Történet Pio atyáról és egy szenvedő asszonyról
Volt egy nő, aki Hong Kongban született és nőtt fel. Mindig kívülállónak érezte magát, “fekete bárány” volt a családjában. Soha nem érezte úgy, hogy a családja többi tagja elfogadta volna. Mind a hét fivére és lánytestvére katolikus templomban keresztelkedett. Ő volt az egyetlen a testvérek közül, akit nem kereszteltek meg. Katolikus iskolába járt, mert apja ragaszkodott hozzá, de boldogtalan volt az iskolában. Tele volt ellenérzésekkel a katolikus egyház tanításaival szemben. Nem hitt a kereszt teológiájában.
Tizennégy éves korában úgy döntött, hogy csatlakozik Jehova tanúihoz. Évekkel később az Egyesült Államokba költözött, és férjhez ment. Még mindig részt vett a Jehova Tanúi templomi istentiszteletein, de házasságában ez feszültségforrássá vált. Akárhányszor hazajött a templomból, férjével vitába keveredett. Végül teljesen abbahagyta a templomi találkozókra való járást, és minden érdeklődését elvesztette a vallás iránt.
1973-ban férjével Skóciába költöztek új munkabeosztása miatt. Amíg Skóciában volt, nagyon beteg lett. A vizsgálatok kimutatták, hogy hegszerű szövetek vannak a hasában, és műtétre van szükség. A műtét simán ment, egy hét kórházban töltött hét után kiengedték.
De nemsokára újra beteg lett. Furcsa zsibbadtság kerítette hatalmába, és attól tartott, hogy agyvérzést kaphat. Ismét kórházba került, és újabb műtétre volt szüksége, ezúttal harminchat hüvelyknyi belet távolították el a testéből.
Két hét alatt két műtétje volt. A második műtét után az orvosok felfedezték, hogy szivárognak a belei. Mivel túl gyenge volt egy harmadik műtéthez, az orvos azt remélte, hogy beavatkozás nélkül is meg tudják oldani a problémát. Sajnos azonban a dolgok inkább egyre rosszabbra fordultak.
Egyik este a kórházban a nő a hasán melegséget érzett. Kiderült, hogy friss, meleg vér. Kiderült, hogy felnyílt a sebe. Próbálta megnyomni a hívógombot, hogy hívja az ápolónővért, de nem volt rá képes. Szerencsére egy betegtársa észrevette, hogy baj van, és segítségére sietett.
Bár rendkívül gyenge volt, mégis újabb műtétre volt szüksége. Az orvos biztos volt benne, hogy ezúttal sikerült orvosolni a problémát. Azonban a harmadik műtét után is folytatódott a szivárgás a beleiben, és az orvos nem tudta megérteni, miért.
A nőnek éjjel-nappal intenzív fájdalmai voltak. Még a neki adott erős fájdalomcsillapítók sem enyhítették a fájdalmat. Orvosa beszélt a férjével, és elmagyarázta állapotának súlyos természetét.
Negyedik műtétre volt szüksége, de csak 40 százalék esélyt adtak, hogy túléli. Viszont ha nem műtik meg, meghal. Eközben az asszony olyan beteg volt, hogy már nem érdekelte, él-e vagy hal. Nem akart tovább szenvedni. Csak békében akart meghalni.
Egy nap, ahogy az ágyban feküdt, reménytelen helyzetére gondolva sírni kezdett. Abban a pillanatban látta, hogy egy barna köpenyes férfi belép a kórházi szobájába. Kedvesen megszólította: „Szegény gyermek, túl sokat szenvedtél. Imádkozhatunk?” Azt felelte az idegennek, hogy ő már nem imádkozik. Meg volt győződve arról, hogy Isten nem hallgatja meg imáit, mert úgy érezte, méltatlan rá.
A férfi megfogta a kezét és imádkozott. Ahogy ránézett a kezére, észrevette, hogy mindkét kezén hegek vannak. A kezei Jézus kezeire emlékeztették őt. Miután befejezte az imádkozást, kezét a homlokára tette, és így szólt hozzá: „Szegény gyermek, eleget szenvedtél, most már vége a szenvedésnek. Eltávolodtál Istentől, de Ő újra rád talált. Imádkozz Hozzá, beszélj Hozzá. Mindent elmondhatsz Neki. Ő az apád és a kedves barátod.”
Miután a férfi elhagyta a szobáját, a nő szíve teljes mélyéből így imádkozott: „Kérlek Istenem, nem akarok tovább szenvedni! Hadd haljak meg ma este békésen! Vagy ezt kérem, vagy add vissza az életem! Megígérem, hogy jó keresztény leszek.” Amikor befejezte az imát, megkérte a nővért, hogy hívja fel a férjét. Azt akarta, hogy a férje vegyen neki egy keresztet.
Másnap reggel a nővér meglepődve látta a nő állapotának változását. Hirtelen erősnek és egészségesnek tűnt. A nővér megmérte a vérnyomását és a hőmérsékletét, hosszú idő után most mindkettő normalizálódott. Megnézte az előző műtéti bejegyzéseket, és úgy tűnt, hogy a gyógyulási folyamat végre elkezdődött. “Magát miért ütemezték ma be műtétre?” – kérdezte a nővér. “Minden értéke normális.”
Ezután a nővér hívta az orvost, hogy jöjjön és vizsgálja meg. A tesztek kimutatták, hogy a beleiben megszűnt a szivárgás. Az orvos azt mondta, hogy számtalan csodatörténetet hallott az évek során, de ez volt az első, amit a saját szemével látott. „Maga nagyon különleges embernek lehet” – mondta neki az orvos.
Ezután úgy döntött, hogy keresztényként szeretne élni. A plébániáról több apáca is rendszeresen látogatta, tanították neki a katekizmust, majd hat hónap után megkeresztelkedett.
Négy évvel később tért vissza Skóciába. Meg akarta keresni a papot, aki megmentette az életét, és megköszönni neki, amit tett. Sok helyi plébániát felkeresett, de hiába. Egy skót apáca hallotta az asszony gyógyulásának történetét, és leírást kért a papról, aki imádkozott érte. A nő azt mondta neki, hogy nagy szemei és szakálla volt, és barna köpenyt viselt.
Néhány héttel később az apáca küldött neki egy fényképet Pió atyáról. Azonnal felismerte, hogy ez az a pap, aki meglátogatta őt a kórházban. Meg akarta szerezni a címét, hogy írhasson neki és megköszönje, amit érte tett, de amikor megnézte a fénykép hátulját, rájött, hogy Pió atya 1968-ban meghalt. Nem tudta elhinni! Őt 1977-ben meglátogatta meg a kórházi szobájában!
Később megtudta, hogy Pio atya gyakran látogat meg betegeket és haldoklókat, hogy velük imádkozzon. Tudta, hogy az imái miatt gyógyult meg. Sosem felejtette el a keze érintését a homlokán, és gyönyörű szavait: „Imádkozz Istenhez! Isten a barátod, és kedves barátod: Isten él!”
(facebook)
