Tarnóczi Mária: Szerepvállalás Jézus módján
Ha valaki „hisz” Jézusban vagy templomba jár, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy megvan benne a vágy hitének növekedésére. Nemrég olvastam egy hivatalos statisztikát, miszerint a templomba járó emberek 70 %-a nem hívő, de vasárnaponként elmegy szentmisére istentiszteletre.
Valaminek vagy valakinek föl kell ébreszteni a szomjúságot Jézus iránt, ami nem más mint az evangelizáció. Szükség van tanúságtevőkre, hisz mindannyian keresők vagyunk. Tudni kellene kinek hogy vált életté az evangélium. Ha előre akarunk menni ahhoz, amit Jézus kért tőlünk kétezer évvel ezelőtt, hogy ne csak gyakorló katolikusakat neveljünk, hanem tanítványokat, akik tovább viszik Krisztust, akkor legyünk tanítvánnyá és mi is neveljünk tanítványokat. Az Egyházunkért aggódó világi hívők számára az a kellemetlen igazság, hogy híveink igen nagy része soha nem ismerte meg Jézust személyesen és nem is szomjazik rá. Amikor Jézussal találkozunk megváltozik az életünk már nem tudunk nélküle élni egyre inkább vágyunk arra, hogy egyre jobban közelebb legyünk hozzá.
Azon kell dolgoznunk, hogy az emberek számára olyan tereket alakítsunk ki, ahol megismerhetik Jézust, mint élő Urat. Ferenc pápa névválasztását a Szt. Ferencnek szóló üzenet motiválta: „Ferenc nem látod, házam mennyire omladozik? Menj és építsd fel újra.” Jelenleg ezt a romos állapotban lévő Egyházat látjuk és csak szomorkodunk ahelyett, hogy tennénk valamit. Az életszentség a hivatásunk, mivel meg vagyunk keresztelve és az evangelizációra, az örömhír megosztására vagyunk hivatva. Az evangelizáció erkölcsi kötelesség. Szinte önzés nem evangelizálni. Évekig cigánymissziót végeztem, végzek ma is és szerettem volna, hogy a szentmisén is ott lehetnének cigány testvéreink (többnyire katolikus keresztégben részesültek) de őket a plébános nem hívta, a hívek nem nézték volna jó szemmel. Ők nem mennek olyan helyre, ahol nem érzik a többségiek szeretetét. „Az evangelizáció olyan, mint amikor az egyik koldus elmondja a másik koldusnak hol lehet kenyérhez jutni” az éhség csillapítására. Az evangelizáció célja, hogy Jézus Krisztushoz vigyük az embereket, hogy így betöltekezhessenek a Szentlélekkel és megismerhessék Istent az Atyát.
Ferenc pápát a világtalálkozókról a környezete szerette volna lebeszélni, mert hogy az nagy felfordulással jár és ő azt mondta, „tudom, de azt akarom, hogy legyen az egyházmegyékben is felfordulás, az Egyház menjen ki az utcára, védekezzünk a világias megállapodottság a kényelem a klerikalizmus, az önmagunkba való bezártság ellen”. Sokan rabjai e világ alárendelő gondolkodásmódjának, el sem tudják képzelni más módját annak, hogy befolyásolják a társadalmat egy igazán mély hitből fakadó keresztény gondolkodással, beletörődnek a polgári kereszténységbe. Az Egyház missziós vállalkozásának előnyben kell részesíteni a szegényeket, küzdeni kell az igazságtalanság ellen, a kizsákmányolás minden formája ellen. Nem a hatalom támogatása a cél, hanem a híveknek legyen világos látásuk mit is jelent a hitből fakadó élet.
Ferenc pápa: „Ha az Egyház nem lép ki önmagából, hogy evangelizáljon, önközpontú lesz és beteg”. Az Egyház megadja magát a legfőbb bűnnek és világias egyházzá válik. Jézus nem fogadta el azokat a korlátozott lehetőségeket, amelyeket a társadalom kínált számára, ehelyett felfedte az összes e világi igazságtalanságot, hogy merőben eltérő alternatívát kínáljon helyettük. A polgári vallásosságra jellemző, hogy elhanyagolható az a hatás, amelyet az egyes emberek hétköznapi életére gyakorol. Az állam anyagi előnyökhöz juttatja az egyházat, ezért nem rendelkezik többé missziós szenvedéllyel. A polgári kereszténység leple alatt a pogányság és hitehagyottság erősödik – ez látható. Sok hívő egész családja hitehagyásának fájdalmát éli meg. A lelkipásztoroknak fel kellett volna ismerni az idők jeleit, a hatalom uralmát, befolyását az egyházakon. Az Egyház elvesztette a közjót előmozdító intézményeit ahol irgalmasságot lehetett megtapasztalni. Az Egyház hitelvesztése a kevesek gaztettei miatt valamennyi papra nehezedő szégyen és fájdalom. Az egyházi struktúra nem érdekelt a megújulásban . A plébánia vezetője a fennmaradásért küzd, csak önmagáért és önmagába zárkózik. Hozzá kell fognunk minden hívőnek és nem hívőnek egy szeretettel átszőtt keresztény társadalom felújításához mert ez jelenti az élet teljességét, ahol mindannyian megélhetjük teremtettségünk lényegét. A felújítás egy ház esetében is valamennyi bontással kezdődik, ez az Egyházban is szükséges de csakis Isten segítségével lehetséges.
A Szentírás egészen emberi és egészen isteni, a kegyelem és a szabad akarat összjátéka. Az örömhír az, hogy Isten nem szolgáltatott ki minket önmagunknak, hanem saját Fiát küldte el megváltóul és társául, hogy az életünk szebbé, igazságosabbá, élhetővé legyen.
Tarnóczi Mária
