Raniero Cantalamessa nagyböjti prédikációja: „Nem tudok e két dolog nélkül élni”

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2024. február 27. kedd

A VI. Pál aulában mondta el első nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros a Római Kúria tagjai számára. A Pápai Ház szónoka idei elmélkedéseiben a János evangéliumában szereplő, Jézus személyére utaló, „Én vagyok a...” kinyilatkoztatásokat veszi sorra. A kafarnaumi beszéd „Én vagyok az élet kenyere” kijelentése egyszerre utal Jézus éltető Szavára és a testére.

Raniero Cantalamessa prédikációját a Jézus és az apostolai között Fülöp Cezáreájában folytatott párbeszédével kezdte: „Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« Ők így válaszoltak: »Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának.« Jézus most hozzájuk fordult: »Hát ti mit mondtok, ki vagyok én?« Simon Péter válaszolt: »Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.«” (Mt 16,13–16)

Jézus második kérdése – „Hát ti mit mondtok, ki vagyok én?” – kapcsán a Pápai Ház szónoka nem az Egyház vagy a teológiai tanulmányok válaszára irányította a figyelmet, hanem magára a kérdésre, amelyet Jézus hic et nunc, itt és most felénk fordulva, éppen tőlünk kérdez, egyenként és személyesen. A válaszadásban maga Szent János evangélista segít nekünk az evangéliumában szereplő „ego eimi” – „én vagyok” jézusi kinyilatkoztatások sorával, melyekkel Jézus feltárja, hogy kinek tartja magát, amikor ezt mondja: „Én vagyok az élet kenyere”, „Én vagyok a világ világossága”. Öt ilyen önkinyilatkoztatást vizsgálunk meg, és minden alkalommal megkérdezzük magunktól, hogy Jézus valóban az-e számunkra, amit magáról mond, és mit lehet tenni, hogy egyre inkább azzá legyen – ismertette nagyböjti elmélkedéssorozatának gondolati ívét a kapucinus szerzetes.

Különleges módon éljük meg ezt a pillanatot, nem kifelé tekintve, a világ és az Egyház problémáival foglalkozva, ahogyan máskor tennünk kell, hanem befelé fordulva. Vagyis intim, a világtól elszakadt, és ennélfogva önző pillantással? – tette fel a kérdést Raniero Cantalamessa. – Ellenkezőleg! Önmagunk evangelizálása ez, hogy másokat evangelizáljunk, egyfajta „Jézussal való beteléssel”, ahogy a kapucinus rend első alkotmánya ajánlja a prédikátoroknak, hogy a „szeretet túláradásából” cselekedjenek, vagyis benső, mély meggyőződésből, ne pusztán a küldetés teljesítése céljából.

Kezdjük tehát a János-evangélium hatodik fejezetéből Jézus első „Én vagyok” kijelentésével, melyben az Úr önmagát az élet kenyerének nevezi: „Kafarnaumban az emberek így szóltak Jézushoz: »Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe! Akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.« Jézus erre azt mondta: »Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.« Erre így szóltak hozzá: »Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!« »Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.«” (Jn 6,30–35)

Az esemény a csodálatos kenyérszaporítás története, melynek során Jézus megszaporította az öt árpakenyeret és a két halat, melyből ötezer ember lakott jól; majd eltávozott onnan, hogy elkerülje az emberek túlzó lelkesedését, amellyel királlyá akarták tenni. Amikor pedig keresésére indulnak, a tó másik oldalán találnak rá. Itt zajlik le az a hosszú beszélgetés, melyben Jézus megpróbálja elmagyarázni a „kenyér jelét”; megpróbálja megértetni velük, hogy van egy másféle kenyér, azt keressék, melynek anyaga valójában egy „jel”.

Jézus ugyanezen a módon jár el a szamáriai asszonnyal folytatott beszélgetésben a János-evangélium negyedik fejezetében: azt akarja, hogy az asszony egy másfajta vizet fedezzen fel, a közönséges vízen túl, amely csak ideig óráig oltja a szomjat. Itt pedig arra akarja rávezetni a tömeget, hogy másféle kenyeret keressen, mint amivel csak egyetlen napra lakik jól az ember. A szamáriai asszonynak, aki azt a titokzatos vizet kéri, a Messiás eljövetelét várva, Jézus azt feleli: „Én vagyok, aki veled beszél” (Jn 4,26). A kenyeret kérő kafarnaumi sokaságnak Jézus itt ugyanazt válaszolja: „Én vagyok az élet kenyere!”

Megkérdezhetjük magunktól, hogy mi honnan vesszük az élet kenyerét. Az egyházatyák erre kétféle helyet jelölnek meg: a szentségeket és Isten Szavát, vagyis az Eucharisztiát és a Szentírást. Igaz, ezzel kapcsolatban eltérő hangsúlyokat figyelhetónk meg, hiszen Órigenész és például Szent Ambrus inkább ragaszkodtak Isten Igéjéhez: „A kenyér, amelyet megtörünk – írja Szent Ambrus a kenyérszaporítást magyarázva – misztikusan Isten Igéjét jelenti, ami szétosztva csak gyarapodik.

Mint kenyeret adta nekünk a szavait, melyek megszaporodnak a szánkban, miközben ízleljük azokat.” Alexandria Szent Cirill ezzel szemben az eucharisztikus értelmezést hangsúlyozza. Ám egyik értelmezés sem zárja ki a másikat – szögezte le a Pápa Ház szónoka.

A Krisztus követése két dologról ír, amire szükségünk van: étel és világosság. „Nekem, a gyengének a te szent Testedet adtad ételül, míg világosságként helyezted lábam elé a Szavadat” (vö. Zsolt 118,105).

Minthogy Isten Szava a Lélek világossága, és a Szentséged az élet kenyere, én nem tudok e két dolog nélkül élni” – tanította Kempis Tamás.

Az élet kenyerére vonatkozó kétféle értelmezés egyikének kizárólagos állítása megosztotta a Nyugat kereszténységét. Katolikus oldalon annyira domináns lett az eucharisztikus értelmezés, hogy „János hatodik fejezetét szinte az Eucharisztia alapításával egyenértékűvé tette”; Luther ezzel szemben az ellenkezőjét állította: „az élet kenyere Isten Igéje, amit a prédikáció oszt ki és amit hittel fogyasztanak”.

A Krisztus-hívők körében született ökumenikus légkör ma már lehetővé teszi számunkra, hogy újra helyreállítsuk az egyházatyák hagyományos szintézisét – fejtette ki Cantalamessa atya. – Nem kétséges, hogy az Élet kenyere Isten Igéjén és különösen Jézus szavain keresztül érkezik hozzánk az evangéliumban. A pusztai kísértőnek adott válasza is erre emlékeztet: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden igéjével” (Mt 4,4). Másfelől pedig meg kell látni Jézusnak a kafarnaumi zsinagógában mondott beszéde eucharisztikus vonatkozásait, mert ott lakomáról beszél, ételről és italról, étkezésről és ivásról, testről és vérről. Az „Aki nem eszi az én testemet, aki nem issza az én véremet” szavak közvetlenül emlékeztetnek az Eucharisztia alapítására: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem”, és „Vegyétek és igyátok, ez az én vérem”, így tehát nem lehet tagadni a köztük lévő kapcsolatot.

A Szentírás-magyarázat polarizációjával szemben a liturgiában mindig megvolt a Szó és a Test egysége. Erről tanúskodik Szent Jusztin vértanú, aki szerint a szentmise két mozzanatot őriz meg: egyfelől az Ige liturgiáját az Ószövetséggel és az apostolok emlékezetével, másfelől az Eucharisztia liturgiáját az átváltoztatással és az áldozással. Ezért ne korlátozzuk Krisztus testénel és vérének vételét csak az Igére vagy csak az Eucharisztiára, hanem lássuk meg azt a kegyelmi élet minden mozzanatában – hangsúlyozta Raniero Cantalamessa. Példaként említette Szent Pál tanítását: „Nekem az élet Krisztus” (Fil 1,21). Az apostol nem pontosítja jobban, számára Krisztus – jelenléte minden formájában – az élet kenyere, főként az örömben, ezért buzdít oly sokszor az örömre. Jézus tehát az örök élet kenyere, de nemcsak azáltal, amit ad, hanem ami ő maga. A Szó és a Szentség (az Eucharisztia) eszközök, amelyek által a cél a benne való élet: „Amint engem az élő Atya küldött, s én őáltala élek, úgy az is élni fog általam, aki engem eszik” (Jn 6,57). Ahogy Aquinói Szent Tamás Adoro te devote eucharisztikus himnuszában valljuk: „Panis vivus vitam praestans hómini”, az élő Kenyér életet ad az embernek.

Ez az élet nem a test szerint való élet, hanem a Lélek élete bennünk, vagyis az örök élet.

Beszéde zárórészében a Pápai Ház szónoka Krisztus igei és szentségi befogadásáról Krisztus követesére irányította a figyelmet. Kérdezzük meg magunktól, hogyan lett Jézus számunkra az élet kenyere. Jézus maga adja meg a választ: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha meghal, sok gyümölcsöt terem” (Jn 12,24). A földre esés és az elhalás képei Jézus passióját fejezik ki, és így a búzaszem képével Jézus nemcsak személyes sorsát, hanem minden igazi tanítványáét is jelzi – fejtette ki Raniero Cantalamessa.

Antiochiai Szent Ignác vértanú püspöknek a római egyházhoz írt levelét nem lehet megrendültség nélkül olvasni, hiszen abban láthatjuk, mit tud tenni Krisztus kegyelme az emberi teremtménnyel: „Minden egyháznak megírom és mindenkinek meghagyom, hogy önként halok meg Istenért, ha meg nem akadályozzátok! Kérlellek titeket, jó szándékotokkal ne legyetek alkalmatlanok nekem!

Hagyjátok, hogy a vadállatok eledele legyek, melyek által lehetséges számomra Isten elérése! Isten gabonája vagyok, akit a vadállatok fogai őrölnek meg, hogy Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak.

A vadállatokat inkább ösztökéljétek, hogy sírommá váljanak, és semmit ne hagyjanak meg testemből, nehogy halottként bárkinek terhére legyek. Akkor leszek igazán Jézus Krisztus tanítványa, amikor testemet sem látja majd a világ. Kérleljétek Krisztust érettem, hogy eme eszközök által áldozatnak találtassam Isten előtt! Nem úgy parancsolok nektek, mint Péter és Pál – ők apostolok, én elítélt; ők szabadok, én mind ez ideig szolga. Ha azonban szenvedek, Jézus Krisztus szabadosává válok, és szabadként fogok feltámadni őbenne. Bilincsekben most tanulom meg, hogy semmit se kívánjak. Szíriától Rómáig, szárazon és vízen, éjjel és nappal, vadállatokkal küzdök, tíz leopárdhoz kötözve, azaz egy katonai osztaghoz; a jótékonyságra ezek csak rosszabbakká válnak. Sértegetéseik közepette még inkább tanítvánnyá válok, de nem ezért igazulok meg.”

A kapucinus bíboros szerint jelenlegi környezetünkben is léteznek a vadállatok említett fogai, amelyek megőrölnek bennünket. Szent Ágoston úgy fogalmaz: „mi, emberek cserépedények vagyunk, amelyek megsebzik egymást”, ezért meg kell tanulnunk, hogy a megszentelődés eszközeivé tegyük ezt a helyzetet, és nem szabad hagyni, hogy a szívünk megkeményedjék a gyűlölködés és a panaszkodás által – fűzte hozzá a szónok.

„Vita communis mortificatio maxima”, vagyis a „közösségi élet a legnagyobb gyötrelem” – idézte a szerzetesközösségekben gyakran ismételt bölcs mondást Cantalmessa atya. – A közösség ugyanis nemcsak a legjobb, hanem a leghasznosabb és a leginkább elismerésre méltó választás, nem is csak a szerzetesközösségek, hanem minden emberi együttélés esetében. Ahol ez a legigényesebb módon valósul meg, az a házasság, éppen ezért csodálattal eltelve kell szemlélni azt, mindhalálig menő hűségével.

Együtt tölteni egy egész életet, éjjel és nappal, mindig számolva egy másik ember akaratával, jellemével, érzékenységével és sajátosságaival, különösen a mai társadalomban, ez egy nagyszerű dolog, és ha a hit lelkületével történik, akkor egyenesen „hősies erénynek” minősül

– hangsúlyozta a kapucinus szerzetes.

Mi pedig itt vagyunk a Kúria keretei közt, amely nem vallási vagy házassági közösség, hanem egyházi szolgálat és munkaközösség – folytatta első nagyböjti prédikációját a Pápai Ház szónoka. – Itt is sok lehetőség van, amit nem szabad elszalasztani, és

ha Szent Ignáchoz hasonlóan mi is Isten „megőrölt gabonájává” akarunk válni, akkor fel kell használnunk a megszentelődés mindazon lehetőségeit, amelyet szolgálati helyünk felkínál.

Fogadjuk el, ha ellentmondanak nekünk; mondjuk le az örökös önigazolásról, ha azt a dolog fontossága nem követeli meg; cselekedjünk a szentpáli buzdítás jegyében, „magunkra öltve az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet, elviselve egymást, megbocsátva egymásnak” (vö Kol 3,12–13). 

A mai világban azonban mégis létezik a vértanú püspök említette leopárdfog, vagyis a média és közösségi hálózatok fogai, mely sokszor rosszindulattal, romboló és nem építő szándékkal működik. Jaj annak, aki szerzetesként vagy papként ebbe a húsdarálóba kerül! Jogos az önvédelem, ám amikor már lehetetlen és hasztalannak tűnik, akkor is megmarad a hívő ember számára, hogy lelkileg egyesüljön a megostorozott, tövissel koronázott és leköpdösött Jézussal. Gondoljunk ekkor a Zsidókhoz írt levél vigasztaló szavára: „Igen, gondoljatok őrá, aki a bűnösök részéről ekkora ellentmondást viselt el, hogy ne lankadjatok, és bensőleg el ne csüggedjetek!” (Zsid, 12,3). Higgyünk abban, hogy a végén, miként Jézussal is történt, az igazság győzedelmeskedik a hazugságok felett. És talán jobb dolog csendben diadalra jutni, mint körömszakadtáig önmagunkat védeni.

A megőrölt lisztté válás azonban nem aszkétavonás, hanem inkább misztika, ahogy az Egyház kezdettől fogva értelmezte.

Ez egy olyan igazság, amellyel az Egyház a kezdetek óta kíséri az eucharisztikus katekézist. Már a Didachéban (IX, 4), az apostoli időkből származó írásban is szerepelt ez a gondolat. Szent Ágoston ugyanígy misztikus módon hasonlítja a kenyérkészítés mozzanatait – az aratást, a cséplést, a rostálást, az őrlést és végül a sütést – Krisztus eucharisztikus testéhez, mely a misztikus test létrejöttéhez vezet, ami az Egyház. A két test, az eucharisztikus és a misztikus test között nemcsak hasonlóság van, hanem függőség is. Krisztus az Eucharisztiában működő húsvéti misztériumának köszönhető, hogy az élet apró – és olykor nagy! – körülményei között napról napra erőt találjunk ahhoz, hogy Krisztus lisztjévé őrlődjünk – zárta első nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

You have no rights to post comments