Az igazság kimondásáról a szeretetben
Ha a megbékélésről és kiengesztelődésről beszélünk – Isten és ember, illetve egymás között -, akkor mindenképp eljutunk a párbeszéd szükségességéig, és rögtön felmerül a kérdés: szeretem-e annyira embertársamat, hogy beszéljek neki az igazságról, akkor is, ha tudom, hogy ezért majd nem fog szeretni engem? (Hozzá téve, hogy az igazság kikutatása, megértése párbeszédet igényel köztünk és Isten között is, valamint lelki-szellemi megismerő munkát a valóság folyamataival kapcsolatban…)
Jobban szeretem-e Istent és a másik embert, mint önmagamat, hajlandó vagyok-e megtagadni önmagamat, természetes vágyamat arra, hogy szeressenek, azért, hogy elmondjam a másik embernek, egyházi vagy világi közösségnek, hogy amit tesz vagy tenni készül az rossz, az bűn és ezzel a saját és mások közvetlen és végső céljait (örök élet) is veszélyezteti?
A tisztulás útja nem létezik az igazság kimondása nélkül, az viszonyt óhatatlanul a keresztfához vezet, mint történt ez Jézus Krisztus esetében is. (Azt a megkülönböztetést azért meg kell tennünk, hogy Jézus birtokában volt a tökéletes Igazságnak, átlátta és értette az emberi természetet és a világot, míg mi nem, és hajlandó volt meghalni is értünk. Ez ránk így nem igaz, és Isten mentsen meg minket az önjelölt prófétáktól és megmondó emberektől, akik vélt igazságaikkal, mint bunkósbottal hadonásznak, nézve, hogy kit verhetnek fejbe, kit ítélhetnek el… Milyen fárasztó olyan emberekkel beszélgetni, akik okosnak képzelik magukat, de nem azok, viszont határtalan öntudattal és magabiztossággal adják elő a médiából szerzett, számukra előemésztett aktuális igazságokat…)
Szekértáborokra szakadt hazánkban életveszélyesen hiányzik a párbeszéd, s így egyre nő a szakadék az emberek között, ami az ország teljes romlásához vezethet. Így volt ez Jézus idejében is Izraelben. Hányszor akarták őt színvallásra kényszeríteni, hogy vajon melyik táborba tartozik? Hány csapdát állítottak neki, hogy „lebuktassák”! (Ha szabad adót fizetni a császárnak, akkor hazaáruló vagy, ha nem szabad akkor meg lázadó terrorista…)
Számunkra, keresztények számára csak a jézusi pozíció lenne elfogadható, amely nyitott – szerető szívű -, minden irányban anélkül, hogy az adott oldal bűneit elhallgatná. Józsué könyvében olvashatunk egy figyelemre méltó történetet, amelyik szépen illusztrálja ezt az isteni pozíciót. Ebben az ígéret földjére való bevonulás után, de még Jerikó megtámadása előtt „egyszer Józsue Jerikó városának mezején tartózkodott, felemelte szemét, és látta, hogy egy férfi áll előtte, aki kivont kardot tart. Erre odament hozzá és megkérdezte: Hozzánk tartozol, vagy az ellenséghez? Az így felelt: Egyikhez sem: az Úr hadseregének a fejedelme vagyok és éppen most jöttem.” (Józs 5,13-14)
Az angyalfejedelem Istenhez tartozik, ez azonban nem semlegességet jelent, hanem mindig a jónak és igaznak a szolgálatát – ahogy kellene ez lennie a mi esetünkben is, akik Istenhez tartozunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnek pártszimpátiáink, nem tarthatjuk az egyik embert kedvesebbnek, hozzánk közel állóbbnak a másiknál, hanem azt, hogy képesek vagyunk annyira szeretni a másikat, hogy a felismert igazság mellett akkor is kiállunk, ha az kellemetlen „nekünk”.
Isten nem jobboldali vagy baloldali, nem gazdag vagy szegény, nem honpolgár vagy menekült, hanem mindkettő és mindegyikben a jó és egyikben sem a rossz. A bűn pedig mindkét oldalon megjelenik és mindkettőben rossz. A rendszerváltás idején történt rablóprivatizáció éppúgy rossz volt, mint a szocialista kormányzás alatti olajos ügyek, és ugyanúgy rossz ma is a rendszerszintűvé váló korrupció és szédelgés. Az emberek lejáratása, a karaktergyilkosság, a börtönnel való fenyegetés ugyanúgy helytelen és káros volt a Kádár-rendszerben, mint napjainkban. Láthatjuk, hogy a bűnök dédelgetése hogyan vezetett azok kiterjedéséhez és „társadalmasításához”. Ma már magától értetődőnek tűnik, hogy a politika az a hatalom akarása – a közjó szolgálata helyett -, és ennek érdekében bűnös eszközök is megengedhetőek. A lejárató kampány az ellenféllel (ellenséggel!) szemben helyes és jó dolog. Aki hatalmon van, az szabadon magáénak érezheti a közvagyont és azzal saját szája íze szerint bánhat, sőt törvényeket és rendeleteket hozhat ezek igazolására. Így alakul ki aztán az újfeudális világ a kis falvaktól kezdve az ország házáig, az új bárók és grófok pedig kedvük szerint emelhetik fel vagy ejthetik le, alázhatják meg, szoríthatják ki, bélyegezhetik meg, fenyegethetik börtönnel a nekik tetsző vagy nem tetsző embereket…
Egy ilyen helyzetben a keresztény ember, aki komolyan veszi hitét, könnyen a senki földjén találhatja magát. Szeretni akar és nem szeretik, igazságra vágyik és igazságtalanságok érik, közösséget vállalna mindenkivel, de senkinek se kell. A baloldalinak túl jobboldali, a jobboldalinak túl baloldali, nem elég gazdag és nem elég szegény, túlságosan keresztény….
Isten azonban szeret minket. Ha másért nem, Isten szeretetéért kell elvállalni ezt az életet. Legelőször is a szeretetet és irgalmat, mert anélkül csak egyek leszünk az inkvizíció harcosai közül, kárt okozva mindenkinek. Másodszor elvállalni a megismerés, a gondolkodás és megkülönböztetés munkáját, hogy helyes felismerésekre juthassunk. Harmadszor a bátor – vagy talán nem annyira bátor, de legalább valahogy létrejövő -, kiállást a felismert igazság mellett. Negyedszer pedig, minden előtt és minden közben imádságot mindenkiért, hogy Isten kegyelme járja át életünket, mert nélküle mind pásztor nélküli, csak tévelygő nyáj vagyunk…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
