Parolin bíboros: A pápával való közösség a biztosítéka, hogy a hit független a politikai érdekektől
Az alábbiakban közzétesszük Pietro Parolin bíboros államtitkár beszédét, amely a Száz évvel a kínai zsinat után: történelem és jelen között című nemzetközi konferencián hangzott el május 21-én a Pápai Orbán Egyetemen. A zsinatra nagy hatást gyakorló Celso Costantini aposoli delegátus személyéről, elképzeléseiről beszélt.
Köszönöm az Evangelizáció Dikasztériumának és a Pápai Orbán Egyetemnek, hogy megszervezték ezt a konferenciát a kínai zsinat 100. évfordulója alkalmából.
Szívélyesen üdvözlöm az összes résztvevőt, különösen Őexcellenciája Shen Bin érseket: jelenléte – a kínai egyház első plenáris zsinatának otthont adó apostoli szék püspökeként – különleges jelentőséget ad az eseménynek. Üdvözlöm továbbá az akadémikusokat és papokat, akik a Kínai Népköztársaságból érkeztek, hogy együtt legyenek velünk ma.
Bár a Sanghaji Zsinat jogi szempontból a részleges zsinatok kategóriájába tartozik, kétségtelenül nagyobb egyházi jelentőséggel bírt: általánosan elismert tény, hogy
a kínai zsinati találkozó modellként szolgált sok más missziós területnek számító ország számára, amelyek a példát követve a következő években felkészültek nemzeti zsinatuk megtartására.
Az ott történtek emléke egyébként nagy értéket képvisel az Egyház jelen pillanata számára is, amely Ferenc pápa meghívása nyomán a szinodalitásról mint a hívő közösség életét és küldetését minősítő sajátos stílusról elmélkedik. Az „összehívás” – ez a concilium szó etimológiája – és az ebből következő „együtt járás” – a görög synodos szó jelentése szerint – megmutatja, hogy
Isten népe, a maga különböző összetevőiben, arra hivatott, hogy felelőse és főszereplője legyen az Egyház életének, hozzájáruljon ahhoz, hogy a Szentlélek vezetése alatt aktívan és szabadon formálja annak cselekvését és stílusát.
Beszédesek azok a visszhangok, amelyek a történelmi tanúságtételen keresztül a sanghaji zsinatról e tekintetben eljutnak hozzánk: „Hasonlítunk az egyszerű munkásokhoz, akik egy katedrálist építenek – jegyezte meg ezzel kapcsolatban Celso Costantini apostoli delegátus. – A tervet az építész adja, de mindenki hozzáteszi a maga tégláját a nagy építkezéshez.” Számunkra az építész a pápa. A munkások elmennek, de a katedrális marad” (C. Costantini, Con i Missionari in Cina (1922–1933). Memorie di fatti e di idee). És valóban, a Sanghajban megtartott zsinat öröksége megmarad mint nagyszabású mű, amely megalapozza a katolikus missziók alapvető szabályrendszerét Kínában.
Örülök, hogy a konferencia e délelőtti ülésének végén elmondhatom a gondolataimat, amelyekben éppen Celso Costantini számomra különösen kedves alakjáról szólok, aki mindenki másnál jobban inspirálta és vitte előre a kínai zsinatot. Emberi mélysége, keresztény nagysága és történelmi előrelátása olyan kiindulópontokat ad, amelyeket ma is különösen értékesnek tartok.
Az első, számomra jelentősnek tűnő dolog az a sajátos kontextus, amelyben Costantini a szolgálatát végezte. Szokatlan éleslátásról tett tanúbizonyságot a korabeli egyházi helyzet értelmezésében, rámutatva annak pozitív aspektusaira és a rá jellemző ellentmondásokra egyaránt: a valóságnak e világos mérlegelése döntőnek bizonyult missziós és diplomáciai „stratégiájának” kialakításában, és megerősítette benne azt a meggyőződést, hogy meg kell tartani a kínai egyház általános zsinatát.
Mint ismeretes, a Katolikus Egyházban akkoriban érlelődő érzékenységek nyomán, amelyeknek nem sokkal korábban a Maximum Illud kezdetű apostoli levél adott hangot, Costantini érsek jelezte, hogy régóta és immár túlzott módon rábízzák magukat a misszió külföldi szereplőire:
az egyensúlynak ez a hiánya egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a papság szinte kizárólagosan külföldi volt, másrészt abban, hogy egyes missziós köröket meglehetősen vonzott a nyugati nagyhatalmak pártfogása és az általuk meghatározott lelkipásztori módszerek.
Costantini érsek már Kínába érkezése előtt megjegyezte emlékirataiban: „Érthető, hogy a külföldi missziók eleinte olykor pártfogásra szorulnak [...], de nem érthető, miért kell ezeknek a külföldi misszióknak tartósan idegen és politikai jellegűnek lenniük.” Amikor később megérkezett a hatalmas országba, első kézből kellett megtapasztalnia ezt a dinamikát, és azt, hogy egy ilyen megközelítés néha azzal a kockázattal jár, hogy a katolikus apostolkodásból kivonja az evangéliumi ihletet. Alig egy hónapos kínai tartózkodása után Costantini kénytelen volt megállapítani, nem minden sajnálkozás nélkül: „A [keresztény] vallás Palesztinából érkezett a római világba: mégis, az ellene felhozott számos vád között nem találjuk azt, hogy idegen vallásról lenne szó, vagy legfeljebb csak utalnak rá. Több mint három évszázada vagyunk itt Kínában. Az egész egyházi hierarchia [még mindig] külföldi. [...] Ez az az egyház, amelyet Krisztus akart?”
Az apostoli küldött szándéka – akárcsak a miénk ma – bizonyára nem az volt, hogy perbe fogja a történelmet. Kiegyensúlyozott módon elismerte sok külföldi misszionárius érdemét, akik igazi szeretettel és odaadással vitték el az evangéliumot Kínába és dolgoztak e nép társadalmi fejlődéséért. Ugyanakkor azt is felismerte, hogy a külföldi hatalmak által nyújtott „emberi segítség” – az általa használt kifejezéssel élve –, miközben egy ideig védte és elősegítette a missziók terjeszkedését, „az evangelizáció ökonómiájában passzív erkölcsi súlyt is képviselt”.
Costantini optikáján keresztül nézve nyilvánvalóvá vált, hogy sürgősen át kell térni a „külmisszió” fogalmáról a „missziós egyház” fogalmára, amint azt ő maga is élesen megjegyezte a tőle megszokott őszinteséggel: „Elképzelhető-e, hogy a Katolikus Egyház egy nagy országban egy idegen nemzet ellenőrzése és védelme alatt álljon? Ha külmissziókról van szó, ez érthető; de ha az Egyházról van szó, ez egyáltalán nem érthető. És mi nem annyira azért jöttünk Kínába, hogy megszervezzük a külmissziókat, hanem hogy megalapítsuk az Egyházat...”. Ez a meggyőződés együtt élt benne azzal a tudattal, hogy
ahhoz, hogy az evangelizáció újra lendületet vegyen az országban, a Katolikus Egyháznak távol kell tartania magát a politikai eseményektől és a gyarmati érdekektől, ezeken kívül és ezek fölött kell állnia.
Természetesen Costantini elemzését a kínai katolikus helyzetről – és általában véve a Maximum Illud által adott útmutatásokat, amelyekből merített – nem osztotta mindenki: ha egy évszázaddal később könnyen elismerhetjük is érvényességüket, az akkori kontextusban erőteljesen bírálták, nem kevés megpróbáltatást és szenvedést okozva az apostoli küldöttnek. Az ellenvetések mindenekelőtt az apostoli levél által adott általános megközelítés hatékonyságára vonatkoztak, és megkérdőjelezték, hogy eléggé éleslátó-e a korabeli kínai kultúrával és kormányzattal szemben. A bírálók szerint Constantini nyitottsága, amelyet a Maximum Illud előírásainak megfelelően magáévá tett, legitimálta a negatív történéseket – mint például a katolikus missziók kifosztását, vagy akár a misszionáriusok meggyilkolását –, amelyek a valóságban mind távol álltak az ő felelősségi körétől. A helyi idegen nyelvű sajtó valóságos kampányt folytatott ellene: a Journal de Shanghai vagy a hasonló Journal de Pekin, sőt még a néhány misszionárius által kiadott Echo de Chine is számos olyan cikknek adott helyet, amelyek tiszteletlenül bírálták a római útmutatásokat és különösen Costantini érseket.
A szemrehányásokra mindig előrelátóan reagált: „A Maximum Illuddal az történik majd – jegyezte meg már 1926-ban –, ami a Rerum Novarummal történt, ami bizonyos régi katolikus körökben eleinte nem talált kedvező fogadtatásra. A régi körök eltűntek, és a Rerum Novarum a keresztény szociológia tiszteletben álló és vitathatatlan magna chartája lett. A változásnak ebben az időszakában bizonyára lesznek nehézségek. De az Úr, az egyedüli, akiért dolgozunk, segíteni fog bennünket.”
A „külmissziókból” a „missziós egyházba” való kívánt átmenet elősegítése érdekében az apostoli küldött mindenekelőtt azt remélte, hogy a keresztény hitet, a maga sokféle megnyilvánulásában, Kínában hitelesen lehet inkulturálni
– ez a katolikus hagyomány számára kedves kifejezés, amelyet ő soha nem használt, de amely teljes mértékben kifejezi gondolatát és szándékát. Jól tudta azonban, hogy egy ilyen fejlődés nem valósulhatott volna meg teljes mértékben – és önmagában véve nem is lett volna lehetséges – egy másik alapvető feltétel teljesülése: a Szentszék és az ország hatóságai közötti közvetlen, azaz a nagyhatalmak közvetítése nélküli párbeszéd nélkül. Costantini szerint a két folyamat csak kéz a kézben, egyazon folyamat egymást kiegészítő tényezőjeként haladhatott előre.
Mint említettük, az apostoli küldött „stratégiájának” első eleme az volt, hogy a katolikus hitet jobban el akarta mélyíteni a kínaiak életében. Ez egy tág keretek között értelmezhető fejlődés, amelynek különböző aspektusai vannak. Mindenekelőtt egy valódi plantatio ecclesiae (egyházültetés, egyházak alapítása) szükségessége, amely mélyen meggyökerezteti a katolicizmust a kínai társadalomban, az őslakos papság előmozdítása révén is. Azután a valódi inkulturáció, a helyi nyelv liturgikus használatával és a helyi kifejezési formák kifejlesztésével, amelyek az egy és megváltozhatatlan hitet közvetítik. Az ebbe az irányba tett erőfeszítések egyébként könnyen nyomon követhetők, ha végiglapozzuk a 861 kánont, amelyet maga a Sanghaji Zsinat hagyott jóvá, ahol e témák némelyike gyakran visszatér.
Ez a szemlélet azonban már a zsinat megtartását megelőző időszakban is erőteljesen jelen volt Costantini gondolkodásában. Például nagyon világos szavakkal szólt arról, hogy a katolicizmust a helyi kontextusban kell meggyökereztetni, amit egy egyszerű, de ékesszóló képpel jól leírt: Szerinte addig a kínai evangelizációs tevékenység azt a benyomást keltette, mintha egy már kifejlődött és ágakban gazdag fát „ültettek volna át”, amelynek azonban soha nem volt alkalma gyökereivel a talaj mélyére hatolni; most ehelyett azt látták, hogy olyan magokat kell szétszórni, amelyeknek ugyan idő kell a növekedéshez, de képesek lesznek erőteljesen gyökeret verni a talajban, a kínai népben.
Hasonlóképpen egyértelmű volt számára, hogy sürgősen elő kell mozdítani az őslakos papság kialakítását: „Bármit is mondanak az emberek, a külföldi misszionárius vendég. [...] És
az Egyházat honosítani kell: nem állhat örökké vendégekből.”
Ezzel a szándékkal támogatta az első hat kínai püspök felszentelését 1926-ban, és ugyanezzel a céllal alapította meg a következő évben az Úr Tanítványainak Kongregációját.
Végezetül pedig világosan fogalmazott a helyi művészeti és építészeti formák támogatásáról, amelyeken keresztül a katolikus hit inkulturációja még inkább megvalósulhatott. Costantini maga is a keresztény művészet rajongója és tanulmányozója volt, nagyon nagy érzékenységgel rendelkezett a témával kapcsolatban. Értékelése szerint
a kínai figuratív ábrázolás hagyománya jelentős erőforrásokkal rendelkezett a keresztény misztérium kifejezésére, és eközben átalakult és gazdagodott:
„Nem elég – jegyezte meg egy teljes egészében erről a témáról írt művében –, ha fogunk egy kínai nőt, akinek arcán a szerénység tükröződik, és felöltöztetjük a császárnő vagy Guan Yin istennő ruhájába, hogy Szűz Máriává változtassuk. Ha egy lakóház vagy egy templom tetőzetét a kínai tetők felfelé hajló ereszével látjuk el, az nem elég ahhoz, hogy kínai építészetet csináljunk belőle. Nem, a művészet sokkal mélyebb dolog ennél.
Az őslakos művészetet kereszténnyé tenni azt jelenti, hogy ab intus (belülről) újítjuk meg mindenekelőtt új lelket adunk neki”.
Ugyanilyen érzékenységről tett tanúbizonyságot a kínai nyelv liturgikus használatának kényes kérdésében: a javaslatot, hogy a szentségek bemutatásában a latin helyett a helyi nyelvezetet használják, már Giovanni da Montecorvino is felvetette a 13. század végén, és később a Matteo Riccit a Kínai Mennyei Birodalomba követő jezsuiták is magukévá tették. A javaslat az apostoli delegátus Costantini személyében is lelkes támogatóra talált.
A plantatio ecclesiae és a katolikus hit inkulturációja, ahogyan Costantini értelmezte, nem hagyhatott figyelmen kívül egy alapvető követelményt, vagy inkább egy szükséges és hallgatólagos feltételt, amely az egész rendszert megtartja: ez pedig a Péter utódához való kötődés. Nem véletlen, hogy az első kínai püspökök felszentelésére, amely az őshonos apostoli hierarchia kezdőpontja volt, Rómában, a vatikáni bazilikában került sor, magának a Szentatyának a keze által. Rendkívül szép és ékesszóló gesztus volt: kinyilvánította az Egyház minden tekintélyének forrását, és egyúttal láthatóvá tette, hogy
maga a pápa garantálja, hogy az Egyház gyümölcsöző módon őshonos egyházzá váljon Kínában, és általánosabban, a hit hiteles módon inkulturálódjon.
Costantini ezt a témát egy Hankowban (Hubei tartomány) tartott beszédében így magyarázta: „Hogy eljussak hozzátok, végigutaztam a csodálatos Kék Folyón, amely Tibetből ered, számtalan virágzó várost mosdat, majd összefolyik a tengerrel. A tenger pedig a hegyek fölé küldi felhőit, amelyek átalakulnak és hóvá sűrűsödnek, a hó pedig megolvad és táplálja a folyót. Örökké tartó folyamat, állandó kereskedés ég és föld között, amely segíti az emberi életet és az emberi műveket. Itt van a katolikus vallás, amely a kezdetektől indul és évszázadokon át tart, folyamatos kereskedés ég és föld, Isten és emberiség között. [...]
Ahogy a folyó visszatér a völgyekbe, úgy tér vissza a katolicizmus a kereszténység forrásaihoz. Péter, a Krisztus által alkotott első Fej, soha nem hal meg, utódai személyében megszakítás nélkül megújul, egészen az utolsó pápáig, aki addig lesz, amíg a világ is.
Az életnek ez a csodálatra méltó folytonossága és egysége az a kiemelkedő vonás, amely még a hitetlenek számára is bizonyítja a Katolikus Egyház nagyságát és isteni mivoltát. Tökéletes egység térben és időben.”
Az apostoli küldött írásaiban többször is visszatért a pápa és a világban szétszórtan élő összes katolikus közötti egység témájához, függetlenül nemzeti hovatartozásuktól, világossá tette, hogy éppen ez a közösség a legfőbb biztosítéka a külső politikai érdekekről leválasztott, a helyi kultúrában és társadalomban szilárdan rögzült hitnek: „A pápa a világ összes katolikusának lelki feje, bármilyen nemzethez is tartozzanak; de ez a pápának való engedelmesség nemhogy nem sérti azt a szeretetet, amellyel mindenki a saját hazája iránt tartozik, hanem megtisztítja és élteti azt. [...]
A pápa azt akarja, hogy a kínai katolikusok szeressék hazájukat, és legyenek a legjobbak az állampolgárai között. A pápa minden nemzetet szeret, mint Isten, akinek a képviselője; szereti Kínát, a ti nemes és nagy nemzeteteket, és nem helyezi egyetlen másik nemzet mögé sem.”
Mint korábban mondtam, Costantini missziós és diplomáciai „stratégiája” nemcsak az inkulturáción és az indigenizáción alapult, hanem egy második pilléren is, nevezetesen azon, hogy a Szentszék és a kínai hatóságok között közvetlen párbeszédet kell kialakítani.
Az apostoli küldött több alkalommal is fontosnak tartotta megmutatni, hogy kellő távolságtartást tart a külföldi diplomáciai képviseletektől: rezidenciáját például először Hankouban, majd Pekingben alakította ki, azt akarta, hogy távol legyen attól a városnegyedtől, ahol a nemzetközi követségek voltak, hogy elkerülje a küldetése természetével kapcsolatos esetleges félreértéseket. Gyakori kapcsolatot és gyümölcsöző eszmecserét folytatott a külföldi hatalmak képviselőivel, ugyanakkor ügyelt arra, hogy különbséget tegyen a saját és az ő tevékenységük között: például
többször visszautasította, hogy a nyugati képviselők jóvoltából bemutassák az ország hatóságai, ehelyett inkább tisztán egyházi csatornákat használt.
Ez a magatartása nyilvánvalóan nem megvetésből fakadt, és nem is abból, hogy hamis illúziókban ringatta magát azt gondolva, hogy a saját eszközei hatékonyabbak lennének. Sokkal inkább abból a helyes meggyőződésből fakadt, hogy
Kínában a missziós tevékenységet meg kell különböztetni a nemzetközi politikától, mert valójában ez az egyetlen módja annak, hogy megvédjék, és helyreállítsák hitelességét, gyümölcsözőségét.
E célból tehát elengedhetetlen volt, hogy a Szentszék és a kínai kormány megtanuljon közvetlen módon, közvetítők nélkül párbeszédet folytatni egymással, miközben elvégzik azt az elengedhetetlenül szükséges folyamatot, melynek során felfedezik egymást. Csak így lehetett leküzdeni a kölcsönös előítéleteket, különösen azokat, amelyek a katolikus missziós tevékenység feltételezett politikai jellegére vonatkoztak.
Costantini intuíciói – még újító jellegükben is – mélyen a megelőző történelemben gyökereztek: valójában egy hosszú munkába, a 19. században elindított próbálkozások sorozatába illeszkedtek, amely az Apostoli Szentszék régóta meglévő tudatosságáról árulkodott. Például a kínai egyház őshonossá tételét célzó zsinat első tervét már 1849-ben elindították a Neminem profecto kezdetű instrukció ösztönzésére, amelyet négy évvel korábban adott ki a Propaganda Fide Kongregáció, hogy választ adjon arra a sürgető igényre, hogy az egész katolikus világban legyen elegendő őslakos pap. A terv azonban a Római Kúriára nehezedő külső nyomás miatt megvalósítatlan maradt. Hasonlóképpen és hasonló okokból a Szentszék és Kína különböző korábbi kísérletei a kölcsönös kapcsolatok kiépítésére szintén kudarcba fulladtak. E tekintetben meg kell említeni az 1860-ban Luigi Celestino Spelta, Hubei akkori apostoli helytartója által vezetett követséget, amelyet IX. Piusz pápa bízott meg azzal, hogy nevében menjen el Tung-cse császárhoz; az új kapcsolatokra vonatkozó terveket, amelyek az I. Vatikáni Zsinat alatt érlelődtek meg, vagy a XIII. Leó által 1882-ben megkísérelt közeledéseket. És ott voltak az 1886-os tárgyalások is, amelyek során Antonio Agliardi érseket kinevezték kínai apostoli nunciusnak, amit aztán nem sokkal később vissza kellett vonni; vagy az 1917-es tárgyalások, amelyek egy újabb pápai képviselő kinevezéséhez vezettek Kínában – ezúttal Giuseppe Petrelli érsek személyében –, amit azonban aztán szintén vissza kellett vonni.
Az idő nyilvánvalóan még nem érett meg rá, és hatalmi nyomás döntötte el a kérdést.
Costantini érsek alázattal és elszántsággal nekilátott, hogy a korábban megszakadt történelmi folyamatok fonalát összevarrja.
A befejezéshez közeledve szeretném megismételni azokat a szavakat, amelyekkel az időközben Rómába új szolgálatra visszahívott apostoli küldött búcsút vett Pekingtől, és tanúságot tett arról a szellemiségről, amellyel megélte küldetését az országban: „1930. október 26-án délután 4 órakor hagytam el az apostoli delegáció épületét. Mielőtt beszálltam volna a kocsiba, egy pillanatra bementem a kápolnába, és ezt az alázatos imát intézem az Úrhoz: »Köszönöm Neked, Istenem, a segítséget, amelyet Kínában töltött nyolc év alatt nyújtottál nekem. Egy olyan eszközt használtál, amely tele van tökéletlenségekkel és hiányosságokkal. Meg akartad nekem mutatni, hogy ha bármit is tettem a missziókért, az minden Téged illet.«”
Forrás: Fides missziós hírügynökség
Fotó: Vatican News; Fides
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
