Ukrajnai pap: Belefáradtunk, a háború lábbal tiporja a méltóságunkat
„Amíg az ember él, mindig reménykedik, azt akarja, hogy a dolgok jobbra forduljanak, és hinni akar abban, hogy képes változtatni a dolgokon” – Roman Osztrovszkij, a kijevi görögkatolikus szeminárium rektorhelyettese a Vatican Newsnak június 11-én adott interjújában.
Roman Osztrovszkij biblikus teológiát tanult a Pápai Gergely Egyetemen, most pedig azt tanítja a szemináriumban. „Figyelmesen elolvastam a bulla szövegét, és nagyon sok szép és érdekes témát találtam benne – mondta. – Nagyon fontosnak tartom például azt a részt, amelyben a Szentatya azt mondja, hogy a keresztény élet egy utazás, és ennek az útnak, valamint a jubileumi évnek a célja az Úr Jézussal való találkozás. Azt kell, hogy mondjam, Ukrajnában a katolikusok és minden keresztény érzékeli Jézus ezen jelenlétét, aki védelmezi őket. Másfelől azonban mindannyian látjuk, hogy a csüggedtség óriási mértékben növekszik.
A háború harmadik évében vagyunk, és az emberek nagyon szenvednek: fáradtak, elvesztik a reményt, hogy itt valamit is jobbra fordulhat, hogy meghallgatnak minket.”
A fiatal pap elmesélte, hogy a totális háború elején nagy volt a félelem, senki sem értette, hogy mi történik. „Azonban – hangsúlyozta – volt remény, mert Ukrajna erőteljesen védekezett, valami történt.” Most viszont a háború elhúzódásával, és az ebből fakadó szenvedés és bizonytalanság miatt sokan kétségbeesnek. „Itt valóban nehéz arra gondolunk, hogy mi fog történni holnap – jegyzi meg Roman Osztrovszkij. – Ukrajnában nem észszerű egy hétnél tovább tervezni. Megszólal a légiriadó, a felnőttek és a gyerekek óvóhelyekre bújnak… Mindenki arra vár, hogy mi fog történni, milyen újabb földdarabot vesznek el. És a legrosszabb, hogy mi magunk nem tudunk ellene tenni semmit.
A legrosszabb az, hogy olykor úgy érezzük, hogy egyfajta számítógépes játékként figyelnek minket, ahol érdekes látni, hogy mi történik, de ahol senki sem akar teljes mértékben részt venni és segíteni a valódi embereknek, akiknek egyszerűen csak segítségre van szükségük, és – mindenekelőtt – megállítani az agresszort.”
Arra a kérdésre, hogy mi segít az embereknek a túlélésben és a kitartásban ilyen körülmények között, a rektorhelyettes a következőket válaszolta: „Mindannyian megpróbálunk ragaszkodni az alapvető dolgokhoz az életünkben. Természetesen a hit sokat segít, az imádság gyógyít és segít abban is, hogy a legrosszabb napokban is előre menjünk, lássunk egy kis fényt és bízzunk abban, hogy az Úr nem hagy el minket. De amikor olyan emberekkel és családokkal találkozol, akik azt mondják: »Nem mondjuk el a gyermekünknek, hogy az apja meghalt a háborúban, mert négy ves és írja neki a leveleket«, megérted, hogy egy család egyszerűen kénytelen hazudni és színlelni azért, hogy a gyermek mentális egészségét megőrizze. És százával, ezrével vannak ilyen családok. A világnak többet kellene tennie és többet kellene beszélnie, mert az agresszió folytatódik.”
Szomorúan jegyezte meg a görögkatolikus szeminárium rektorhelyettese, hogy a szentév során megszervezhető kezdeményezések közül nem sok valósulhat meg Ukrajnában, így például a zarándoklat sem, amely az ország keresztényei körében az egyik legkedveltebb gyakorlat. „Ahányszor csak tervezünk valamit – magyarázza a rektorhelyettes –, figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a bombák ránk eshetnek. Szükséges, hogy legyen valamiféle menedék a közelben, hogy el tudjunk menekülni és el tudjunk bújni. Így minden normális tevékenység megkérdőjeleződik.”
Roman Osztrovszkij más gondolatokat is megosztott a pápai bullában említett, nagyon fontos szempontokról, például az anyaságról és az apaságról, amelyek Ukrajnában komoly próbatételnek vannak kitéve: „Sok anyának a gyermekeivel együtt el kellett hagynia az országot, az apák maradtak, néhányan a fronton harcolnak.
Sajnos már most is sok példát látunk arra, hogy családok szakadnak szét, mert a feleségek külföldön maradnak, a férfiak pedig nem tudnak elmenni – ez óriási feszültséget okoz, ami nagyon sok családot érint.”
A szentév arra is alkalmat ad, hogy a leghátrányosabb helyzetben lévők megérezzék Isten kegyelmét. Sajnos a már két és fél éve tartó háború ezt megakadályozza: a szegénység növekszik, a kórházakat rendszeresen orosz rakétákkal lövik, emelkedik a menekültek és a migránsok száma és az öregek egyedül maradnak. „Ezzel az invázióval egyszerűen a legalacsonyabb fokig tapossák az emberi méltóságot. Amikor azt látjuk, hogy a bombák egy kórházra vagy egy óvodára esnek, és erre nincs semmilyen reakció – fejezte be Roman Osztrovszkij rektorhelyettes –, akkor ez valóban elvesz minden reményt, és nagy pesszimizmussal tekintünk a holnapra.”
Fordította: Hollósi Judit
Forrás és fotó: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége
Magyar Kurír
