. De velem volt Jézus, és segítségével kibírtam. Utána kerültem a gyűjtőfogházba, hozzám hasonló, politikai elítéltek közé. Négyen voltunk a cellában. Kínozni nem kínoztak bennünket, a bezártság nem volt elviselhetetlen a számomra, csupán ki kellett bírnom. A többiek tisztelettel viszonyultak hozzám mint paphoz. Elfogadtak. Nem estem kétségbe, nem hatott rám negatívan a börtön. Azt mondhatom, örömömre szolgált, hogy tehettem valamit Jézusért. Az volt az eszményünk, hogy érte mindent hajlandóak vagyunk feláldozni, így az Úr megadta azt a kegyelmet, hogy el tudtuk viselni.
– Miután visszakerült a plébániai életbe – Szent Anna-templom, Szent Rita-plébánia, majd huszonöt év a Ferenciek terén –, mire helyezte a hangsúlyt szolgálatában?
– Az volt a célom, hogy jobban elmélyüljek a szentmisében, az igehirdetésben. Sokat olvastam hozzá. Szerettem volna úgy prédikálni, hogy az megérintse az emberek szívét. Emellett erősítettem a családlátogatásokat, így kialakítottam egyféle egyensúlyt a papi tevékenységek között. Az Úr különleges kegyelme volt, hogy a nyolcvanas években elindíthattam a Marana Tha című újságot. Ennek megtöltéséhez kellettek a külföldi kapcsolatok is, az osztrák Rundbrief vagy az amerikai New Covenant.
Felfigyeltem arra, hogy amerikai közösségeket hogyan alakítja a Szentlélek kiáradása. Mi lesz Európával? – tettem fel a kérdést.
Kezembe került Suenens bíboros Új pünkösd? című könyve. Még mindig nem tudtam, hogyan tovább. Egy kedves takarító ismerősöm beszélt nekem arról, hogy részesült a Szentlélek örömében. Ez az élő tanúságtétel indított el. Imacsoportot hoztam létre. A tagok nyitottak voltak, befogadták a tanítást. Kaptam egy imafüzetet Amerikából, és megszerveztem az első Élet a Lélekben szemináriumot.
– Legendásak voltak a Ferenciek terén tartott homíliái. Miről kell szólni egy jó prédikációnak?
– Fontos, hogy összefüggést keressünk a mindennapi élet és az Úr Jézus jelenléte, szeretete között, hogy felfedezzük, Jézus meggyógyítja az ember szívét, gazdagabbá teszi. Nem szabad a hitet csupán eszmerendszerként kezelni, sokkal inkább meg kell találni az élettel való kapcsolatát, és megkeresni azokat a pontokat, ahol meg tudjuk élni a szeretetet a mindennapokban.
– Vallja, hogy a lelki növekedés feltétele az állhatatosság, a fegyelem test és szellem felett, míg a karizmatikus lelkiélet a lelkesedésre helyezi a hangsúlyt. Nem lát ebben némi feszültséget?
– A nyolchetes szeminárium formába önti a tanítás anyagát, és hangsúlyozza, hogy az érintettség mellett ki kell alakítani egy imarendet, a szentmisét be kell építeni a napirendünkbe, és rendezni kell az életünket, hogy minél inkább Isten akarata szerint cselekedhessünk. A Szentlélek eljövetele mély érzelmet is jelent, amit csatornázni kell. Nem elég csak átélni, hanem meg is kell fogalmazni, hogyan lehet ezt átváltani a cselekvésbe. Fontos, hogy ne csak felszínes érzelmekben jelenjen meg a hatás, hanem konkrétan fogalmazzuk meg magunknak, hogyan szeretnénk élni, hogyan segítsünk másokon, hogyan adjuk tovább hitünket. A megújulást a belső lelki sebek begyógyításával kell elősegíteni. Ezért jöttek létre a gyógyulásért imádkozó csoportok. A lelki sebek akadályozzák ugyanis, hogy az ember kitartson a Szentlélekben való életben. A sebzett emberre könnyen rá tud zuhanni valami, depresszió, szomorúság, a sebek újra felszakadnak, és ilyenkor az ember hajlamos inkább visszavonulni. A gyógyító szeminárium abban segít, hogy az emberi szív nyitottabbá váljon, hogy erőteljesebben legyen képes megélni a Szentlélek működését.
– Ön szerint mi az, amire a leginkább szüksége van a mai világban élőnek?
– Az alapok lényegében megmaradtak, de a világ nyomása egyre jobban szétzilálja, szétszórttá teszi az embert.
Mindig probléma a mélyebb imaélet, a komolyabb odaszánás, a belső önátadás hiánya, és az, hogy nem vagyunk képesek felismerni a Szentlélek vezetését életünkben.
– Mi az, amiért hálás, és mit kér Istentől az Ön előtt álló útra vonatkozóan?
– Hálás vagyok minden olyan fiatalnak, aki tanúságot tett a hitéről, elköteleződéséről, Isten szeretetéről. Hálás vagyok, hogy ezt merték megvallani, ez nagyban hatott rám. Élő valóság a Szentlélekkel való találkozás, amikor egyik napról a másikra átalakul valakinek az élete. A Lélek csodája ez az átalakulás: előző nap még fütyültek az egészre, most pedig naponta járnak szentmisére és élik meg a hitüket. A jövőmet illetően azt szeretném, hogy egyszerűbbé váljék az élet, hogy ne kelljen másra koncentrálnom, mint arra, hogyan lehet mindinkább Jézusból építkeznem, ami maga a jövő.
– Miben látja ma a papság előtt álló kihívásokat? Mit üzen a most papi hivatásra készülőknek?
– A világiasság eléggé megterheli napjainkban a papi hivatást; olyan kérdésekkel, életfilozófiával fordulnak hozzájuk a hívek, hogy miért kell betartani például az erkölcsi parancsokat, minek kell vasárnap templomba járni, vagy megtagadni önmagunkat.
Az emberek valójában nem értik, mit jelent a krisztusi eszmény, mi az evangélium, mit vár el az embertől az elköteleződés.
Ez mintha kiveszett volna az emberek tudatából. Bizonyos értelemben ma még nehezebb papnak lenni, mint volt az egyházüldözés korában. Nincs az igazságot meghallani akaró fül, nincs, aki meg is akarná azt valósítani. A Szentlélek változatlanul fontos szereplője a papi életnek. Az lenne a jó, ha nem a körülöttük lévő sokféle szétszórtságra, a mindennapi életben tapasztalható világiasságra gondolnának, hanem minél összeszedettebb és elkötelezettebb imaéletet élhetnének.
Fotó: Merényi Zita
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
