Amikor és amiért jobb, ha nem fűnyírózunk...
A legtöbb ember sajnos ragaszkodik a rövidre nyírt gyep látványához. Valamiért csak ezt fogadja el szépnek, rendezettnek, akár a kertekről, akár a közterületekről van szó. Arra azonban kevesen gondolnak, hogy az állandó nyírás, gépi kaszálás komoly ökológiai károkat okoz, ezért ideje lenne legalább részben változtatni ezen a szokásunkon.
Különleges élettér
A nyíratlan, fajgazdag gyep egy csodás, életteli minierdő.
A párás talajszinten lassan mozgó, apró gömbászkák kutatnak korhadó növényi táplálék után. Parányi szöcskék bújnak elő a nyirkos földből, és másznak szét a fűszálakon, hogy az ott tanyázó levéltetvekkel táplálkozzanak.
Aprócska pókok kezdik szőni hálójukat, hogy életük első zsákmányát elejthessék, míg odébb egy alig 2 milliméteres nünükelárva indul nagy útra: igyekszik feljutni a magasan nyíló virágokhoz.
A fűfélék erős szárán felkapaszkodott bükköny dús virágtengere odavonzza a magányosan élő bányászméhet, mely már kivájta a talajban a kis üregét, ahol utódai cseperednek majd. Számukra gyűjt nektárt és virágport szorgos tempóban, rövidke élete során.
Nyüzsög az élet. A sok kis lény finom, egymásra hangolt szövetségben együtt élve működteti az ökoszisztémát, mely földtörténeti idők alatt csiszolódott ilyen tökéletesre.
Pusztító gépezet
És ekkor baljós zúgás vegyül a természet finom hangjai közé. Egyre hangosabb, egyre közelebbről szól.
Fűnyíró vagy motoros kasza nyomán dőlnek a fűszálak, szakadnak szét apró darabokra a bükköny és a pitypang virágai.
A gépet működtető ember egy mélyen berögzült társadalmi elvárásnak tesz eleget, miszerint a „gazos” kert vagy közterület felér egy lustasági bizonyítvánnyal.
Így a méhek zümmögését a fűnyíró zúgása váltja fel, majd a munka befejeztével csend borul a pár centisre vágott tarlóra.
A bányászméh el tud ugyan repülni, de már nem biztos, hogy el tudja látni utódait, hiszen csak a közelben képes táplálékot gyűjteni. Életideje túl rövid ahhoz, hogy számtalanszor oda-vissza nagy távolságokat tegyen meg.
Sok vadméhfaj csupán egy-egy vadvirágra specializálódik, így hiába virágzik a nemesített rózsa a járda mellett, vagy a gyümölcsfa a kert végében, ez számukra nem segítség.
Itt-ott talán még látható némi foszlány a parányi pókhálóból, de aki szőtte, azt elvitte a fűnyírókés vagy a damil.
Ugyanígy a pár milliméteres szöcskék serege is odalett. Csak néhány kósza példány keresi az eltűnt életteret és táplálékot a csonkolt növényzetben.
Lehet, hogy a nünükelárva szerencsés volt, és a területen maradt, de a virágok eltűntek, így esélye sincs az életre, hiszen egy nektárt gyűjtő méhhel kellett volna elvitetnie magát annak fészkébe, hogy ott fejlődhessen tovább.
Sokkal valószínűbb, hogy parányi teste a lekaszált fűvel együtt már bezsákolva a kukában pihen, vagy egy fülledt komposzthalmon, rengeteg kárba vesző mákszemnyi rovarpetével, lárvával együtt.
Ennek a mesének most nincs happy end-je. De tehetünk azért, hogy legközelebb ne így legyen!
Miért fontosak a rovarok és más ízeltlábúak?
A rovarok – köztük bogarak, méhek, lepkék – és társaik nélkülözhetetlen elemei az ember számára is létfontosságú ökoszisztémának, hiszen olyan alapvető feladatokban vesznek részt, mint a növények fennmaradását biztosító beporzás, a lebontás és a talaj termékennyé tétele. Emellett számtalan állatfaj számára jelentenek bőséges táplálékforrást.
Sajnos azonban a rovarok száma az utóbbi évtizedekben elképesztő mértékű fogyatkozásnak indult főként a környezetszennyezés és a mezőgazdaság, ipar, valamint településeink térhódítása miatt.
Így jogos a kérdés: vajon hogyan tudunk rajtuk segíteni? Nos, a megoldás igen egyszerű, és még időt, energiát is spórolunk vele.
Kertünkben – legalább egy kis területen – hozzunk létre „rovarrezervátumot” és ott hanyagoljuk a fűkaszát, fűnyírót!
A nemesített és idegenhonos dísznövényeink általában nem képesek olyan kedvező életfeltételeket nyújtani, mint a hazai természetes rétek füvei, vadvirágai, melyek évezredek, vagy még hosszabb földtörténeti időszakok alatt hangoldódtak össze a helyi élővilággal.
A bogarak, méhek, szöcskék és társaik fennmaradását leginkább az őshonos, gyepalkotó, változatos lágyszárú növényzet segíti elő. Épp ez az a növényzet, amelyet általában a becsmérlő „gaz” névvel illetünk és sajnos fűnyírózunk, gyomirtózunk, pusztítunk, ahol csak tudunk.
Pedig ideje lenne velük megbékélni legalább a kertünk és a városi közterületek egy részén.
Ezek a növények – köztük a poszméhek kora tavaszi kedvence, az árvacsalán, a virágözönt kínáló, mindenre felkúszó bükköny fajok, a közismert és népszerű pipacs, a gyermekláncfű és a lepkék kedvelt tápnövénye, a csalán – mind a hazai biológiai sokféleség alappillérei. Nélkülük nincs változatos rovarvilág, a rovarok nélkül pedig nincs jövőnk. Ez ilyen egyszerű.
De ez nem azt jelenti, hogy ezután ne ültessünk nemesített rózsát, ázsiából érkezett árnyliliomot és más (nem invazív!) dísznövényeket.
Továbbra is nyugodtan vágjuk rövidre a füvet kertünk rendszeresen használt részein, a családi programokra kijelölt helyszíneken vagy ahol közlekedünk. Erről a szokásunkról egyáltalán nem kell lemondanunk! Csupán arról van szó, hogy színesítsük a kertünket háborítatlan „védett természeti területekkel”, melyeket hívhatunk rovarrezervátumnak, rovarrétnek, vagy akár méhlegelőnek is.
Szerencsére a „vadon” hagyott részek nagyon jól megférnek a nyírt pázsit és a dísznövényeink mellett. Sőt, az így kialakuló kontraszt kifejezetten tetszetős lehet!
Az ilyen stílusú kertek változatos élővilágnak, madaraknak, gyíkoknak és sünöknek is otthont nyújthatnak.
Természetvédelmi munkánk akkor igazán jó, ha mások számára is tetszetős, vonzó példát mutat!
Július végén és októberben, lehetőleg kézi kaszával vagy sarlóval vágjuk le a növényzetet, és mindig ügyeljünk arra, hogy allergén parlagfű és egyéb inváziós faj (pl. kanadai aranyvessző) ne legyen a területen.
Ügyeljünk arra is, hogy a „rezervátumunk” környéke mindig rendezett legyen.
Célszerű körbenyírni, ösvényekkel szegélyezni, hogy ne lógjon át a növényzet a szomszéd kerítésén vagy ki az utcára. Kialakíthatunk gondozott pázsittal szabdalt „vad” szigeteket is
Ez egy új szemlélet, idő kell ahhoz, hogy az emberek elfogadják. Ha a terület határait gondosan kijelöljük és „rendezett” állapotban tartjuk a környezetét, az nagyban segíti ezt a folyamatot.
Esetleg kis táblával tudathatjuk, hogy milyen célból hagytuk meg a természetes növényzetet. Ezzel egyúttal nagyszerű szemléletformáló tevékenységet is végzünk!
A szemléletformálás sok helyi önkormányzat számára is hasznos, ezért merjünk kezdeményezni!
Néhány település vezetése sajnos nem tudja elengedni azt a képzetet, hogy csakis a rövidre nyírt fű lehet elfogadható köz- és magánterületen egyaránt.
Sajnos ez egy nagyon elavult szemlélet. Eredménye a biodiverzitás hanyatlása, a nyári forróságban kiégett tarló és a sziklakemény, kiszáradt talaj, valamint a szálló por.
Ha úgy látjuk indokoltnak, előbb tájékozódjunk az önkormányzatunknál a lehetőségeinkről. Ne féljünk kérdezni és újszerű, szemléletformáló javaslatokat tenni!
Gondolj a beporzókra, ültess méhlegelőt!
Egy szebb jövő reménye?
Tekintve azt, hogy milyen ideális számunkra most a földi élet – hisz mindenünk megvan –, talán érdemes lenne ennek a csodának a megóvásán tevékenykednünk, nem?
Szerencsére a rovarok megmentése érdekében nem szükséges hőskölteménybe illő tetteket végrehajtanunk, mert a hétköznapi cselekedeteink számítanak. Például, hogy hagyjuk a természetet, az életet működni a maga sokszínű módján a házunk körül, legalább a kertünk egy részén.
Hadd virítson árvacsalán a bányászméheknek, szője csak hálóját az apró pókocska a hosszú fűszálak között és a nünüke lárvája is hadd kapaszkodjon fel a bükköny virágaira.
Inkább így végződjön a mese. A fűnyíró pedig csak pihenjen bent, a garázsban.
(Kántás Zoltán, grendex.hu)
