Történetek Aquinói Szent Tamásról
„Szent Tamás, egy látomás után, élete utolsó szakában fölakasztotta írószerszámait (suspendit organa scriptionis), mint a számkivetett zsidók lantjaikat Bábel fűzeire (Zsolt 136). Mikor társa noszogatta: írjunk már, Tamás testvér, sürget a Summa befejezése, ő azt felelte: nem tudok, Reginaldus testvér, nem tudok. Amit írtam, mind polyvának tetszik (sicut palea), ahhoz képest, amit láttam. Így lett ő nagyobb, mérhetetlenül nagyobb, mint a tudománya, és ezért lett nagyobb minden tudósnál.” (Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Szent István Társulat, Bp. 3. kiad. 1943. 16.)
„Aquinói Tamás rendkívül alázatos ember volt; első életrajzírója, Toccói Vilmos erősen hangsúlyozza ezt. Tudjuk, hogy Párizsban, a Szent Jakab kolostorban úgy hallgatta Nagy Szent Albertet, hogy soha ki nem nyitotta a száját, s ezért tanulótársai néma szicíliai ökörnek nevezték. Kicsivel később, Kölnben, ahová mesterét követte, szánakoztak hallgatagságán, mígnem egy napon egy diáktársa ’részvétből’ felajánlotta, hogy elismétel neki egy nehéz előadást, de hirtelen elakadt, s ekkor a néma ökör magyarázta el neki szép nyugodtan az egész kérdést –, hiszen a legfontosabb az igazság.
Lágyszívűségével és alázatosságával érdemelte ki, írja Vilmos, hogy szemlélődése során megismerje azt, amit azután tanított. Miután teológiai magister lett, annyira elrémítette a feladat súlya, hogy szüntelenül imádkozott és sírt, mondván: ’arra köteleznek, hogy magisteri méltóságot viseljek, holott hiányzik az ehhez szükséges tudományom’. Élete végén ’szalmának’ nevezte mindazt, amit írt. Doktori süvege a legkevésbé sem tette büszkévé, s nem hitte, hogy kötelességmulasztást követ el e süveggel szemben, amikor szuszogva (igen testes volt) lépkedett a bolognai utcán egy rendtársa nyomában, akit el kellett kísérnie a városba, s aki lassúnak tartotta őt.
E Tanító sokat sírt és sokat könyörgött, valahányszor csak munkához látott. Az oltárnál kereste a világosságot. Fejét a tabernákulumnak támasztva ’könnyek és sóhajok között állt ott, majd visszatért cellájába, és folytatta az írást’. Elsősorban a kontempláció egyik legnagyobb alakja volt, tiszta és alázatos imádság által szilárd kapcsolatban az éggel. Contemplata aliis tradere (A kontempláció útján nyert ismereteket másoknak átadni) – hangzik Szent Domonkos rendjének egyik jelmondata, amely Szent Tamástól származik <Summa Theologiae, III. 40. 1.>. Komolyan vette.
Mindeközben még humorérzéke is volt. Szamárfejeket rajzolt kéziratai margójára, amikor munkája során bizonyos tekintélynek örvendő szerzők nevét kellett leírnia. S amikor egy rendtársa egyszer odakiáltott neki, hogy jöjjön gyorsan az ablakhoz, mert kint egy repülő ökröt láthat (hiszen naivnak tartották), rögtön odasietett, csak hogy utána némi gúnnyal azt mondhassa: ’Kevésbé lep meg, ha egy ökröt repülni látok, mint ha egy szerzetestől hazugságot hallok’. (Jacques Maritain: A garonne-i paraszt. Egy öreg laikus töprengése napjaink kérdésein. Szent István Társulat – Kairosz, Bp. 1999. 184-186. Turgonyi Zoltán fordítása)
