Babilon, az észre nem vett alternatíva
A ’90-es évek legelején kerültem Törökbálintra az akkori kis művelődési házba vezetőnek (szolgálati lakással – nagy ajándék volt az akkor nekünk, fiatal házasoknak!). Munkánk részeként több kis könyvet is megjelentettünk Törökbálint természeti és épített értékeiről, kincseiről. Aztán 1997-ben egy olyan füzetet is, ami a lehetséges jövőt vizsgálta: sikerfalu, csődtömeg, esetleg szeretet földje lesz Törökbálint? Egyik se. Hanem egy sok tekintetben nagyszerű, csillogó, sok lehetőséget kínáló, ám néha halálos elegy: Babilon.
Okunk nincs a panaszra. Egyházközségünket – miként a reformátust is – az önkormányzat támogatja. A civil szervezetek részére kiírt pályázaton Alapítványunk is mindig kap valamennyi pénzt. Egyházközségünk csoportjai szabadon működhetnek, István atya munkáját még kitüntetéssel is elismerték. Akkor mi itt a probléma? Egy példával:
Városunknak van egy szép színes és ingyenes havilapja, amiben megjelent a „Csalók és szélhámosok” című írásom is. Ebben többek között írtam a kuruzslás és sarlatánság bizonyos formáiról is. (Honlapunkon is olvasható az Eheti rovatban.) Nos, a következő oldalon viszont egész oldalas ujjongóan örvendező cikk olvasható arról, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy talán az országban először nálunk együtt lehet az orvosi rendelő a természetgyógyász-rendeléssel, orvosi támogatással, végre itt a kánaán. És hogy milyen természetgyógyászat? Van itt minden: keleti masszás-terápiák,, jóga és csikung, Bemer terápia és Schslüsser só, homeopátia (egyedileg és helyben készített homeopata gyógyszerrel), reflexológa és talpmasszázs, lélekmasszázs (holistic pulsing!), radiesztézia, gerinc torna… Legnagyobb támogatójuk az egyik helyi körzeti orvos, az interjú készítője egyházközségünk oszlopos tagja. Így van ez.
Lehet tiltakozni? Ha mi szabadon működhetünk, miért ne működhetne szabadon más is? És miért is ne burjánozhatnának a keleti harcművészetek? Miért ne lehetne tüzet ugrani? Hiszen ez csak sport és csak népszokás! És a természetgyógyászok is jó emberek, akik a „szervezet saját immunrendszerét erősítik meg”… Ha pedig szeretnéd elmagyarázni, hogy a keleti harcművészet mégsem csak sport, a tűzugrás nem csak ártalmatlan népszokás és a „természetgyógyászat” gumifogalma alá már betuszkoltak mindent a nagyszerű kamillateától a legkevésbé sem nagyszerű okkult praktikákig – hát kit érdekel ez?
A legnagyobb baj az, hogy mi, keresztények sem láttuk meg ennek veszélyét, vagy legalábbis nem kellő időben és kellő súllyal. Egyházközségünk nagyobb része nem is érti, mit rugózunk mi ezen, lelki tisztánlátásuk elhomályosult. Most kezdjenek küzdeni valami ellen, aminek rossz voltáról nincsenek is meggyőződve? Lépjenek ki a komfort zónájukból, vállaljanak fel konfliktusokat, kockáztassanak jó kapcsolatokat, esetleges támogatásokat – miért is?
Mit kellene tennünk? Vajon hogyan éljünk Babilonban? Kerüljük el csendben az ártó dolgokat, de egyébként hagyjuk a többieket, menjenek amerre akarnak? Mondjuk el egyszer az igazságot – hátha meghallja valaki -, aztán „a port is rázzuk le a kabátunkról”? Vagy vállaljunk fel vitákat, előre tudván, hogy ebből jól nem jöhetünk ki?
Kibékülhet-e evilág szelleme Krisztus Lelkével?
Egyszer délután épp hazafelé mentem gitárral, amikor a Kálvária dombról jött le egy csapat fiatal, „harcművészeti edzésről”. Ahogy elmentem előttük, megszólalt az egyik: ott egy keresztény, verjük meg! Természetesen nem történt semmi, én mentem tovább (mintha meg se hallottam volna), ők is folytatták útjukat. De jó ha tudjuk, nem bujkálhatunk.
Ha mi nem is akarjuk most felvállalni a küzdelmet, eljön az az idő (és ki tudja, talán már itt is van), amikor majd ők akarják, mert úgy látják, csak nyerhetnek vele…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
