Áram-lázadás?
"Kezdetben csak kéthetente kapcsoljuk le az áramot otthon, aztán hetente, végül naponta, amíg sötétbe nem borul egész Spanyolország – annak jeléül, hogy elegünk van a csaló vállalkozókból és a korrupt politikusokból" - olvassuk az ötmillió rendszeres olvasóval büszkélkedő madridi internetes újságban, a Públicóban a nemzetközi ATTAC mozgalom egyik spanyolországi vezéregyéniségétől, Juan Torres López sevillai közgazdászprofesszortól.
Az Európai Unióban csak Cipruson és Írországban drágább az áram, mint Spanyolországban. A spanyolok 27 százalékkal többet fizetnek egy kilowattóráért, mint az átlagos európai polgár. Az elmúlt hat év alatt a tarifa több mint 70 százalékkal nőtt (miközben az áram a nemzetközi piacon olcsóbb lett), és az új év 11 százalékos emeléssel indul. A válság sújtotta Spanyolország lakói egyre nehezebben fizetik a számlát: szolgáltatók már csaknem másfél millió háztartásban szüntették meg az áramellátást. A kisvállalkozók a nagy cégeknél drágábban kapják az áramot, emiatt súlyos versenyhátrányban vannak, és Torres szerint ez is a nagy munkanélküliség okai között szerepel.
Torres nem tétovázik, hogy a teljes rendszert tegye felelőssé mindezért, és a politikusokon kívül a bírákról is azt állítja, hogy gyakran kifejezetten az energiacégek javára hoznak abszurd ítéleteket. Mindenesetre úgy látja, hogy a kiugróan magas ár nem technikai okokkal magyarázható, hanem azzal, hogy a hálózat néhány, egymással szorosan egyeztetett árpolitikát folytató nagy cég kezében van, az egymást követő jobb- és baloldali kormányok pedig „meghunyászkodnak a nagy európai vállalatok, elsősorban a németek előtt”.
Az ár annak ellenére is kiemelkedően magas, hogy a kormány maximálta a háztartási energia árát. Ráadásul az állam kötelezte magát, hogy az árszabályozás miatt kieső haszonért más csatornákon át kárpótolja a cégeket (nyilván adókedvezményekről vagy csökkentett koncessziós díjakról lehet szó). Pedig a radikális baloldali professzor állítja, hogy a cégek hatalmas hasznot termelnek a tulajdonosaiknak, és úgy tudja, hogy a spanyolországi energiaszektor menedzsereinek fizetése a legmagasabbak közé tartozik a világon. A magyarázat abban rejlik, hogy a cégek, mint Torres írja, „csalnak”. Olyan költségeket számolnak fel, amelyeket az államnak nem volna szabad elfogadnia. Például túlfejlesztették az energiatermelő kapacitást, s emiatt a fogyasztónak fölösleges költségeket okoznak. Ez még nem nevezhető éppen csalásnak, az az elég olcsó trükk annál inkább, hogy az áramdíjban a háztartási árammérők teljes cseréjét fizettetik meg, holott csak részben cserélik le a készülékeket. Azzal is meggyanúsítja őket Torres, hogy távolból vezérelhető árammérőket telepítenek, s a fogyasztó nem lehet bizonyos benne, hogy a készüléke a valódi fogyasztást mutatja. Felpanaszolja azt is, hogy az egységnyi áram díja úgynevezett aukciókon alakul ki, amelyeken azonban nem áramot adnak-vesznek, hanem villanyáram-mennyiséget tartalmazó értékpapírt, amelynek vásárlói természetesen abban érdekeltek, hogy az ár később emelkedjék. Torres tudni véli, hogy a költségeket a legújabb erőművek költségei alapján számítják, amelyek között még nagy súllyal szerepel az amortizáció, sőt azt állítja, hogy a legdrágábban üzemelő erőműből kikerülő áram költségeivel számolnak, továbbá túlszámlázzák a beruházások értékét. Ennek közvetett bizonyítékául említi, hogy amikor az antikapitalista Plurális Baloldal az árak, a költségek és a profitok ellenőrzésének feladatával energiahivatal felállítását javasolta, a jobb- és baloldali nagy pártok egyöntetűen leszavazták az indítványt.
Alighogy ezt a meggyőzőnek hangzó érvet leírja, Torres máris egészen merész állításra ragadtatja magát, azzal vádolja ugyanis Mariano Rajoy miniszterelnököt, hogy „a német kormány parancsait” követve „üldözni kezdte” az alternatív és megújuló energiatermelést, és „hozzálátott a lebontásához”. A németek ezt állítólag azért „rendelték el”, mert a Szaharában nagy napenergiatermelő-rendszert terveznek, és szükségük van a spanyol piacra. Ezt a vádat újabb hatásos állítás követi azonban: a politikusok és az energiacégek kapcsolatait jellemzi, hogy az előbbiek visszavonulásuk után gyakran jól fizető álláshoz jutnak az energiaiparban. Köztük két volt népszerű miniszterelnök, a szocialista Felipe Gonzáles és a kereszténydemokrata José Maria Aznar.
Torres az energiaszektor államosítását javasolja, de mivel attól tart, hogy a korrupt politika az állami cégekből is törvénytelen hasznot húzna, társadalmi ellenőrzés alá rendelné az energiaipart. Ennek kivívására látná célravezetőnek, ha egyre több spanyol háztartás részvételével egyre gyakoribb időközönként áramszünetet tartanának a városokban és a falvakban.
(metazin)
