Raniero Cantalamessa nagyböjti prédikációja: Jézus a Jó Pásztor, aki feloldja félelmeinket
Március 8-án, pénteken tartotta meg Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros harmadik nagyböjti prédikációját, Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai jelenlétében. Az Én vagyok a Jó Pásztor című elmélkedésében a Pápai Ház szónoka tovább folytatta Krisztus a János-evangéliumban szereplő, „Én vagyok a...” kijelentéseinek elemzését.
Raniero Cantalamessa a pásztor és a nyáj szavak eredeti jelentését értelmezte, melyek „Jézus ajkán” meghitt kapcsolatban lévő, egymást kölcsönösen ismerő élőlényeket jelölnek, és megtisztítva, az eredeti bibliai összefüggésben ma is alkalmasak arra, hogy kifejezzék: feltétlen bizalommal forduljunk Urunk, Jézus, a lelkek legfőbb Pásztora felé.
Jézus ezúttal nem az élettelen fizikai valóságok szimbólumaival – kenyérrel, világossággal – mutatkozik be nekünk, hanem emberi alakkal, mégpedig a pásztoréval. János evangéliuma tizedik fejezetében így olvassuk: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért” (Jn 10,11–15).
Krisztus, a Jó Pásztor képe kitüntetett helyet foglal el az ókeresztény művészetben és a korabeli feliratokon. A Jó Pásztort a klasszikus forma szerint a fiatalság ragyogásában mutatták be. A bárányt a vállán hordja, és szilárdan tartja a lábánál fogva. A Jó Pásztor jánosi képe immár örökre egybeolvad a szinoptikus evangéliumok pásztorával, aki az elveszett bárány keresésére indul (Lk 15,4–7). A Jó Pásztorról szóló szakasz evangéliumi szövegkörnyezete megegyezik az előző két fejezettel, vagyis a zsidókkal folytatott vitabeszéddel, amely Jeruzsálemben a pusztai vándorlásra emlékező sátoros ünnep alkalmából folyik. Tudjuk, hogy János evangélista számára a szövegkörnyezet viszonylag kevéssé fontos, mert a három szinoptikus evangélium szerzőjével ellentétben nem az a szándéka, hogy történetileg következetes beszámolót adjon Jézus életéről, hanem „jelek” gyűjteményét és a Mester tanítását hozza. Ezek sem maradnak azonban téren és időn kívül, hanem pontosan meghatározott helyen és időpontban szerepelnek, néha még a szinoptikusoknál is pontosabban, ami a legmélyebb „történelmi” értéket kölcsönzi nekik.
A kapucinus bíboros őszintén megvallotta, hogy a Jó Pásztor képe a juh és nyáj hozzá kapcsolódó képeivel együtt nem igazán divatosak manapság. Joggal kérdezhetjük, vajon Jézus nem fél-e attól, hogy megsérti a mi – mint szabad emberek – érzékenységünket és méltóságunkat azzal, hogy a „juhainak” nevez minket. A mai ember ugyanis megvetően elutasítja a birka szerepét és a nyáj gondolatát; azt azonban már nem veszi észre, hogy a valóságban és konkrétan hogyan is éli meg saját helyzetét, amit elméletben elítél.
A Pápai Ház szónoka szerint korunk társadalmának egyik legnyilvánvalóbb jelensége az eltömegesedés. A sajtót, a televíziót, az internetet tömegkommunikációs eszközöknek, tömegmédiának nevezik, nemcsak azért, mert informálja, tájékoztatja az embereket, hanem azért is, mert formálja, tömeggé alakítja őket. Anélkül, hogy észrevennénk, nyugodtan hagyjuk, hogy mindenféle manipuláció és okkult győzködés hasson ránk. Mások jóléti és viselkedési modelleket teremtenek, a haladás eszményeit és céljait, az emberek pedig elfogadják ezeket, sőt követik őket, attól tartva, hogy lemaradnak, miközben a reklámok alárendeltté és másolatokká teszik őket. „Bevesszük”, amit nekünk mondanak; úgy öltözködünk, ahogy a divat diktálja; úgy beszélünk, ahogy azt halljuk. Jót mulatunk, amikor azt látjuk, hogy egy filmen gyorsított tempóban futnak, szaggatottan kapkodva mozognak, akár a bábfigurák, pedig ezek mi vagyunk, ha kicsit alaposabban megnézzük magunkat.
Raniero Cantalamessa javaslata szerint Jézus szavának megértéséhez vissza kell mennünk a bibliai történethez, hogy megértsük, az Úr milyen értelemben nevezi magát Jó Pásztornak és hív minket juhainak. Izrael kezdetben nomád pásztornép volt. A sivatagok beduinjai még ma is képet adnak arról, milyen volt egykor Izrael törzsi élete. Ebben a társadalomban a pásztort a nyájával nem csak gazdasági, érdek alapú kapcsolat köti össze. Szinte személyes kapcsolat alakul ki a pásztor és a nyáj között. Együtt telnek napjaik, sokszor magányos helyeken, ahol egy teremtett lélek sincs a közelükben.
A pásztor végül megismeri minden egyes bárányát, ők pedig felismerik gazdájuk hangját, aki többnyire hangosan szól hozzájuk, mintha emberek lennének.
Ez magyarázza, hogy az emberiséggel való kapcsolatának kifejezésére az Isten éppen ezt, a mára már kétértelművé vált képet használta, ahogy többek közt a 80. zsoltár szava is szól: „Hallgass meg, Izraelnek pásztora, te, aki Józsefet nyájként legelteted!” (Zsolt 80,2).
Később, a nomád törzsek állapotából a megtelepedett nép helyzetébe való átmenettel a pásztorcímet tágabb értelemben azok is megkapják, akik Isten helyetteseiként működnek itt a földön, mint a királyok, a papok és a vezetők általában. A jelkép ebben az esetben kétfelé válik: immár nemcsak a védelem és a biztonság képét idézi fel, hanem a kizsákmányolásét és az elnyomásét is. A jó pásztor képe mellett megjelenik a rossz pásztor képe is.
Ezekiel próféta szörnyű váddal illeti a rossz pásztorokat, akik csak önmagukat terelgetik, tejjel táplálkoznak, gyapjúba öltözködnek, vajmi keveset törődve a juhokkal, „akikkel valójában kegyetlenül és erőszakosan” elbánnak (vö. Ez 34,1k). Ám a rossz pásztorok elleni vádat egy ígéret követi, hogy egy napon majd maga Isten fog szeretettel gondoskodni nyájáról: „Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget, a kövér és egészséges fölött meg őrködöm. Az igazság szerint legeltetem őket” (Ez 34,16). János evangéliumában Jézus magára ölti a Jó Pásztor példáját, de új fordulattal, mert így szól: „Én vagyok a jó pásztor!” Lám, Isten ígérete – minden várakozást felülmúlva – valósággá vált.
Raniero Cantalamessa ezen a ponton emlékeztetett az elmélkedések eredeti szándékára, hogy azok inkább személyes, nem pedig lelkipásztori szándékot követnek, azért, hogy az evangélium mind jobban behatoljon az életünkbe, hogy azután hitelesebben hirdethessük meg azt a világnak.
Jézus tanításának két szereplője van: a pásztor és a nyáj, vagyis egyenként minden bárány. A kettő közül mi melyikkel azonosulunk? – kérdezte a kapucinus bíboros. Válaszként Szent Ágostont idézte, aki püspökszentelési évfordulóján így szólt a néphez: „Vobis sum episcopus, vobiscum sum christianus”, „Nektek én püspök vagyok, veletek együtt pedig keresztény vagyok!” Cantalamessa bíboros hozzáfűzte: De most feledkezzünk meg a szerepeinkről – ti mint pásztorok, én mint prédikátor –, és tartsuk magunkat ez egyszer úgy, mint a nyáj bárányai, és emlékezzünk vissza arra a kérdésre, amit Jézus előszeretettel kérdezett Fülöp Cézáreája táján: „Nektek ki vagyok én?” Mintha azt mondta volna: „Felejtsétek el egy pillanatra, hogy ki vagyok az embereknek, és most csak magatokra figyeljetek!”
A továbblépéshez a szónok a nagy pszichológust, Karl Gustav Jungot, a „sebzett gyógyítót” hívta segítségül, aki azt tartotta, hogy az embernek ismernie kell saját lelki sebeit, hogy begyógyítsa másokét, továbbá, hogy mások sebeinek ismerete segít meggyógyítani a maga sebzettségeit.
Az Egyház lelkipásztora egyszerre „sebzett gyógyító”, vagyis maga is beteg ember, akinek segítenie kell mások gyógyulását.
Most nézzük meg, mi az a legfőbb betegség, amiből ki kell gyógyulnunk, hogy másokat meggyógyíthassunk – folytatta gondolatmenetét a szónok. – Mi van a juhokban a Biblia egésze szerint a Pásztor-Isten színe előtt. A válasz: a félelem. Ezen a ponton emlékképek tolulnak föl bennünk Jézus szavai nyomán: „Ne félj, te kisded nyáj!” (Lk 12,32) – biztat a Gondviselésbe vetett hitre Jézus, majd a vihar lecsendesítését követően így fordul tanítványaihoz: „Miért féltek, kicsinyhitűek?” (Mt 8,26). A zsoltárok világában gyakori a pásztor képe, főként a Jó Pásztor című, 23. zsoltárban: „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken legeltet. A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet. Az igaz úton vezérel, nevéhez híven. Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad. Kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján, s az Úr házában lakhatom örök időkön át.”
Beszéde záró részében Raniero Cantalamessa a félelmet, a „sötét rosszat” értelmezte, amely oly sok embertől veszi el az élet örömét. A félelem a mi egzisztenciális állapotunk, mely a gyermekkortól kezdve egészen a halálig kísér bennünket. A gyermek sok mindentől fél, ezeket gyerekkori rettegésnek hívjuk; a kamasz a másik nemtől fél, félszeg és kisebbrendűségi érzése van. Jézus megnevezte a felnőttkor legfőbb félelmeit: amikor aggódunk a holnap miatt, hogy mit együnk (Mt 6,31); félünk a világtól és annak hatalmasaitól, akik megölhetik a testet (Mt 10,28). Ő pedig mindegyik félelemre ugyanazt válaszolta: „Nolite timere! Ne féljetek!” Ez nem üres és tehetetlen szó, hanem hatásos, szinte szentségi erejű. Mint Jézus minden szava, megteszi azt, amit jelent. Nem olyan, mint a mi egyszerű buzdításunk: „Légy bátor!”
De mi is akkor a félelem? – kérdezte a kapucinus bíboros. – A félelem a lényünket veszélyeztető fenyegetésre adott válasz, az egyszerű hétköznapi nyugalmat fenyegető veszélytől egészen a halálig menően.
A félelem alapvető önfenntartási ösztönünk megnyilvánulása. Ezek a félelmek lehetnek valósak vagy képzeletbeliek, jogosak vagy indokolatlanok.
A pszichológia és a pszichoanalízis úgy próbálja gyógyítani a félelmeket és neurózisokat, hogy elemzi őket, és a tudatalattiból átviszi őket a tudatos szintre. Az evangélium nem vonja el a figyelmet ezekről az emberi eszközökről, sőt bátorítja őket, de hozzátesz valamit, amit egyetlen tudomány sem tud megadni. Szent Pál így írja a római levélben: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket” (Róm 8,35–37). A megszabadulás itt tehát nem egy eszme vagy valamiféle technika, hanem egy személy! Minden félelem „feloldója” Krisztus, aki ezt mondta tanítványainak: „Ne féljetek, én legyőztem a világot” (Jn 16,33).
Az apostol ezután kitágítja a látószöget a személyes szférából a tér és idő nagy távlataira, és a kis egyéni félelmektől az egyetemes félelmekig jut el: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8, 38–39). „Sem halál, sem élet!” Krisztus ugyanis legyőzte azt, amitől a világon a legjobban félünk, a halált. A Zsidókhoz írt levél szerint azért halt meg, hogy „halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik a gonoszt, és felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett” (Zsid 2,14–15). „Sem magasság, sem mélység nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől”, vagyis sem a végtelenül nagy, az univerzum a maga egyre táguló arányaival, sem a végtelenül kicsi, az atom, amelyet mint rettentő hatalmat saját felelősségünkre fedeztünk fel. Ma jobban ki vagyunk téve az ilyen kozmikus félelmeknek, mint valaha. A modern ember fokozottabban érzi sebezhetőségét az erőszakos és őrült világban.
Mi lesz bolygónk jövőjével, ha a pápa és a társadalom legfelelősebb embereinek vészkiáltásai ellenére továbbra is szabad gyeplőt engednek a fogyasztásnak és a környezetszennyezésnek?
Mi, keresztények hiszünk abban, hogy egyedül Isten tud bennünket megváltani, egyedül az ő mértéke az örökkévalóság.
Nekünk, keresztényeknek sokkal erősebb okunk van, mint a zsoltárosnak, hogy a világ fizikai és erkölcsi megrázkódtatásaival szemben megismételjük: „Isten a menedékünk és az erőnk, nagyszerű támaszunk a szorongattatásban. Ezért nem aggódunk, ha remeg is a föld, ha a hegyek a tengerbe omlanak, ha vizei zúgnak, tajtékoznak is, és viharától megrendülnek a hegyek” (Zsolt 46,2–4).
Az eddig elmondottak azonban még nem vették figyelembe azt a legvigasztalóbb dolgot, amit az evangélium mond nekünk félelmeinkről és szorongásainkról. Miután az Úr ezerféleképpen buzdította tanítványait, hogy ne féljenek, még valami mást is tett. A Biblia előtte soha nem mondta, hogy a Jó Pásztor életét adja juhaiért. Hogy ismeri, vezeti, gondozza, megvédi őket, azt igen, de hogy életét adja értük, azt már nem. Jézus megígérte, és meg is tette. Magára vett félelmeinket, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól” (Zsid 5,7), s meghallgatásra talált. A szerző arra céloz, ami Jézussal a Getszemáni-kert éjszakájában történt, Márk evangélista szerint: „Halálos szomorúság fogta el lelkemet. Maradjatok itt és virrasszatok!” (Mk 14,34). Jézus egyedül érzi magát, elzárva minden emberi közösségtől, ezért kéri a tanítványait, hogy maradjanak a közelében, vele együtt. A Zsidókhoz írt levél hozza azt a vigasztaló üzenetet, amelyet az evangélium e titokzatos lapja tartalmaz számunkra: „Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk” (Zsid 4,14–16).
Jézus magára vette sebeinket, és ezáltal megváltotta a félelmeinket és szorongásainkat is. „Az ő sebei szereznek gyógyulást nekünk” – mondja róla Izajás próféta és Péter apostol (Iz 53,5–6; 1Pét 2,24). Jézus a „sebek igazi gyógyítója”, akiről a pszichológus beszélt, ő maga is sebesült, de ő az, aki begyógyítja a sebeinket. Ilyen módon a félelmek és a gyötrelmek lehetőséget adnak arra, hogy gyarapodjunk emberségben és mások megértésében.
Ám az evangélium ennél még valami többet is mond nekünk a félelmeinkről. Ha itt minden véget érne, vigasztalásunk még mindig hiányos lenne. Mert így szemeink egy hősies és megindító, követendő példát látnának, de hiányozna egy olyan kéz, amely támogatna minket. Ám itt van az evangélium második nagy kijelentése: az „átszúrt gyógyító”, aki feltámadt a halálból, és így szól: „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 28,20). Ő nemcsak példát mutatott nekünk a félelmek leküzdésére, hanem eszközt is adott nekünk, hogy legyőzzük őket, mégpedig az ő jelenlétét és a kegyelmét. Pálnak, aki elkeseredett a „testében viselt tövis” miatt, a Feltámadott így felel: „Legyen elég neked az én kegyelmem!” (2 Kor 12,9).
Végezetül a Pápai Ház szónoka a Krisztus mintája nyomán tanúságtevő vértanúk példáját említette: A 3. század elején élt Felicitász, aki hite miatt éppen a börtönben volt, amikor szülni kezdte gyermekét. Börtönőre ráförmedt: „Ha most siránkozol, mit fogsz csinálni, amikor a vadállatok elé vetnek az arénában?” Felicitász így felelt: „Most én szenvedek, de akkor majd más szenved érettem!”
Elhatároztuk, hogy ebben az elmélkedésben Jézusra, a Jó Pásztorra figyelünk, valamint az ő nyájára, és velük azonosulunk. Most mégis egy kis kivételt teszünk. Az evangélium minden buzdítása ellenére nem tudunk mindig megszabadulni félelmeinktől és gyötrelmeinktől. Ugyanakkor megtehetjük, hogy valaki másnak segítünk megszabadulni a félelmeitől. Pascal írta az Emlékezéseiben:
Jézus halálküzdelmét vívja az idők végezetéig, és nekünk soha nem szabad magára hagynunk őt.”
Most mi vagyunk Krisztus szeme, szája és keze. Próbáljunk meg velük másokat megvigasztalni és bizonyára meghalljuk a szívünkben a szavát: „Velem tettétek” – zárta a Római Kúriának szóló harmadik nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa bíboros.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
