Fülöp-szigeteki vendégmunkások hazánkban és a templomainkban
A vasvári plébániára sorban érkeztek június 8-án a távoli szigetország lakói, hogy különleges ebéddel kedveskedjenek azoknak a magyaroknak, helyi híveknek, akik év közben tevékenyen részt vesznek az egyházközség munkájában. Vendégmunkások ők, akik idegen országban végzett munkájukból tartják el a családjukat.
Hernandez Elmer Fülöp-szigeteki verbita szerzetes, a vasvári templom plébánosa mesélt nekünk honfitársairól, a velük való gondviselésszerű találkozásról.
Szorgalmasan, összehangoltan dolgoznak, mosolyognak, szívesen válaszolnak minden kérdésünkre, nyíltan beszélnek az örömeikről és a nehézségeikről is.
Szabadnapjukon segítenek a templomi közösségben, a „második családjukban”. Sokan az éjszakai műszakból reggel egyenesen ide jöttek a heti egy szabadnapjukon. Ennyire fontos nekik ez a közösség.
Hazájuk katolikus ország, mélyen hívő népe a munkaadó országokban is keresi a kapcsolatot a templommal, Istenre bízza a sorsát. Jó lenne egymásra találni, hiszen ott van a helyük a templomainkban, a plébániáinkon.
Gilbert, Rose, Anne, Garry, Apple Joy, Andrew, Eliseo, Maricel... A médiában csak számadatok a vendégmunkások, mintha nem lenne nevük, történetük. Pedig mindannyiuk mögött egy anyagiakban talán szegény, de lelkiekben gazdag élet áll, és végtelenül nagy összetartás, családszeretet. A Fülöp-szigeteken szinte minden család kiválasztja az egyik tagját, hogy külföldre menjen dolgozni – ő lesz a breadwinner, a kenyérkereső. Egy huszonnyolc éves apuka a négyéves kisfiát hagyta otthon a feleségével, egy anyuka a tizenegy éves fiát a nagymamával és a nővérével, egy másik anyuka három gyerekét a szülei és a testvérei nevelik...
Elmer atya elmeséli, hogy születése után az ő édesapja is elment Szaúd-Arábiába dolgozni, majd hazatért, négy évig együtt voltak, azután pedig az anyukája ment ki Olaszországba, ahonnan hat éven át haza sem látogathatott. Ez kellett ahhoz, hogy a család megéljen, ő és két testvére iskolába járhasson. A legtöbben Ázsiába mennek, de ha nincs munka, akkor messzebbre is. Akikkel most találkoztunk, Vasváron, Zalaegerszegen, Sárváron, Szombathelyen élnek, de az ország más részein található gyárakban is dolgoznak filippínó vendégmunkások.
A Szombathelyi Egyházmegyében sok pap segíti a lelkipásztori ellátásukat, angol nyelvű miséket tartanak. Sőt, Szombathelyen egy nagy létszámú, Don Boscóról elnevezett filippínó közösség is működik. Hálásak a törődésért, és mindig lehet számítani rájuk – mondja Elmer atya, s elmeséli, hogyan talált rájuk. A Fülöp-szigeteki nagykövet 2021-ben felajánlotta neki, hogy menjen Budapestre, és segítsen neki a honfitársai ügyeiben. Ő természetesen az Egyház és a szerzetesrendje kérésének engedelmeskedett, hiszen akkor már kinevezték Vasvárra káplánnak. A helyi magyarok káplánjának, akiket lelkesen és szorgalmasan szolgált már egy éve, amikor az egyik mise előtt szólt a sekrestyés, hogy színes bőrű vendégeket látott a padokban. Megszólította őket angolul, és amikor megkérdezte, honnan jöttek, ő maga lepődött meg a legjobban, hogy a honfitársai voltak. Négy férfi, ők jöttek először.
A következő héten tizennyolcan voltak, akkor már nők is jöttek. Papucsban, hiszen trópusi országból érkeztek, meleg ruhájuk sem volt. Szólt a híveknek, hogy hozzanak ruhákat, cipőket, téli holmit, mert jól tudta, hogy nincs pénzük. Isten ajándékaként fogadta, hogy Vasvárra is érkeztek honfitársai.
Örömmel foglalkozik velük, ám egyelőre – már plébánosként – az egyházközség szolgálata a legnagyobb feladata.
A történet itt nem ért véget. Egyszer csak hívták Zalaegerszerszegről, hogy ott is laknak filippínók, és misét kellene bemutatni nekik. Elkezdődtek a vasárnapi liturgiák Vasváron, több településről is oda járnak a távol-keleti hívek, kéthetente. A másik három mise mellett a plébánosnak nem könnyű beillesztenie a naptárba ezt az alkalmat, de nagy szükség van rá.
A feladat egyre több: tavaly júniusban telefonáltak Győrből, mert a munkaközvetítő cégek azzal keresték meg a püspökséget, hogy szükségük lenne papra. Veres András püspök kérésére ezért augusztustól minden harmadik vasárnap délután négykor – két indonéz atyával felváltva – misét mutatnak be a vendégmunkásoknak a győri székesegyházban. Angolul, mert a hívek kilencvenöt százaléka ugyan Fülöp-szigeteki, de a többiek máshonnan érkeztek. Teljesen megtöltik a templomot. Ahogy terjedt a mise híre, Veszprémből, Tatabányáról és Ajkáról is átmentek Győrbe. Székesfehérvárra Bicskéről jár el egy lengyel és egy idonéz atya, Tatabányán Bicskéről és a budapesti verbita rendházból is kapnak segítséget.
Karácsony előtt a munkaközvetítő cég ünnepi szentmisét szervezett Vasváron, négy busszal mentek a Fülöp-szigetekiek, még Kecskemétről is. Nagyon boldogok voltak, énekeltek a templomban, nevettek, tapsoltak, ahogyan a hazájukban szokás. Pünkösdkor megismételték a közös ünneplést. Aki megismeri, megszereti őket – mondja Elmer atya. – A szomszédok is elámulnak, látva, milyen szépen gondozzák a templom mögötti kertet, és a munkahelyükön is megbecsülik őket, mert szorgalmasan dolgoznak.
A lakáskörülményeikről is érdeklődtünk, és kiderült, hogy általában nem rosszak. Előfordult probléma, volt, hogy penészedett az egyik épület, szűk volt a hely, de szerencsére szigorú előírások vonatkoznak a lakhatásra, és amikor az atya felhívta a munkaközvetítőt, azonnal intézkedtek.
Szükségük van az Egyházra – magyarázza. – És nagyon örülnek, hogy a pap közel áll hozzájuk, találkozhatnak vele. A Fülöp-szigeteken ugyanis olyan sokan vannak a hívek, hogy meg sem tudják közelíteni a papot, aki hatalmas tekintély.
Egy évre volt szükség ahhoz, hogy felfedezzék, mi merre van, milyen itt az időjárás. Lassanként kezdték kiismerni magukat a hétköznapokban, s ekkor jött a krízis: új időszak következett, már a lelkivilágukkal is foglalkozni kellett. Elmer atya a kérésükre néhányukat felvitte Budapestre megnézni a várost. A verbiták rendházában alhattak, nagyon boldogok voltak. Leginkább úgy tudná jellemezni őket, hogy rendkívül hálásak, és ott segítenek, ahol csak tudnak. Széppé varázsolták a templomhoz tartozó kis kertrészt; amikor tudnak, ebédet főznek neki és az indonéz Julio atyának, mert észrevették, hogy nincs házvezetőnőjük. Amikor a budapesti kirándulásról hazafelé mentek, egy másik vonattal kellett volna Zalaegerszeg felé indulniuk, ám ők előbb hazakísérték a papjukat Vasvárra. Kis gesztus, de nagyon jólesett – meséli Elmer atya, és hozzáteszi:
Vágynak a közösségre, és a lelkesedésükkel minket is megerősítenek a hivatásunkban. A papokban lángolnia kell a tűznek, és ők ebben segítenek.”
„Tudom, hogy a magyar atyáknak nagyon sok a dolguk, de ha tudnának angol nyelven misét mondani nekik, annak biztosan nagyon örülnének – osztja meg velünk vágyát a Fülöp-szigeteki verbita. – Ha kialakul velük a kapcsolat, ha befogadják őket a közösségekbe, számítani lehet rájuk, amit a pap kér, az számukra szent, szívesen megteszik.
A keresztényeknél nincsenek határok, nem számít, ki milyen színű, mindannyian Isten gyermekei vagyunk. A templom a közös helyünk. Ha összefogunk, szebbé tudjuk tenni a világot. Ha foglalkozunk velük, tele lesz a templomunk, ahogy sok európai országban.”
Vasvárra eljött Rommel és Elsie is, akik már több mint harminc éve Ausztriában élnek, és a Couples for Christ katolikus világi közösség elkötelezett tagjaiként járják az európai országokat, hogy hirdessék az örömhírt, és segítsenek másoknak.
Ott van a helyük a templomainkban a keresztény testvéreinknek, akik ebbe a távoli, szép, de szegény országba születtek. Gyermekeiket otthon hagyni kényszerülő anyukák, apukák, szüleiket és testvéreiket eltartó fiatalok, egyszerű és tanult emberek, akik a hazájukban a munkájukból nem tudják biztosítani a családjuk megélhetését, boldogulását, ezért itt gyártósorok mellett dolgoznak. Ott a helye a templomban Maricellnek, aki jobb jövőt szeretne a fiának, és hiszi: Istennel semmi sem lehetetlen. Gilbertnek, a fiatal apukának, aki a négyéves fiával Messengeren keresztül tartja a kapcsolatot, mindennap, hogy ne maradjon le az életéről. Apple Joynak, aki a gyermekei mellett dializált beteg édesapját is támogatja, és aki derűs természetét, sok energiáját a filippínó katolikus közösség javára kamatoztatja. Bízik Istenben, mert mindig megsegíti, és a közösség építésével vissza akarja adni azt a sok áldást, amit kapott.
Nagyon könnyen barátkoznak. Ha befogadásra találnak, megszeretnek, családtagnak tekintenek – meséli Elmer atya, és búcsúzáskor már mi magunk is tapasztaljuk ezt: öleléssel köszönnek el, mint kedves barátjuktól. Milyen szép lenne, ha valóban azzá tudnánk válni számukra!
Fotó: Lambert Attila
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
