Ez emberileg nézve lehetetlen – Egy orosz katolikus asszony gondolatai a moszkvai terrortámadásról
A Moszkva-környéki „Crocus City Hall” koncerttermében történt terrortámadásról szóló szörnyű hír az ortodox keresztényeket a nagyböjt legelején, a katolikusokat pedig a nagyhét előestéjén érte. És ez az egybeesés – talán az egyetlen –, ami segít bennünket úgy tekinteni a történtekre, hogy a gonosszal szembeni tehetetlenségünk megtapasztalása miatt ne essünk kétségbe, hanem valóságosan az élet hőseinek érezzük magunkat. Anasztazia Bozio arra figyelmeztet bennünket, hogy ami lehetetlen az embernek, az lehetséges az Istennek.
A múlt péntek az elmúlt hónapok egyik legfurcsább és legfélelmetesebb napja volt. Legalábbis a férjemnek és nekem, valamint barátaink egy meglehetősen népes csoportjának, akikkel aznap Moszkvából Almatiba repültünk, hogy közösségünk felelőseivel találkozzunk. Már Kazahsztánba érkezésünkkor láttam a terrortámadásról szóló első jelentéseket, amikor a hajnali 5.30-as keléstől, a járat 5 órás késése miatt és a hosszú repülőúttól kimerülten kerestük, hogy hol vacsorázhatnánk. A telegramcsatornákat szökőár sebességével árasztották el a tragédia helyszínéről készült videók: egyeseket közvetlen közelről lőttek le, mások menekvést keresve rémülten futottak el a földön fekvő véres holttestek mellett. Végiggörgettem a szörnyű videókat, de nem volt erőm ahhoz, hogy belenézzek. Amikor végre megérkeztünk az étterembe, már nem voltunk sem éhesek, sem fáradtak – a borzalom teljesen hatalmába kerített bennünket. Moszkvából jöttek a hírek a tűzvészről, amelynek oltását addig nem tudják elkezdeni, amíg a különleges erők meg nem „tisztítják” az épületet. Még mindig voltak bent emberek. „Ez lehetetlen egy helyzet, inkább imádkozzunk” – kérte egyikünk, és a zsúfolt étterem közepén halkan elimádkoztuk a „Miatyánk”-ot. Körülöttünk több, örömteli népes társaság ünnepelte a Nauryzt – a kazah újévet. Helyi idő szerint már közel volt az éjfél, de az utcák és az éttermek tele voltak emberekkel, gyermekes családokkal; mindenki ünnepelt, mi pedig sokkos állapotban ültünk, folyamatosan frissítettük a hírfolyamot, válaszoltunk a rokonok és a barátok üzeneteire: „Életben vagyunk”, „Kazahsztánban vagyunk”, „Biztonságban vagyunk”.
Erről a pillanatról azért írok ilyen részletesen, mert ez az élet valódi megnyilvánulása volt a maga fülsiketítő ellentmondásosságával. Az egyik anyának karon ülő gyermeke édességet majszolt, a másik pedig – csapdába esve – magához szorította gyermekét a vécé padlóján, ahol a terroristák lövöldözése és az iszonyatos tűzvész közepette várta a halált. Vajon nem egyformán szeretik gyermeküket mind a ketten? Nem ugyanazon boldogság utáni vágy tölti el a szívüket? Nem ugyanaz az Isten lehelte beléjük az élet leheletét, hogy gyermekeik – és maguk is – világra szülessenek? De miért kerültek e pillanatban ilyen eltérő körülmények közé? Miért olyan nehéz és tragikus az élet?
S egyáltalán, mi az élet értelme? Érdemes egyáltalán megszületni?
Talán arról van szó, hogy az elmúlt években kevés okunk volt feltenni magunknak ezeket a kérdéseket. Viszont ezen a pénteken hihetetlen erővel tolultak elő ezek a kérdések még azokból is, akik mindmáig jobbnak látták tudomást sem venni róluk.
Az elmúlt napok igazi drámája az volt, hogy sokan nem tudtak szembenézni e kérdésekkel, a válaszadással pedig magukra maradtak. E kérdések – céltalanul a közösségi háló terébe dobva – gyűlöletet szítottak vagy kétségbeesést okoztak; ez nagyon jól látható a hírfolyamokban és nem hívő barátaim üzeneteiben. Mivel abban a kegyelemben volt részem, hogy e napokat krisztushívők társaságában tölthettem, ahol mindannyian kikiabálhattuk magunkból kérdéseinket, fájdalmunkban pedig átöleltek minket, ezért szívemben békével és a személyes megtérés utáni vággyal tértem haza Moszkvába.
„Ma vagy vigasztalni próbáljuk egymást, vagy tudatosan részt veszünk Krisztus kínszenvedésében” – mondta az egyik barátom szombaton. Aznap, s az azt követő napokban mindnyájan rájöttünk, mit is jelentenek ezek a szavak. Tudtam, hogy számomra az egész küszöbön álló nagyhét ugyanennek a gondolatnak a jegyében fog telni. Az Egyház liturgiájának a szerkezete ebben az időszakban mintha azt mondaná: nem lehetséges a feltámadásról tapasztalatra szert tenni a kereszt megtapasztalása nélkül. Ha a nagycsütörtökön és nagypénteken este történt eseményekre gondolunk – Jézus elárulására, megalázására, megkínzására, végül kivégzésére, a későbbi feltámadást pedig figyelmen kívül hagyjuk –, akkor
a kereszt ugyanolyan kegyetlen és értelmetlen szörnyűségnek tűnhet, mint a „Crocus Sity Hall”-ban, a március 22-én történt terrortámadás.
Jézus idejében hány embert végeztek ki hasonló módon! De a történelem nem rögzítette számunkra a kivégzésük részleteit. A halál mindig rút dolog. A másik ember szenvedése elviselhetetlen szorongást kelt bennünk, s mielőbb hátat szeretnénk fordítani neki. Saját szenvedésünk ellenállást vált ki belőlünk és lázadásra ösztönöz.
Miért emlékeznek tehát emberek milliói világszerte, újra és újra Jézus Krisztus kínszenvedésére és gyötrelmes kereszthalálára? A feltámadása miatt. Csak a feltámadás megtapasztalásában nyer értelmet a szenvedés és a halál. Csak Krisztusban válik az áldozat nem mindennapivá az emberek számára, s nem mindennapivá az én számomra. Valóban, Jézus győzelme nem szüntette meg sem a szenvedést, sem a halált, ám ő megígérte nekem, hogy mindig velem lesz a világ végezetéig; velem a szenvedésben, korlátaim megtapasztalásában, kisebb-nagyobb áldozataimban, amelyeket naponta meg kell hoznom.
A feltámadás fényében a kereszt nem brutalitás, hanem maga a szeretet. Krisztus kínszenvedése a leghatalmasabb szeretet „de” és „ha” nélkül,
melyet az egész egyetemes Egyházzal együtt fogunk átélni ezekben a napokban. Ez az önmagunkról való lemondás. Ez a mindvégig odaadott élet. S ha éppen itt, ezen a ponton egyesítjük áldozatunkat Jézus Krisztus kínszenvedésével, akkor az élet főszereplői, hősei leszünk, s nem megfélemlített szemlélői annak, hogy tort ül gonoszság.
Nincs más hátra, minthogy eldöntsük, milyen a mi áldozatunk. Mindnyájan tudatában vagyunk korlátainknak, ezért bizonyára mindenki megfogalmazza a maga válaszát. Úgy látom, hogy számomra az imádság az az áldozat, amelyet konkrétan Istennek hozhatok. Az imádság megkívánja tőlem, hogy teljesen lemondjak önmagamról, sablonos gondolkodásmódomról, az általam vallott „helyes álláspontról”, miközben az embereket „mienk”-re és „övék”-re, „jók”-ra és „rosszak”-ra osztom. Már az első másodpercektől kezdve nyilvánvaló volt számomra, hogy imádkoznom kell e szörnyű terrortámadás áldozataiért. Az ezt követő napokban mindez kiegészült azzal a kevésbé nyilvánvaló, de teljesen egyértelmű szükségszerűséggel, hogy a támadókért is kell imádkoznom; azokért, akik tetteikkel számtalan ember életét oltották ki és tették tönkre, továbbá a biztonsági erőkért, akik brutális kínzást alkalmaztak a foglyokkal szemben, és büszkén továbbították a róluk készült felvételeket a médiának. Imádkoznom kell ugyanezen médiák szerkesztőiért és producereiért, akik az üldözés hajszájában készült felvételeket terjesztik ezen embertelen kegyetlenségről. Végül imádkoznom kell a hatóság képviselőiért, akik nemcsak hogy nem akadályozzák meg mindezt, hanem néhány magas rangú politikussal egymás között még vitát is folytatnak a halálbüntetésre vonatkozó moratórium felülvizsgálatának szükségességéről, vagy közvetlenül arra szólítanak fel, hogy e gaztett szervezésében részt vevő személyeket gyilkolják meg.
A valamennyiükért végzett imádság azt jelenti: szeretnék megszabadulni attól, hogy saját mércével mérjek, egyikük felett se mondjak ítéletet, és fölismerjem: Krisztus éppen most adja életét mindegyikért.
Még ahhoz sincs bátorságom, hogy életemet adjam azokért, akiket szeretek. De legalább Krisztusnak ajánlom a történtekre vonatkozó rendkívül helytálló és nagyon fontos álláspontomat, imádkozva azokért, akiket bármilyen formában érintettek ezek az események. Továbbá önmagamért és saját megtérésemért is imádkozom. Először is azért, mert az ő kegyelme nélkül még ezt az áldozatot sem tudom meghozni, s képtelen vagyok imával emberségesen átölelni azokat, akik iránt bennem csak visszautasítás és ítélkezés van. Másodszor pedig azért, mert egyedül azzal tudok hozzájárulni a gonosz elleni küzdelemhez, ha a saját szívemben lévő gonosz ellen küzdök, vagyis a megosztottságot hozó, a gyűlöletet szító és a felebarát elítélésére törő gonosz ellen.
Ezekben a napokban mindegyikünk a maga módján mehet fel a keresztre Jézussal, hogy valamivel jobban megismerje az ő szeretetét. Áldozatunknak nagy jelentősége lesz az egész világ számára, mert a gyűlölet és a háború logikája közepette egy kicsivel hozzájárulunk a szeretet és a béke logikájához.
Fordította: Hidász Ferenc OFM
Forrás: Ruskatolik.rf
Magyar Kurír
