Ferenc pápa katekézise: Helyezzük a szemlélés örömét a birtoklás öröme elé!
Május 29-én a Szent Péter téren tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya új katekézissorozatot kezdett, melynek címe: A Lélek és a Jegyes. A Szentlélek vezeti Isten népét Jézushoz, a mi reménységünkhöz. Első katekézisében a Ter 1,1–2 szentírási szakaszból kiindulva az „Isten Lelke lebegett a vizek felett” témáról elmélkedett. Az alábbiakban a pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai katekézissel egy olyan elmélkedéssorozatot kezdünk, amelynek témája: „A Lélek és a Jegyes – a Jegyes az Egyház –. A Szentlélek vezeti Isten népét Jézus, a mi reménységünk felé.” Ezt az utat az üdvösségtörténet három nagy korszakán keresztül fogjuk megtenni: az Ószövetségen, az Újszövetségen és az Egyház korszakán keresztül, mindig Jézusra, a mi reménységünkre szegezve szemünket.
Ezekben az első katekézisekben, melyekben az Ószövetségben szemléljük a Lelket, nem „bibliai régészetet” fogunk végezni. Ehelyett
annak felfedezésére indulunk, hogy ami az Ószövetségben ígéretként adatott, az Krisztusban teljesen megvalósult. Olyan lesz, mintha a nap útját követnénk hajnaltól délig.
A Szentírás első két versével kezdjük: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek felett” (Ter 1,1–2). Isten Lelke úgy jelenik meg előttünk, mint az a titokzatos erő, amely a világot a kezdeti alaktalan, sivár és sötét állapotából rendezett és harmonikus állapotába viszi át. A Lélek ugyanis harmóniát teremt, harmóniát az életben, harmóniát a világban. Más szóval, ő az, aki végbeviszi az átmenetet a káoszból a kozmoszba, vagyis a zűrzavarból a szépbe és a rendezettségbe. Ez ugyanis a jelentése a görög kozmosz szónak, és a latin mundus szónak is: valami szépet, rendezettet, tisztát, harmonikust jelent. Mert a Lélek a harmónia…
Ez a Léleknek a teremtésben való működésére vonatkozó, még homályos utalás a kinyilatkoztatás későbbi szakaszában válik világosabbá. Az egyik zsoltárban ezt olvassuk: „Az Úr szavára lettek az egek, s szája leheletére az ég seregei” (Zsolt 33,6); egy másik zsoltárban pedig: „Kiárasztod Lelkedet, s újak jönnek létre, és megújítod a föld színét” (Zsolt 104,30).
Ez a fejlődési vonal egészen világossá válik az Újszövetségben, mely a Szentléleknek az új teremtésben való közreműködését pontosan azokkal a képekkel írja le, amelyekről a világ keletkezésével kapcsolatban olvashatunk: a galamb, mely Jézus megkeresztelkedésekor a Jordán vize felett lebeg (vö. Mt 3,16); Jézus, aki az imateremként szolgáló felső szobában a tanítványokra lehel, és azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket” (Jn 20,22), ahogyan kezdetben Isten lehelte Ádámra a leheletét (vö. Ter 2,7).
Pál apostol egy új elemet vezet be a Szentlélek és a teremtett világ kapcsolatába. Egy olyan világmindenségről beszél, amely „sóhajtozik és vajúdik” (vö. Róm 8,22). A világ az ember miatt szenved, aki „a romlottság rabságába” vetette (vö. Róm 8,20–21). Ez a valóság közelről és drámaian érint bennünket. Az apostol a teremtett világ szenvedésének okát az emberiség romlottságában és bűnében látja, mely az Istentől való elidegenedésbe sodorta a világot. Ez ma ugyanúgy igaz, mint akkor. Látjuk a gyalázatos pusztítást, melyet az emberiség okozott és okoz a teremtett világnak, az emberiségnek különösen az a része, amely nagyobb mértékben képes kizsákmányolni annak erőforrásait.
Assisi Szent Ferenc szép kiutat mutat nekünk, hogy visszatérjünk a Lélek harmóniájához: a szemlélődés és a dicsőítés útját. Ő azt akarta, hogy a teremtményektől dicsőítő ének szálljon fel a Teremtőhöz. Emlékezzünk csak: „Áldott légy, Uram…”, Assisi Szent Ferenc éneke.
Az egyik zsoltár (19,2) így szól: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét”, de az egeknek szükségük van a férfira és a nőre, hogy hangot adjanak néma kiáltásuknak. A mise „Szent vagy”-ában pedig minden alkalommal elismételjük: „Dicsőséged betölti a mennyet és a földet.” A menny és a föld úgyszólván „terhesek” vele, de szükségük van egy jó bába kezére, aki világra segíti dicséretüket. A mi hivatásunk a világban – emlékeztet Szent Pál –, hogy „dicsőségének magasztalása” legyünk (Ef 1,12). Vagyis a szemlélés örömét a birtoklás öröme elé kell helyeznünk. És senki sem örült jobban a teremtményeknek, mint Assisi Szent Ferenc, aki egyetlen teremtményt sem akart birtokolni.
Testvéreim, a Szentlélek, aki kezdetben a káoszt kozmosszá változtatta, azon munkálkodik, hogy ezt az átalakulást minden emberben végbevigye. Ezekiel próféta által Isten megígéri: „Új szívet adok nektek, és új lelket oltok belétek […]. Az én Lelkemet oltom belétek” (Ez 36,26–27). Mert a szívünk hasonlít ahhoz a sivár, sötét mélységhez, amelyről a Teremtés könyvének első versei szólnak. Ellentétes érzések és vágyak kavarognak benne: a test és a lélek érzései.
Bizonyos értelemben mindannyian az az „önmagával meghasonlott ország” vagyunk, amelyről Jézus beszél az evangéliumban (vö. Mk 3,24).
Körülöttünk – mondhatni – külső káosz, társadalmi káosz, politikai káosz van: gondoljunk a háborúkra, gondoljunk arra a sok gyermekre, akiknek nincs mit enniük, gondoljunk a sok társadalmi igazságtalanságra, ez a külső káosz. De van egy belső káosz is: mindannyiunk belső káosza. Az előbbi káoszt nem lehet helyrehozni, ha nem kezdjük helyrehozni az utóbbit! Testvéreim,
végezzünk alapos munkát: tegyük belső zűrzavarunkat a Szentlélek tisztaságává: Isten hatalma az, ami ezt megteszi, mi pedig nyissuk meg szívünket, hogy megtehesse.
Ébresszék fel ezek a gondolatok bennünk annak vágyát, hogy megtapasztaljuk a teremtő Lelket! Az Egyház több mint egy évezrede ajkunkra adta a hozzá szóló kiáltást: „Veni creator Spiritus!”, Jöjj, teremtő Lélek! Látogasd meg elménket! Töltsd be mennyei kegyelemmel az általad teremtett szíveket!” Kérjük a Szentlelket, hogy jöjjön hozzánk, és tegyen bennünket új emberré, a Lélek újdonságával! Köszönöm!
A Szentatya felhívásai az általános kihallgatás végén:
Imádkozom a Pápua Új-Guineában falvakat elsöprő nagy földcsuszamlás áldozataiért. Az Úr vigasztalja meg családtagjaikat, azokat, akik elvesztették otthonukat, és az egész pápuai népet, mellyel, ha Isten is úgy akarja, szeptemberben találkozom!
Vasárnap boldoggá avatták Giuseppe Rossi áldozópapot és vértanút Novarában. A szeretetben buzgó plébános nem hagyta magára nyáját a II. világháború tragikus időszakában, hanem vérének ontásáig védelmezte. Hősies tanúságtétele segítsen abban, hogy erős lélekkel nézzünk szembe az élet megpróbáltatásaival! Tapsoljuk meg az új boldogot!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
