Ferenc pápa: A keresztény reményre nagy szüksége van a mai világnak!
A Szentatya május 8-án a Szent Péter téren tartott általános kihallgatás keretében folytatta a főbűnökről és az erényekről szóló katekézissorozatát. Múlt héten a három isteni erény közül az elsőről, a hitről elmélkedett, a mai alkalommal pedig a másodikról, a reményről a Róm 8,18.23–24 szakasz alapján. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
A legutóbbi katekézisben az isteni erényekről kezdtünk el gondolkodni. Három isteni erény van: a hit, a remény és a szeretet. Legutóbb a hitről elmélkedtünk, ma a reményen van a sor. „A remény az az isteni erény, amellyel bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetve, és nem a saját erőnkre, hanem a Szentlélek segítségére és kegyelmére támaszkodva törekszünk a mennyek országára és az örök életre mint boldogságunkra” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1817). Ezek a szavak megerősítenek bennünket abban, hogy a remény a szívünknek felkínált válasz, amikor felmerül bennünk az abszolút kérdés: „Mi lesz velem? Mi az út végcélja? Mi lesz a világ sorsa?”
Mindannyian tudjuk, hogy egy negatív válasz ezekre a kérdésekre szomorúságot okoz. Ha nincs értelme életünk útjának, ha az elején és a végén is a semmi van, akkor azt kérdezzük, miért is kellene egyáltalán úton lennünk: ebből születik az ember kétségbeesése, minden hiábavalóságának az érzése. Sokan lázadozhatnának: igyekeztem erényes, okos, igazságos, erős, mértékletes lenni. Hívő ember is voltam… Mi értelme volt a küzdelmemnek, ha itt minden véget ér?
Ha hiányzik a remény, az összes többi erényt a felmorzsolódás és hamuvá válás veszélye fenyegeti.
Ha nem lenne megbízható holnap, ha nem lenne előttünk fényes horizont, akkor csak arra a következtetésre juthatnánk, hogy az erény hasztalan erőfeszítés. „A jelen csak akkor élhető, ha a jövő felől mint pozitív valóság felől bizonyosak vagyunk” – mondta XVI. Benedek (Spe salvi enciklika, 2).
A keresztény embernek nem saját érdemei miatt van reménye. Ha hisz a jövőben, az azért van, mert Krisztus meghalt, feltámadt, és nekünk adta Lelkét. „A megváltás oly módon adatott nekünk, hogy reménnyel lettünk megajándékozva, mégpedig megbízható reménnyel, amelyre támaszkodva meg tudunk birkózni jelenünkkel” (uo., 1). Ebben az értelemben ismét azt mondjuk, hogy
a remény isteni erény: nem tőlünk ered, nem konok önmeggyőzés, hanem közvetlenül Istentől származó ajándék.
Sok kételkedő keresztény szeme elé, akik még nem születtek teljesen újjá a reményre, Pál apostol a keresztény tapasztalat új logikáját állítja: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” (1Kor 15,17–19). Mintha azt mondaná: ha hiszel Krisztus feltámadásában, akkor bizonyossággal tudod, hogy nincs örökké tartó vereség, sem örökké tartó halál. De ha nem hiszel Krisztus feltámadásában, akkor minden üressé válik, az apostolok prédikációja is.
A remény olyan erény, amely ellen gyakran vétkezünk: egészségtelen nosztalgiázással, búskomorsággal, amikor azt gondoljuk, hogy a boldog perceket örökre eltemette a múlt. A remény ellen vétkezünk, amikor bűneink miatt elkeseredünk, és elfelejtjük, hogy Isten irgalmas és nagyobb a szívünknél. Testvéreim, ezt ne felejtsük el: Isten mindent megbocsát, Isten mindig megbocsát. Mi vagyunk azok, akik belefáradunk a bocsánatkérésbe. De ne felejtsük el ezt az igazságot:
Isten mindent megbocsát, Isten mindig megbocsát. A remény ellen vétkezünk, amikor bűneink miatt elkeseredünk;
a remény ellen vétkezünk, amikor a bennünk lévő ősz kioltja a tavaszt; amikor Isten szeretete megszűnik örök tűzként égni, és nincs bátorságunk egész életünkre elkötelező döntéseket hozni.
Erre a keresztény erényre nagy szüksége van a mai világnak! A világnak szüksége van reményre, ahogyan szüksége van a türelem erényére is, mely kéz a kézben jár a reménnyel. A türelmes emberek a jó dolgok szövőmesterei. Makacsul vágynak a békére, és bár egyesek sietnek, s mindent és azonnal szeretnének, a türelemnek megvan a képessége a várakozásra. Azok,
akiket a remény éltet és türelmesek, képesek átvészelni a legsötétebb éjszakákat is,
még ha körülöttük sokan átadják is magukat a kiábrándultságnak. A remény és a türelem együtt jár.
A remény a fiatal szívűek erénye; és itt az életkor nem számít, hiszen vannak idős emberek is, akiknek a szeme tele van fénnyel, akik a jövő felé való állandó előrefeszülésben élnek.
Gondoljunk az evangélium két nagy öregjére, Simeonra és Annára: nem fáradtak bele a várakozásba, s útjuk utolsó szakasza a Messiással való találkozás áldásában részesült, akit a szülei által a templomba hozott Jézusban ismertek fel. Milyen kegyelem lenne, ha mindannyiunkkal ez történne! Ha egy hosszú zarándoklat után, letéve tarisznyánkat és botunkat, szívünket korábban soha nem érzett öröm töltené el, és mi is felkiálthatnánk: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek” (Lk 2,29–32).
Testvéreim, menjünk előre, és kérjük annak kegyelmét, hogy legyen reményünk, reményünk és türelmünk! Mindig a végső találkozásra tekintsünk; mindig arra gondoljunk, hogy az Úr közel van hozzánk, hogy a halál soha, de soha nem fog győzni! Menjünk előre, és kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk a remény nagy erényét, a türelemmel kísért reményt! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
