Megszeretni a teremtett világot
Szerencsés helyen nőttem fel Szolnokon, egy város széli lakótelepen, ahol az emeletes bérházak mesterséges, épített környezete mögött néhány méterrel gát húzódott, mögötte kiserdő és a Zagyva folyó, amin vasúti híd ívelt át, a síneken túl pedig erdős-mezős tanyavilág. A kakukkfű illata mindmáig „tücsökszag” nekem, mert a gátoldal, ahol tücsköt lehetett kiönteni, tele volt ezzel a növénnyel. Még az iskolaudvaron is lehetett cserebogár-lárvákat horgászni fűszállal a földből, s amikor a napközinket kihelyezték egy építési barakkba, egy rét szélére, elég volt belegázolni a fűbe, hogy pattogjanak a szöcskék és sáskák.
Akkoriban a három lépcsőházas, négyemeletes bérházunk közvetlen környezete is virágos volt, mert a frissen beköltözők – az 1960-as évek végén, ’70-es évek elején -, még hozták magukkal a múltjukat, és körbe ültették az épületet virágokkal. A ház mögött kis parcellákat alakítottak ki zöldséges és virágos kerteknek. Az is biztos, hogy már soha annyi verebet nem fogok látni, hallani, mint akkor a bokrokban, és se fecskét, se lepkét, se annyi varjút, amelyek akkor a nyárfákon fészkeltek - igaz, a nyárfákat is kivágták azóta, s mintha sokkal kevesebbet ültettek volna a helyükre…
Mára mindez a múlt. Eltűntek a virágok, eltűntek a gyerekek, a ping-pong asztalok, eltűntek a pecások, a napozók, a focisták, s a mesterséges környezet eluralta életünket. Ami egykor számunkra természetes volt, s szinte a levegővel együtt szívtuk magunkba, azt ma megtanulandó tananyag. Amit mi észrevétlenül szerettünk meg és hiányzik, ha nincs körülöttünk, az miért is hiányozna annak, akit egy színes, vibráló, mindig új és mindig érdekes, de mesterséges világ vesz körül? Pedig a tévé nem termel oxigént és a számítógépből sem fakad vízforrás…
Napjainkban tanítanunk és nevelnünk kell a természet világára, szépségének és nélkülözhetetlenségének felismerésére - ha másért nem, hát legalább azért, hogy megértse, miért kell fákat ültetnünk és szelektíven gyűjtenünk a szemetünket.
Már az értelmi tudás is nagy kincs és ajándék. Azt hiszem, magam is, alkatomból fakadóan sok mindent inkább értelmi tudásként élek meg a teremtett világgal való kapcsolatomban is. Feleségem például, Manócska, reggel, amikor felkel, (hajnalok hajnalán!) kimegy a kertbe, körül néz, és gyönyörködik. Aztán időnként engem is kirángat, hogy jöjjek, és nézzem meg, mert milyen szép – és ujjong, mert kinyílt valamelyik virág… Látom én, hogy szép, de az az érzelmi telítettség és öröm, ami benne van, nincs bennem - de ha ő örül, én is örülök, és jól van ez így…
Talán az egyik kulcs bolygónk megmentéséhez a teremtett világunk megszerettetése a gyerekekkel és felnőttekkel. Nagy munka ez, különösen a felnövekvő nemzedéknél, akik olykor nagyon kívül állnak a saját környezetükön, az legfeljebb biodíszlet az életükhöz. Nem ismerik, nem értik, ezért közömbösen, vagy épp gyanakvással figyelik a növényeket, állatokat. Megragadnak a kisgyermeki szinten, ahol a fekete bogár halálos, a piros veszélyes és mind csíp. (A jó szülő pedig, agyon féltve a gyerekét, még figyelmezteti is, hogy hozzá ne érjen…)
A helyzet azonban nem reménytelen. Itt jön a dicsekvés: Egy első osztályos kislánytól kaptam év végén egy rajzot, amin hárman vagyunk, ő a barátnőjével, és én. Rajtam az összes megkülönböztető jegy: bajusz, nagy has, kereszt és csodásérem a nyakban – és méhecske a karomon (pontosabban poszméh), az ő karjukon pedig csiga-biga, pillangó, előttük jól felismerhetően egy verőköltő bodobács - és még a felhők is mosolyognak! Ez az iskolaudvar, ahol többek között megmutattam nekik, hogy a poszméhtől nem kel félni, nem csíp, és ez neki megmaradt, mint pozitív emlék…
Az Isten szeretet (1Ján 4,16), és Ő szeret minket és az egész teremtett világot. Minden alkotására azt mondta, hogy jó, ránk pedig, hogy nagyon jó (Teremtés könyve, 1. fej.). Ha megengedjük magunknak, akkor észre vesszük, hogy a teremtett világ minden szépsége és gazdagsága mögül Isten mosolyog vissza ránk, és örül, és örvendezik…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
