Az első keresztényüldözés története
Pontosan 1948 évvel ezelőtt, időszámításunk szerint 64-ben tűz ütött ki Rómában a július 18-ról 19-ére virradó éjszakán. A lángok hat napig tomboltak, de a gyújtogatással megvádolt Nero haragja még rettenetesebb volt, és ehhez bűnbakokat is talált: elindította a történelem első keresztényüldözését. A történteket Dominic Sandbrook brit történész, a BBC History állandó szerzője idézi fel.
Senki nem tudja, hogy kezdődött a római tűzvész. Sokan gyújtogatókra fogták, mások egy különös keleti szekta tagjaira. Megint mások pedig egyenesen arra vetemedtek, hogy magát a császárt hibáztassák. Néhány évtizeddel később Tacitus arra a következtetésre jutott, hogy a tűz a Palatinus-dombhoz közel, a hatalmas Circus Maximus területén ütött ki.
Az aréna nem tartozott éppen a tűzbiztos helyek közé: Tiberius uralkodása idején a lelátó déli oldala alatt, egy kosárfonó üzletében csaptak fel a lángok, majd átterjedtek a többi, fából készült helyiségre is. Akkoriban a császár maga kártalanította a kereskedőket az elszenvedett károkért. Ám ezúttal sokkal nagyobb volt a pusztítás. „A cirkusznak azon a részén lobbant fel (a láng) – írta Tacitus –, amely a Palatinus- és a Caelius-heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt felhalmozva, egyszerre kezdődött a tűz és máris erőre kapva és a széltől szítva, a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok vagy egyéb akadályok nem voltak közben.” (A Tacitus-idézeteket Borzsák István fordította.)
Fél évszázaddal korábban Augustus császár azt a szellemességet engedte meg magának, hogy ő Rómát téglából épült városnak ismerte meg, ám márványvárosként adja tovább. Ám ez távol állt a valóságtól: a város nagy része továbbra is düledező viskókból állt, amelyek között szűk sikátorok kanyarogtak. Az elképzelhető legrosszabb környéken tört hát ki a tűzvész, és a rettegés azonnal pánikba csapott át.
Hat napig égett
Tacitus szerint „…a félénk asszonyok jajveszékelése, a megfáradt öregek és tapasztalatlan gyermekek, és akik magukkal és akik másokkal gondoltak, miközben vonszolják az erőtleneket, vagy várakoznak rájuk, egy részük a késlekedéssel, más részük a kapkodással mindent megakadályozott. És míg hátratekintenek, oldalról vagy elölről gyakran már körül is voltak véve; és ha a legközelebbi helyre kijutottak, a tűz azon is elharapózott, így a távolinak hitt részeket is ugyanolyan veszedelemben találták. Végül nem tudván, hogy mit kerüljenek, merre igyekezzenek, megtöltötték az utcákat, elterültek a földeken; némelyek elvesztvén minden vagyonukat, egy napra való eleségüket is, mások szeretteik miatt, akiket kimenteni nem tudtak, még ha nyitva állott is a menekülés útja, a halált választották. De gátat sem mertek vetni a tűznek…”
A tűzvész Róma legkedvezőtlenebb arcát tárta fel. Mindenhol fosztogattak, és a krónikás szerint a felfegyverkezett bandák nem csupán akadályozták az oltást, hanem még fáklyákat is hajigáltak, hogy tovább táplálják a lángokat.
A tűz hat napig tombolt Rómában. Házak, szentélyek, szórakoztatásra rendelt csarnokok, műhelyek mind-mind áldozatul estek a tűzvésznek, vagy súlyosan megrongálódtak, és sok százan maradtak fedél nélkül. A 26 éves Nero császár a tűz kitörésekor éppen antiumi villájában pihent. A rosszindulatú pletykák szerint csak akkor tért vissza a fővárosba, amikor már a saját palotája forgott veszélyben. „De vigasztalásul a kizavart és menekülő népnek megnyittatta a Mars-mezőt és Agrippa épületeit – írja a javára Tacitus –, sőt még a maga kertjeit is, és sebtében épületeket húzatott a nélkülöző sokaság befogadására; Ostiából és a közeli községekből közszükségleti cikkeket szállíttatott fel s a gabona árát mérőnként három sestertiusra csökkentette.”
Állatbőrbe varrva, lángoló kereszten
Nero minden törekvése ellenére pocsék volt a közhangulat. Városszerte az a hír járta az ivókban, hogy mialatt egekig csaptak a lángok, a császár felhágott palotájának tetejére, a tűzben gyönyörködött, sőt még a lantját is elővette, és a Trója pusztulásáról szóló dalt énekelte, Róma vesztéhez hasonlítva azt. Olyanok is voltak, akik szerint maga Nero állt a gyújtogatás mögött, hogy teret nyerjen gigantikus építkezéseihez, a Domus Aurea, azaz az Aranyház felhúzásához. Az elfogulatlansággal korántsem vádolható Suetonius azt írta, Nero kóccal és fáklyával felszerelkezett szolgákat küldött a tervezett Domus Aurea tőszomszédságába, ám néhány kőből épült terményraktárt előbb hadigépekkel kellett összerombolni, mielőtt felgyújthatták volna.
Ezek a híresztelések azonban minden valószínűség szerint hamisak voltak, ám Nero számára mégis komoly fenyegetést jelenthettek. Tekintetét hát egy kicsiny keleti szekta felé fordította, amely sokak szemében szálka volt. A kedélyek lecsillapítása érdekében a császár „a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett”. Összefogdostak közülük jó néhányat, majd „az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá”, állítja Tacitus.
A halálra ítélteket állítólag vadállatok bőrébe burkolták és a kutyák elé vettették, vagy keresztre feszítve meggyújtották, így biztosítva éjszakai világítást. Egyesek szerint Nero maga szembetűnő élvezettel szemlélte a kivégzéseket. Ám Tacitus úgy gondolja, a császár kissé túllőtt a célon. Ugyanis – jegyzi meg a történetíró – „ebből, bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.”
Az első keresztényüldözés tehát korántsem érte el célját: a keresztény vallásnak egyre több híve támadt a Római Birodalomban, Nerón pedig máig rajtaragadt a gyújtogatás vádja.
(BBC History Magazin)
