Hit, amely képes a köveket is megmozgatni – Erdő Péter a római magyar nemzeti zarándoklatról
A római magyar nemzeti zarándoklat április 25-i záró szentmiséje után Erdő Péter bíboros, prímás rövid interjút adott a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségét vezető Vértesaljai Lászlónak, aki a Szent Péter-bazilika sekrestyéjének kápolnájában arról kérdezte az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érsekét, hogyan élte meg a Szentatyával való római találkozást. Az interjú szövegét szerkesztve közöljük.
– Egy nagyon személyes mozzanatra emlékeznék vissza: a kihallgatás után, az ünnepi fotó elkészítésekor a Szentatya odafordult a bíboros atyához… – és akkor innen szeretném, ha folytatnád.
– …és adott egy cukorkát, mégpedig egy csomagolt cukorkát, Milano felirattal. Nagyon kedvesen mosolygott hozzá, láthatólag tetszett neki az egész találkozás, ezt akarta ezzel kifejezni.
– Igen, ez egy apró gesztus, de ő az apró gesztusok embere, aki nagyon tud élni a pillanat lehetőségeivel. De nemcsak egyszerűen cukrot adott, hanem örömöt, lelkesedést is, mert szeretettel vártuk, és ő szintén szeretettel szólt. Mi az, ami frissiben, a beszéde első hallására megmaradt a lelkedben, bíboros atya?
– Természetesen visszaemlékezett ő is a magyarországi látogatására, és az akkor megjelent főbb motívumok előkerültek a beszédében is. Például az, hogy Magyarországnak hídszerepe van. De ilyen volt a magyar szentek tisztelete is, köztük a 20. század vértanú szentjeinek a tisztelete, ami a magyar katolikus közösségben megvalósult. A hídszerepet [ismét] hangsúlyozta: regionálisan is, a körülöttünk élő világ felé is, a többi felekezet irányában, az ökumenizmus, a vallásközi együttműködés tekintetében is. Ugyanakkor a szegények, a rászorulók, menekültek vonatkozásáról is szólt, külön kiemelve az ukrajnai menekülteket, akiknek a fogadtatása kapcsán nagyon pozitív élményt szerzett Magyarországról.
– Önmagát három szóval jellemezte, hogy miként érkezett Magyarországra.
– Igen. Zarándokként érkezett, de elmondta azt is, hogy testvérként és barátként is. Különösen hangsúlyozta a papokkal, püspökökkel való közösségét. Nyilván a Szent István-bazilikában tett látogatása és az ottani találkozás megerősítette benne ezt az összetartozás-érzést, amit közvetített is a mi számunkra már akkor, és most újra. Nagyon lelkesek voltak egyébként a papnövendékek, akik most eljöttek Rómába a zarándokcsoporttal, és ő is külön végigvitette magát köztük: mindegyikükkel kezet fogott, és volt egy pár kedves szava mindenkihez.
– Ott voltam mellette éppen, amikor hallottam ezt a kis intermezzót: a program szerint a Szentatya a fotózásra ment volna, és utána a következő programjára a Szent Péter térre, ahol az olasz Actio Catholica fiataljai várták. És akkor – hallottam – olaszul azt mondta: „Szeretném köszönteni a papokat meg a híveket, toljatok arra.”
– Igen, ez kicsit hasonló gesztus volt ahhoz, mint amikor a Szent István-bazilikából kijött a papokkal való találkozóról, és látta, hogy tele van a tér: nem bírta megállni, hogy föl ne keljen a kerekesszékből, és meg ne induljon a hívek felé. Most nem kelt föl a székből, de így is megindult: először azokat a csoportokat üdvözölte, akik az első sorokban álltak; külön a hallássérülteket – ők is csoportosan jöttek, és még jeltolmácsot is biztosítottak.
Nagyon szép találkozó volt, és azt hiszem, hogy azért is emlékezetes, mert ebben is rímel a budapesti útjára.
– Ez a harmadik napja a nemzeti zarándoklatunknak; a nyitó szentmisével a Lateráni Szent János-bazilikában, aztán a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában ezerkétszáz hívővel… Milyen érzés a pásztornak így látni a nyáját?
– Ezek a római bazilikák nekem diákkorom óta kedvenc templomaim: a Szent Pál-bazilika csodálatosan harmonikus belső tere, vagy a lateráni, „minden templomok anyja és tanítómestere”, mely a római egyház szimbóluma is, hisz hivatalosan mindig a pápa székhelye, katedrálisa volt, és természetesen a Szent Péter-bazilika… Mert mégiscsak a Lélek mozgatja az anyagot: Szent Péter és Pál tanúságtételére épült a római egyház, ez a tanúságtétel és hit pedig olyan anyagokat mozgatott meg, amelyek ma a világ csodáját jelentik.
A Szent Péter-bazilikáról és a többiről is ma ez kell hogy az eszünkbe jusson: hit, amely képes volt a köveket is megmozgatni.
Nekünk is
a rendelkezésünkre álló legjobb képességeink szerint, termésünk legjavából kell kifejeznünk hitünket és hálánkat Isten iránt.
– Mi az, ami „megmozdult a kőben”, a Magyar Katolikus Egyház anyagában – híveiben, papjaiban – az elmúlt egy esztendőben a Szentatya látogatása óta?
– Sok minden történt. Voltak sorozatok, amelyek a pápa tanítását átelmélkedték, elemezték, különösen például a katolikus egyetemen mondott beszédét az ifjúsági csoportokban, de nagyon fontos az is, hogy a Kossuth téri rendezvény emlékeit képben és szóban, sőt még film formában is fölelevenítették. A Kossuth téren nyilvánvaló volt, hogy bár [Ferenc pápa] a határon innen és túli magyar katolikusokhoz jött elsősorban, mégis az egész társadalom ott volt: láttuk, hogy a testvéregyházak és a világi társadalom képviselői is megjelentek, és örömmel üdvözölték a pápát.
– A Szentatya többször visszatért arra itt Rómában is, hogy meglepte Magyarországon a magyar katolikus püspökök barátsága, nemcsak a többi protestáns püspökkel, hanem a rabbikkal is, ami az ő lelkének különösen nagy örömet okozott.
– Ezen mi sok-sok éve dolgozunk, és én azt hiszem, hogy ez is egy adottság – Budapesten különösen, de Magyarországon általánosságban is –, hogy nem feltétlenül két, egymástól távol álló csoportot kell közelíteni, hanem sokszor ezek a szomszédok kérdései, családokon belüli ügyek, amelyek révén közös emlékezetet lehet felfedezni és építeni. Nem véletlen, hogy a pápa az új magyar szentek között külön is megemlítette Salkaházi Sárát.
– Zárógondolatként mit remélhetünk ettől a zarándoklattól? Ezerkétszázan jöttek el, szinte a teljes püspöki kar, mintegy száz pap kíséretében, imádságos szívvel. Mi az, amit hazavihetnek ők, a zarándokok innen Magyarországra?
– Nyilván ez az egyes csoportok felkészülésétől és attól az imádságtól is függ, amellyel kísérték az útjukat, tehát hogy nem tisztán „turizmusban” veszek részt; de nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a papnövendékek, a diakónusok és a papszentelés előtt álló fiatalok is itt voltak, mert azt hiszem, hogy nekik a hivatásuk szempontjából is döntő kérdés az, hogy részei vagyunk a világegyháznak, és a világegyház közös hitét és közös küldetését vállaljuk mi is.
Az interjút készítette: Vértesaljai László SJ/Vatikáni Rádió
Lejegyezte: Horogszegi-Lenhardt Erika
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
