Ferenc pápa húsvét vigíliáján: Jézus feltámadásával újjászületik a remény a kudarc omladékain!
Március 30-án este a Szentatya vezette az ünnepélyes húsvéti vigíliaszertartást a Szent Péter-bazilikában. A liturgia a bazilika átriumában kezdődött a tűz megáldásával és a húsvéti gyertya előkészítésével. Az oltárhoz vezető körmenetet, a húsvéti gyertya meggyújtását és az Exsultet eléneklését az igeliturgia és a keresztelés liturgiája követte, melynek során a pápa nyolc újonnan megtért hívőnek szolgáltatta ki a beavató szentségeket. Az alábbiakban a pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Az asszonyok a hajnal derengő fényében mennek a sírhoz, de magukban az éjszaka sötétségét őrzik. Bár úton vannak, mégis mozdulatlanok: szívük a kereszt lábánál maradt. A nagypénteki könnyek elhomályosítják szemüket, a fájdalom megbénítja lábukat, az az érzés járja át őket, hogy mindennek vége, hogy Jézus történetére követ helyeztek. Gondolataik középpontjában is éppen a kő áll. Azt kérdezik ugyanis egymástól: „Ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” (Mk 16,3). Amikor azonban a helyszínre érnek, a húsvét hatalmas ereje megdöbbenti őket: „Amikor felnéztek – mondja a szöveg –, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt” (Mk 16,4).
Álljunk meg, kedves testvéreim, ennél a két mozzanatnál, mely a húsvét egyedülálló öröméhez vezet bennünket: először az asszonyok aggódva azon töprengenek, vajon ki fogja elhengeríteni a követ; azután pedig, amikor felnéznek, látják, hogy a kő már el is van hengerítve.
Mindenekelőtt ott van a kérdés, mely fájdalomtól megtört szívüket gyötri: ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől? Az a kőtömb jelentette Jézus történetének a végét: Jézus történetét is a halál éjszakájába temették. Őt, a világba jött életet megölték; ő, aki az Atya irgalmas szeretetét nyilvánította ki, nem kapott irgalmat; őt, aki megszabadította a bűnösöket a kárhozat terhétől, keresztre ítélték. A béke fejedelme, aki megszabadított egy házasságtörő asszonyt a kövek erőszakos dühétől, egy hatalmas kő mögé temetve fekszik. Ez a kő, egy leküzdhetetlen akadály, annak jelképe volt, amit az asszonyok a szívükben hordoztak, reményük végét jelentette: minden összetört rajta, tragikus fájdalmuk sötét titkával, mely megakadályozta álmaik megvalósulását.
Testvéreim, ez velünk is megtörténhet. Néha úgy érezzük, nehéz sírkövet tettek szívünk bejáratához, s ez a kő elfojtja az életet, kioltja a bizalmat, a félelem és a keserűség sírjába zár bennünket, s elállja az öröm és a remény felé vezető utat.
Ezek a „halál sziklatömbjei”, és találkozunk velük – utunk során – mindazokban a tapasztalatokban és helyzetekben, amelyek megfosztanak a lelkesedéstől és az előrehaladáshoz szükséges erőtől: találkozunk velük a bennünket érő szenvedésekben és szeretteink halálában, mely áthidalhatatlan űrt hagy bennünk; találkozunk velük a kudarcokban és a félelmekben, melyek megakadályozzák, hogy megvalósítsuk a szívünkben rejlő jót; megtaláljuk őket bezárkózásainkban, melyek fékezik nagylelkű odaadásunkat, és nem engedik, hogy megnyíljunk a szeretetnek; megtaláljuk őket az önzés gumifalaiban – ezek valódi gumifalak! –, az önzésben és a közömbösségben, melyek elhárítják elköteleződésünket igazságosabb és emberléptékűbb városok és társadalmak építése mellett; megtaláljuk őket a gyűlölet kegyetlensége és a háború vadsága által félresöpört békevágyunkban. Amikor átéljük ezeket a csalódásokat, az az érzésünk, hogy megannyi álmunk arra van ítélve, hogy összetörjön, és mi is aggódva kérdezzük: ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?
Mégis, ugyanezek az asszonyok, kiknek szívében sötétség uralkodott, valami rendkívüli dologról tesznek tanúságot: amikor felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Itt van Krisztus húsvétja, itt van Isten hatalmas ereje: az élet győzelme a halál felett, a világosság diadala a sötétség felett, a remény újjászületése a kudarc omladékain.
Az Úr, a lehetetlen Istene az, aki elhengerítette a követ, ő az, aki elkezdte kinyitni szívünket, hogy a reménynek ne legyen vége. Nekünk is őrá kell emelnünk tekintetünket.
Ez tehát a második mozzanat: emeljük tekintetünket Jézusra: ő, miután magára vette emberségünket, leszállt a halál szakadékos mélységébe, és isteni életének erejével átkelt rajta, s ezáltal mindannyiunk számára a végtelen fényre nyitott ablakot. Az Atya a Szentlélek erejével feltámasztotta Jézust a saját testében, a mi testünkben, s ő így új lapot kezdett az emberiség számára. Attól a pillanattól kezdve, ha hagyjuk, hogy Jézus kézen fogjon bennünket, semmilyen kudarcélmény vagy fájdalom, bármennyire megsebezzen is, nem mondhatja ki a végső szót életünk értelméről és rendeltetéséről.
Attól a pillanattól kezdve, ha hagyjuk, hogy a feltámadt Jézus megragadjon bennünket, semmilyen vereség, semmilyen szenvedés, semmilyen halál nem keresztezheti az élet teljessége felé vezető utunkat.
Attól a pillanattól kezdve „mi, keresztények azt mondjuk, hogy ennek a történelemnek […] van értelme, olyan értelme, amely mindent átfog, olyan értelme, amelyet többé nem szennyez be abszurditás és sötétség […] olyan értelme, melyet mi Istennek nevezünk. […] Feléje áramlanak átalakulásunk vizei; nem áramlanak a semmi és az abszurditás szakadékaiba […], mert Jézus sírja üres, és ő, aki halott volt, élőnek mutatkozott” (Karl Rahner: Che cos’è la risurrezione? Meditazioni sul Venerdì santo e sulla Pasqua, Queriniana, Brescia 2005, 33–35).
Testvéreim, Jézus a mi húsvétunk, ő az, aki a sötétségből a világosságba vezet át bennünket, aki örökre hozzánk kötötte magát,
és kiment bennünket a bűn és a halál sötét mélységeiből, s a megbocsátás és az örök élet fényes ragyogásába vonz bennünket. Testvéreim, emeljük rá tekintetünket, fogadjuk be életünkbe Jézust, az élet Istenét, újítsuk meg ma neki kimondott igenünket, és egyetlen sziklatömb sem lesz képes megfojtani szívünket, egyetlen sír sem lesz képes bezárni életörömünket, egyetlen kudarc sem lesz képes kétségbeesésbe taszítani bennünket! Testvéreim, emeljük rá tekintetünket, és kérjük, hogy feltámadásának ereje gördítse el a lelkünket nyomasztó sziklatömböket! Emeljük tekintetünket őrá, a feltámadottra, és abban a bizonyosságban járjunk, hogy várakozásaink és meghalásaink legsötétebb mélységeiben már jelen van az örök élet, melyet ő elhozni jött!
Testvérem, örömtől ujjongjon a szíved ezen az éjszakán, ezen a szent éjszakán!
Énekeljük együtt Jézus feltámadását: „Énekeljétek, énekeljétek mind, folyók és síkságok, hegyek és sivatagok, […] énekeljétek az élet Urát, aki feltámad a sírból, ezer napnál fényesebben! Gonoszságtól megtört és igazságtalanságtól megviselt emberek, otthontalan emberek, vértanúságot szenvedő népek, űzzétek el ezen az éjszakán a kétségbeesés énekeseit. A fájdalmak embere már nincs börtönben: rést nyitott a falon, hozzátok siet! A sötétségben hangozzon fel a váratlan kiáltás: él, feltámadt! És ti, testvéreim, kicsik és nagyok, […] ti, akiket megtörnek az élet fáradalmai, ti, akik méltatlannak érzitek magatokat az éneklésre […] új láng lobbanjon szívetekben, új frissesség járja át hangotokat. Ez az Úr húsvétja, testvéreim, ez az élők ünnepe” (Jean-Yves Quellec: Dieu face nord, Publications de Saint-André, Ottignies 1998, 85–86).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
