Ferenc pápa: Imádkozzunk emberi kapcsolatainkért, és gyakoroljuk a megbocsátás művészetét
Január 31-én a VI. Pál teremben tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta a bűnös készségekről (főbűnökről) és jó készségekről (erényekről) szóló katekézissorozatát. A mai, hatodik alkalommal a haragról elmélkedett, az Ef 4,26–27.31–32 újszövetségi szakaszok alapján. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ezekben a hetekben a bűnös készségek és az erények témájával foglalkozunk. Ma a haragnál időzünk el. Ez egy különösen komor bűnös szokás, és testi megnyilvánulásából talán a legkönnyebben felismerhető. A haragtól uralt ember aligha tudja leplezni felindulását: felismerhető testmozdulataiból, agresszivitásából, zilált légzéséből, mogorva és bősz tekintetéből.
Leghevesebb megnyilvánulásában a harag csillapíthatatlan bűnös indulat. Ha elszenvedett (vagy annak vélt) igazságtalanságból fakad, a haragvó gyakran nem a vétkesre önti ki dühét, hanem arra a szerencsétlenre, akivel elsőként találkozik. Vannak férfiak, akik a munkahelyükön visszatartják haragjukat, nyugodtnak és kimértnek mutatkoznak, de amint hazaérnek, a feleségük és gyermekeik számára elviselhetetlenül viselkednek. A harag az egész lényünkbe szétáradó bűn: képes elvenni álmunkat, állandó fondorkodásra késztet, olyannyira, hogy nem tudunk gátat szabni okoskodásunknak és gondolatainknak.
A harag az emberi kapcsolatokat romboló rossz szokás. Azt fejezi ki, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a másik másságát, különösen akkor, ha az életet meghatározó döntései eltérnek a mieinktől. Nem áll meg a másik helytelen viselkedésénél, hanem mindent összemos: a másik, a másik úgy, amilyen, a másik mint olyan váltja ki a haragot és a neheztelést. Gyűlölni kezdjük a hangszínét, mindennapi mozdulatait, azt, ahogyan gondolkodik és ahogy érez.
Amikor a kapcsolat ennyire megromlik, az ember elveszti a tisztánlátását. A harag oda vezet, hogy elveszítjük tisztánlátásunkat! Mert a harag egyik jellemzője, hogy az idő múlásával sem csillapul. Ilyenkor az eltávolodás és csendben maradás is, ahelyett, hogy csökkentené a nézeteltéréseket, csak súlyosbítja a helyzetet. Ez az oka annak, hogy Pál apostol – amint hallottuk – azt ajánlja keresztényeinek, hogy azonnal foglalkozzanak a nézeteltéréssel, és próbáljanak kibékülni:
„Ne menjen le a nap haragotok fölött” (Ef 4,26). Fontos, hogy mindent azonnal elrendezzünk, még mielőtt a nap lenyugszik.
Ha napközben esetleg nézeteltérés támad, és két ember már nem érti meg egymást, hirtelen távol érezve magukat egymástól, az éjszakát nem szabad az ördögnek adni. A harag ébren tartana bennünket a sötétben, töprengenénk az érveinken, tépelődnénk a minősíthetetlen hibákon, melyek sosem a mieink, hanem mindig a másikéi. Így van ez: ha valakit elönt a harag, akkor mindig a másikat hibáztatja, és sosem képes felismerni a saját hibáit, mulasztásait.
A Miatyánk megtanításával Jézusnak többek között az volt a szándéka, hogy imádkozzunk emberi kapcsolatainkért, melyek aknamezőt jelentenek: olyan terület, amely sosincs tökéletes egyensúlyban. Az életben vannak adósaink, akik tartoznak nekünk; ahogyan bizonyára mi sem szerettünk mindig mindenkit megfelelő mértékben. Némelyeknek nem adtuk meg a szeretetet, amely megillette volna őket.
Mindannyian bűnösök vagyunk, mindannyian, és mindannyiunknak van tartozást mutató számlája: ezt ne felejtsük el!
Tehát mindannyiunknak meg kell tanulnunk megbocsátani, hogy mi is bocsánatot nyerjünk. Az emberek nem maradnak együtt, ha nem gyakorolják a megbocsátás művészetét is, már amennyire ez emberileg lehetséges. Ami a harag ellen hat, az a jóindulat, a nagyvonalúság, a szelídség, a türelem.
De a haraggal kapcsolatban még el kell mondanunk egy utolsó dolgot. Azt mondják, ez a szörnyű vétek áll a háború és az erőszak kezdeténél. Az Íliász elején olvasunk „Akhilleusz haragjáról”, mely „sokezer kín” okozója lesz. De nem rossz minden, ami haragból fakad. A régiek jól tudták, hogy van bennünk lobbanékonyság, melyet nem lehet és nem szabad letagadni. A szenvedélyek bizonyos mértékig nem tudatosak: megtörténnek, életünk részei. Nem azért vagyunk felelősek, hogy harag támad bennünk, hanem azért, hogy utána mit kezdünk vele. És néha jó, ha megfelelő módon szabad folyást engedünk a haragunknak. Ha valaki sosem lobban haragra, ha nem háborodik fel, amikor igazságtalanságot tapasztal, ha nem remeg bensőjében, amikor a gyengék elnyomását látja, akkor ez azt jelentené, hogy az illető nem emberséges, még kevésbé keresztény.
Létezik szent felháborodás, mely nem harag, hanem belső megmozdulás, szent méltatlankodás.
Jézus többször is átélte ezt (vö. Mk 3,5): a rosszra sosem válaszolt rosszal, de lelkében megtapasztalta ezt az érzést, a templomi kereskedők esetében pedig erős és prófétai tettet hajtott végre, melyre nem a harag, hanem az Úr háza iránti buzgalom indította (vö. Mt 21,12–13). Világosan különbséget kell tennünk: egy dolog a buzgóság, a szent felháborodás; és másik dolog a harag, mely helytelen magatartás.
A mi feladatunk, hogy a Szentlélek segítségével megtaláljuk a szenvedélyek helyes mértékét, és jól neveljük őket, hogy a jóra és ne a rosszra irányuljanak. Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
